(az van, hogy furcsán érzem magamat mostanában)

Túladagoltam magamat a West Wing / Elnök emberei című sorozattal, álmomban egy nem létező ország nem létező politikai kérdéseit próbálom megoldani meglazított nyakkendőben, pedig amúgy is elég rosszul alszom mostanában. Odakint esik, a ház előtt már második reggel látom ugyanannál a lámpaoszlopnál a Fővárosi Csatornázási Művek két autóját, rejtélyes csövekkel, vészvillogókkal és sárga mellényes emberekkel. Ezért ufós-összeesküvős filmekre gondolok kávéfőzés közben, ahol a telefonszerelők leparkolt furgonjában mindig lehallgatókészülékek üzemelnek. Nyilvánvalóan túl sok ufós-összeesküvős filmet néztem – és az egóm is túl nagy, miért hallgatnának le éppen engem –, ezért nem gondolok rögtön az egyszerű magyarázatra: vagy karbantartónak álcázott bűnözők, akik a csatornában a szemközti bank páncélterme felé haladnak, vagy ügynökök, akik a dunai halember-hibridek telepeit számolják fel a közeli strand alatti járatokban.

(zslááá! is the new helló!)

A Zsláá! tartalmaz mindent, amit egy igazán hatékony köszönésnek kell: van benne lendület, életöröm, karcosság. (Tipp: szkanderezős metálkézfogással most még jobb!)

Zsláá! © eMeL, 2009. A jogtulajdonos engedélyével használva.

Szóval eMeL barátom kitalálta a Zsláá!-t, én meg ideillőnek érzem, mert olyan energikusan ülök a gép előtt, és ki kell aknáznom a lendületet, úgysem tart sokáig. Történt ugyanis az elmúlt héten, hogy a realitások felmérése után, nyilvánvalóan félig önkívületi állapotban elvállaltam két kiadónál négy regény fordítását (nem egy határidőre, ennyire még nem tértem vissza a régi rutinhoz), mindezt a játékfejlesztés mellett, az esetleges kreatív kilengéseket most ne is számoljuk, hát, érdekes lesz, lásd még a Serenity című film idevágó jelenetét —

Wash: This landing is gonna get pretty interesting.

Capt. Malcolm Reynolds: Define "interesting".

Wash: [deadpan] Oh God, oh God, we're all going to die?

(noiz unchained)

Eddig is tiszteltem azokat, akik mozgásukban korlátozva élnek, különösen ebben a városban, de ez most fokozódott, mióta tettem egy röpke kirándulást járógipszben. Három hétig voltam elzárva Budapest lakosságától, ennyi idő után nem egyszerű ismét visszatérni a tömegközlekedéshez, pláne sántikálva, ráadásul esküszöm, azóta agresszíven elszaporodtak a lépcsők.

Persze a morgás ellenére remek érzés ismét menni, csak kétszáz méter megtétele után nehéz barátságosnak lenni, és sokkal jobban megértem Dr. House emberszeretetét is. Talán legközelebb elviszem magammal az egyik mankómat, ami már nem kell, de lehet vele büntetni. Vagy szerzek egy ilyen remek botot.

[House slams down new cane, a gloss black model with red and yellow flames painted on the bottom.]
Dr. Cameron: Flames?
Dr. House: Makes it look like I'm going fast.

(MOZOG!)

Nem számít, hogy négy és fél órát ültem egy váróban, nem érdekel, hogy nekem kellett vinnem a könnyített gipszhez a hozzávalókat, mert a rendelőintézet nem rendelkezik ilyesmivel, végre, három hét után ismét két lábon állok, még ha kicsit csálén is, és egy bespeedezett csiga sebességével haladok a külvilágban.

A kórházból hazafelé vezető út tapasztalatai alapján viszont ezt nem fogom túl gyakran megtenni, mert iszonyú hideg van, hiába húzok bármennyi zoknit gipszből kilógó lábujjaimra – az esős idő pedig epikus küldetésnek ígérkezik, tekintve, hogy víz nem érheti a burkot –, szóval a következő hetekben én leszek az ember, aki a Legrosszabb Kifogásnak Tűnő, De Igaz Szöveggel Marad Majd Otthon. Viszont legalább két lábon.

Utógondolat: a MOZOG így, nagybetűkkel, felkiáltójellel egészen olyan, mint egy indusztriális metálban utazó zenekar neve, amit még meg kellene alapítanom egyszer.

(storm of brain)

Adott egy koncepcióm (valójában sokkal több hever itt, de ezt most hagyjuk), pofozgatom már egy ideje, puzzledarabokként rakosgatom a tartozékokat.

szétlőtt bérházak, szipkás cigaretták és azok a futurisztikus gépek a nagy réztárcsákkal meg a lengedező mutatókkal; egy magyar magándetektív(nő), aki egyben a végzet asszonya is, és persze a hatalmas csontvázak a városon túl

Valami mégis hiányzik és elakad a dolog. Elkezdem hát mesélni az egész eddigi ötlethalmot a Nagy Levinnek, régi barátomnak és tettestársamnak, mint még az ezredforduló környékén, amikor rendszeresen tettünk ilyesmit a Szlovák sörözőben, csak akkoriban meggyes szivarokat is pöfékeltünk hozzá. Aztán eltelik három óra, egymás szavába vágva hadarunk, majd hirtelen itt ülök minimum egy kisregénnyel, és csak fogom fejemet, mert mikor fogom én ezt megcsinálni, és egyáltalán, én teljesen mást akartam írni.

(új év, régi problémák)

Szinte látni, amint a kinti fagy próbálja felmarni az ablaküveget, ne is sajnáld, hogy nem mehetsz ki, mondják a barátaim, de azért sajnálom. Átestem a munkával kapcsolatos idei első pánikrohamon (kiszámoltam, mennyivel tartoznak nekem tavalyról, teljesen feleslegesen megpróbáltam kitalálni, mi várhat rám a játékiparban, ilyesmik) és tudatosítottam magamban, hogy 2009 kérdése nem az lesz, vajon akarok-e úri kedvemben fordítani, hanem egyáltalán lesz-e fordítanivaló, ha mégis úgy alakulna. A legrosszabb helyzetre persze egyáltalán nincsen forgatókönyvem, ezért most gyorsan megyek és keresek más aggódnivalót, amire ugyanígy semmi befolyásom.

(category: true blogstuff)

Alig múlt délután kettő, de már két alkalommal sikerült átkozódva a földhöz csapnom ezeket a nyomorult mankókat, és nem csak a helyváltoztatás idegesít fel, hanem nagyjából minden, például az egész internet vagy a kinti napsütés, de főleg az üresen tátongó új dokumentumablakok a képernyőn. Ennyit arról, hogy a kényszerbezártság segít az elmaradások felszámolásában, bárcsak a munka menne úgy, mint a káromkodás.

(2008 majdnem olyan lett, mint vártam, csak egy kicsit rosszabb)

világ/önutálat egyedüllét hullámhegyek/völgyek betegség bizonytalanság marcang ivászat pénztelenség válság törés

2008-ban is történtek jó dolgok. Legyen ez a lényeg.