(real meat for virtual people!)

A mr.a húsvasárnapja leírva úgy hangzik, mint egy kis költségvetésű, de kultuszstátuszra pályázó olasz horror a hetvenes évekből, pedig csak valamelyik medúza dobta be a tegnapra szervezett szeánsz fedőneveként. Volt hatalmas mennyiségű, enyhén átsült és pazar steak, sör, süteményáradat, körgangon dohányzás meg a szokásos agymenés (ilyenkor mindig aggódom, mit gondolhat az, aki először jár közöttünk), ami már most nehezen kibogozható. Az biztos, hogy szóba került a kóser zsiráf, a virtuális töktermesztés, illetve Robert Capa halálának igaz története és az ezzel kapcsolatos dilemma, vajon mennyit szabad elhinni egy művészettörténésznek, ha senki más nem hallja, amit mond. A rengeteg kalória miatt aztán olyan nyomasztó álmom volt az éjjel, hogy szokásommal ellentétben azt sem vettem észre, hogy álmodok, és őszintén örültem, amikor kiderült, hogy mégis. De megérte.

(a trip down memory lane)

Olyan könyvet fordítok éppen, aminek 1996-ban már magyarítottam a felét. Azóta kétszer átgyúrtam, lassan pénzt is kaphatnék érte. Ráadásul egy olyan regény folytatása, amit még általános iskolában olvastam, ezért a tizenhárom évvel ezelőtti fordítós emlékekbe a jóval korábbi fantasy-sf élmények is belekeverednek, könyvespultoknál vett ponyvák, borosszikszai-borítók, saját történetek a spirálfüzetbe, ilyesmik.

Igazi múltidézés ez, de nem a negatív, bárcsak-ne-lennék-itt, hanem a milyen-jó-hogy-ilyen-is-volt fajtából. Stílusosan ősszel, amikor valamiért erősebben tapadnak az emlékek, ki tudja, legalábbis néha így érzem. (És még ősz címkét is tartok a blogban, hihetetlen.)

De lehet, hogy csak azért van ez, mert eddig általában ősszel mentem mindenfelé, és ha ilyenkor a naptárra nézek, eszembe jut egy szeptemberi város. Vagy azért, mert ma váratlanul felhívott egy nagyon kedves középiskolai barátom, akivel két éve nem találkoztunk, és csupa kellemes dologról beszéltünk (Balaton melletti hétvégi ház, szerepjáték, rongyosra hallgatott kazetták és szerepük a múltidézésben). Sőt ma a winamp playlistje is csupa olyan zenét dobott ki véletlenszerűen, amiket utoljára 2007 őszén hallgattam.

(agnus stílusát másolva gratulálok)

tavaly volt, h az isolde ránk nézett és azt mondta, úgy irigyellek téged meg az agnust, h alig két mondatba bele tudtok sűríteni ennyi lehangoltságot, vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan. régen volt, azóta a postjaim is hosszabbak lettek. amúgy az agnus az egyik kedvenc bloggerem. először akkor találkoztunk, amikor olvasni kezdtem a blogját, az okkult hímzőegylet még nem is létezett, a luciánál voltunk házibulin és az agnus énekelt meg mosogatott a konyhában. október volt, abból is 2007. most valami gonosztudósosat kellene írom, mert úgy találtam ki ezt az egészet, h lesz benne olyan. de nem lett. agnusnak meg ezer újabb posztot, ezeret.

(hol kezdődik, hol végződik)

Az új albérlet ablakai egy lakótelepre néznek, a két panelsor közötti völgyre a kötelező óvodával, játszótérrel meg a fákkal, és ma reggel arra ébredtem, hogy az egészet kitölti a sűrű, sejtelmes őszi köd. Csak csodálni lehetett.

Nem sokkal azelőtt, még álmomban (költözésem óta gyakran álmodok) egy gigászi templomban szaladgáltam egy élőszereplős, de az FPS-ek logikájával működő lövöldözős játék szereplőjeként. A katedrális száz tornyán kőcsipkék voltak meg vaslétrák, az udvaron zombik, a főhajóban térkapuk a föld alatti helyekre, de én féltem, ezért egyiken sem mentem át, hogy szörnyeket irtsak és egyre jobb fegyvereket gyűjtsek magamnak. Ezért mire összeverődött az (egyébként tényleg létező) ismerőseimből álló csapat és elindultunk a végső pálya, a pokolba vezető kapu felé, nálam nem voltak meg a szükséges tápok a főellenfél ellen, csak nem mertem szólni. Viszont mire teljesen pánikba estem volna, az álom átalakult valami mássá.

(művészfilmből a holdra)

A Gyár nevű darkgótindusztriális hely meglepő fordulattal egy gyár területén található, annak is az eldugottabb részén, ahová nem biztos, hogy eltaláltunk volna, de végül előbukkant egy biztonsági őr a semmiből és segített. Ha valaha készítenék magyar Max Payne-klónt, innen venném hozzá a pályákat – tátongó udvarok, komor téglaépületek, vaslépcsők, létrák, hatalmas kémények. Lenyűgözött az ipari romantika (már megint).

Valaha régen többször jártunk a Vudu nevű darkgótindusztriális helyre. Bontásra ítélt, öreg épület volt Csepelen, körülötte lassan eldózeroltak mindent, a lépcsőházat meg évekkel később kölcsönkérték az Inland Empire egyik nyomasztó jelenetébe. Ez a mostani (a Vudu szellemében szervezett) este azonban nem csak a lépcsőházzal idézte meg a David Lynch-szerű filmeket.

A Gyárban mozaikmintás a padló, vörösek meg feketék a színek, az ablakból betört ablakú, néma csarnokokra látni, és amikor megérkeztünk, az egyetlen vendég egy francia-angol művész-dokumentumfilmet nézett egy kifeszített vásznon. Akkor gyorsan ittunk valami töményet. Később aztán sokan lettek, hangosodott a zene, ittunk még, és indulás után nem mászhattam fel egy tetőre, ezért majdnem lementem egy bunkerbe.

A pozitív értelemben vett szürrealitás a már megidézett Fehérvári Zenei Napokon sem engedett, egyrészt a helyszín miatt (egy ipari parkban rendezték, öklömnyi sziklákkal felszórt fehér, holdbéli talajon), másrészt a fesztiválbuszok nem euklideszi menetrendjének köszönhetően, és akkor nem is említettem azt, hány olyan ismerőssel találkoztam, akikről hosszú hosszú évek óta nem is hallottam, és az mindig jó. Barátaim szilaj jókedve is ragadósnak bizonyult, de velük ellentétben olcsón megúsztam, mert nem voltam rosszul másnap.

(fehérvári zenei napok, 2009)

Van abban valami szép, amikor Első Emelet koncertről botorkál át az ember Paradise Lostra.

(nem ereszti)

Az iroda ablakai a péntek délutánra néznek, tömött sorokban menekülnek az autók a városból, szürke az ég és megint noirhangulatom van. Most (is) az a fajta, amikor fekete-fehér filmben szeretnék lenni, feltűrt gallérral baktatnék az Oktogon felé a ködben, a csilingelő villamos mellett, hogy egy csésze fekete mellett diskuráljak magánkutatókkal. Vagy meg kellene írnom azt a történetet, amit elkezdtem még januárban.

(az is noir, hogy itt az ősz)

Budapest hetedik kerülete helyenként maga a noir, különösen akkor, ha éjszaka egy kocsmából nézzük itallal a kezünkben, a járda szürke, akár a házak, szemben lilán világít egy neonfelirat, hogy open, az utcalámpa fényében pedig látszik, milyen sűrű az eső.

Az nem tudom, mennyire noir, hogy tegnap új albérletbe költöztem, mindenesetre most minden jobb, ezért ebből sem lett nyomasztó, lehangoló élmény, mint tavaly. Azért nagyon felszabadultnak sem nevezném, mert amennyire nem szerettem az előző helyen lakni az elején, annyira megkedveltem félidőben, de hát ez van.
Egy ponton, amikor a hatodik hatalmas, kék ikeás szatyor telt meg a könyveimmel – pedig a túlnyomó részük már a múltkor a vidéki kúriába ment –, válságba kerültem, mint könyvbolond, és arra gondoltam, minek nekem ez a sok papír, csak állnak a polcon, meg egyszer innen is el fogok költözni és akkor kezdődik elölről az egész. Aztán mégsem lettem zen, elhoztam mindent. Az új albérlet nagyon kellemes, kicsit egy szállodai szobára emlékeztet, mert néha arra gondolok, mikor mehetek majd haza.

(önostor)

Ma eszembe jutott, hogy talán nem kellene többé elmesélnem másoknak, pontosan mióta és mennyi pénzzel is tartozik nekem az a cég, ahol ennek ellenére még mindig dolgozom, mert lúzernek fognak tartani, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy ezzel már úgyis régen elkéstem.

(medúzákkal a táborban)

Az okkult hímzőegylet tegnapi gyűlésén a mr.a nagyon rövid idő alatt, tiszteletet parancsoló módon megivott hat deci tömény alkoholt, kólával és redbullal kísérőnek, majd hosszasan felolvasott fejőséva aktuális könyvéből. A fejőséva az okkult hímzőegylet aktuális hobbija – ha a hobbi alatt olyasmit értünk, mint mondjuk cápák között búvárkodni –, egyszerűen nem tudunk betelni vele (lásd itt és itt). A múltkor agnusszal felváltva olvastunk fel egy-egy mondatot a hölgy két különböző regényéből, és az eredetinél nem sokkal bizarrabb, működő dialógusokat kaptunk*, tegnap pedig véletlenszerű helyeken felcsapva ráböktünk egy sorra az aktuális izében, és azt néztük, miként lehet az életünkre alkalmazni, mit iránymutatót (az enyémben szerepeltek didkók , remélem, az jót jelent).

A gyűlést amúgy egy új kocsmában tartottuk, amit ajánlani tudok, most nyílt, Alaptábor a neve, nagyon hangulatos hely a belvárosban. Lehet galérián fetrengeni párnákon, a pincében csocsózni vagy kábeldob-asztalok mellett ücsörögni. Kiszolgálás a pultnál, a földmogyoró grátisz, és kifejezetten baráti árak vannak, a sör meg rettenetesen olcsó (ez most nem költői túlzás, tényleg az, és semmi trükközés), mi kell még?

Szóval a fejőséva után kissé elszabadult a társalgási témák pokla. A medúzák éppen hazalátogató londoni tudósítója meg is jegyezte, hogy tavaly visszafogottabbnak tűntünk, amiben lehet valami, szilajabbak és nyúzottabbak vagyunk mostanában.

* a módszert még az ősi házibulikon tökéletesítettük a barátaimmal, csak ott romanákat és júlia regényfüzeteket használtunk; igazi partijáték, de nem szabad jó könyveket használni hozzá