(rövid, de tömény hétvége)

Hektikusan kapcsolgatom ki meg be a kommentlehetőséget, lelkiállapotom kétállású kijelzője ez. Egészen konkrétan megfogalmazható vágyódások élnek bennem, de minek. Szombaton búcsúztattunk hosszú útra induló barátot és a macska ismét rettegésben tartott nyolc embert csak azzal, hogy ült és nézett. Vasárnap kisurrantam a könyvfesztivál utolsó napjára, mégsem járja, hogy nem, pedig már kiugrott renegát lettem; az új helyszínről a London Book Fair jutott eszembe, ami pozitív, de egyetlen olyan könyvet nem láttam, ami igazán érdekelt volna. Ellenben nem nyomasztott annyira a rengeteg nyomtatott dolog látványa, mint régebben. Este kreatívkodásra került sor, sör mellett: három olyan barátom van, akikkel hihetetlenül produktívan tudunk ötletelni, a klaszikus brainstorming alapelvei szerint, az egyik whoisnot, a másik a Nagy Levin, a harmadik rampion, ő az, akivel éppen tegnap ültünk össze, már megint komplett regényszinopszisokat hajigáltunk halomba, világcsontvázak között turkáltunk lelkesen, csak úgy sisteregtek az ötletek, energiával töltött fel, aminek ki kellene tartania egy darabig. Akaraterőnövelőt akarok, minimum vödörnyi kiszerelésben, krómszínű edényekben, vakító ipari neonszínű por formájában, mint a testtömegduzzasztók, enném nagykanállal, sovány csirkemellel, szénhidrát nélkül, minden reggel megnézném a billentyűzet elő pattanva, mennyit acélosodott reggelre a kis satnya akaraterőm.

(chatlog)

noiz>ilyenkor jövök rá, hogy valamit nagyon kezdenem kellene magammal
noiz>mert ülök a szarban éppen, amiből biztosan ki lehetne mászni
noiz>majd amikor tényleg lesz okom szarul lenni, akkor majd mennyire bánom,
noiz>hogy a jó időket is elbasztam feleslegesen

Most, hogy végre eljutottam a nagy büdös evidenciák kimondásáig, úgy is, mint első lépés, már csak meg kellene fogadnom a saját tanácsomat.

( ... and ... )

Végre azt a szót is megtaláltam, amivel én magam tökéletesen jellemezhető vagyok.

(and it rained all night)

Végre megtaláltam azt a szót, amivel tökéletesen jellemezhető az elmúlt egy évem jelentős része; ez a szó a kudarc.

(weird and powerless)

Tegnap még az történt, hogy miután megírtam az eggyel lejjebb olvasható rívást, lélekjavítónak megnéztem a magyarul Rottweiler – a halálkutya címre keresztelt* zseniális zs-film trailerjét (programado para matar), mert erre találták fel a zinternetet, aztán elmentem a soron következő medúzaszeánszra, mert ilyenkor mindig felderülök és jobb kedvem lesz. Ez most is megtörtént, habár a feltámadó vidámság alól sugározhattam valami elveszett háziállatokra padlásszobában kucorgó írókra jellemző mélabút, mert suematra spontán nekem ajándékozta a sült banánja egy részét, és amikor megkérdeztem agnust, sötétebbre festette-e haját, de kiderült, nem, akkor isolde szembesített azzal, hogy íme, a bizonyíték, mennyire kivetítem lelkem borongósságát másokra.

A tanulság egyébként az, hogy dolgozhatsz egész este a setét művészimidzsen, elég utána két másodpercet ugrálni egy helyben a zebránál (fáztam, ez van), rögtön le is rombolod azt, pedig fekete, kopott bőrkabátban voltam és esett a fejemre az eső.

* megint egy cím, ami eredetiben sokkal unalmasabb (csak Rottweiler, ehh)

(weak and powerless)

Miért nem bírom magamat rászánni, adódik a kérdés mostanában, miért nem fogom végre azt a bizonyos batyut és indulok el a nagyvilágba?

Elfeslett mostanában nagyon sok biztosítókötél; ami nem szakadt, azt szakítottam én.

Mellőlem most röppennek el sokan, vándormadarakként húznak a messzeségbe; vágyakozva nézek utánuk, hátha jelet hagynak az égen, amiből értenem kellene.

Lehetőség is lenne, egy olyan városban, ahova szívesen mennék, olyan munkára, amit már csináltam, lennének ott barátok meg napfény, de...

De valami nem stimmel. Nem bírom elvágni a maradék szálakat.

Persze ez nem azt jelenti, hogy éppen jól érezném magamat itt. Még azt sem, hogy bármilyen értelmes jövőképem vagy tervem lenne. Csak elindulni, azt nem tudok.

(unpack tavasz to directory)

Nagyon rosszul aludtam az éjjel, biztosan azért, mert az ablakon túl éppen átrendezték a várost, de annyira, hogy ébredés után alig ismertem rá. Újrafestették az eget, egészen kékre, nehezebben szürkülő felhőket raktak fel rá, a napfényt pedig valamelyik délvidéki országból hozták, még az előszezonból, amikor nem perzsel. Aztán kimentem az utcára is, és az egyik sarkon megcsapott az illat, valahol főztek, sok fűszerrel, rengeteg zöldségből, lehunytam a szememet egy kicsit, megálltam a napfényben, és arra gondoltam, egy macskaköves sikátorban vagyok megint Máltán vagy Madridban. Meghökkentően könnyen sikerült.

Most már tényleg csak a hangulatomat kellene az újrainstallált külvilághoz igazítani, mert rettenetesen negatív vagyok. Tegnap találkoztam például néhány barátommal (először whoisnottal ittunk egy sert, utána Hanna, Levin és woof társaságban fejtettük meg a világot) és hazafelé ballagva megriadtam, milyen remek társaság lehettem egész este. Túl könnyen, túl feketén és túl sűrűn bugyog fel belőlem a negatívság bármilyen témában, és miért éppen a barátaimat terheljem ezzel? Ehh.

(sóhaj)

Régen volt ilyen napom (talán februárban, akkor számos délután tetőzött így), de egészen elfelejtettem, milyen érzés szívből kívánni azt, hogy bárcsak összetörhetnék dolgokat vagy bánthatnék embereket. Most kifejezetten igényem lenne mind a kettőre, de úgysem fogom megtenni, hiszen nem olyan családból származom én, meg amúgy is túl könnyen megverne bárki, joggal. Marad a céltalanul püffögő blogpost, csak az nem vezeti le teljesen a frusztrált ön- és világutálatot.

És elvből még csak fórumokra sem járok virtuálisan lökdösődni.

update: ez így eléggé homályos, szóval maradjunk annyiban, hogy a jó öreg vezetés és a munka körüli idegességek tértek vissza megint

(kapcsolja ki valaki a másnaposságot, aaargh)

Játékfejlesztő céggel nem csak azért jó elmenni vadul enni-inni egy megjelenés ürügyén, mert másnap (ami minden értelemben ma van, lásd még aaargh) nem kell dolgozni, de be lehet sétálni Starcraftozni, hanem azért is, mert kiderül, hogyan lehet optimalizálni az all you can eat étteremben az evés folyamatát, mit reagál a személyzet, ha valaki egy íjat és nyílvesszőkkel teli tegezt ad be a ruhatárba, és milyen arcot vág egy decens, kosztümös hölgy, amikor belecsöppen egy teljesen átlagosnak mondható céges beszélgetésbe, mondjuk amikor egy marconább külsejű szaktárs flegmán azt feleli egy egyszerű kérdésre, hogy „hát mert szeretem a péniszt, érted”.

Most elindulok Starcraftozni, és némi aggodalommal a szívemben megpróbálom kideríteni, pontosan mire nem emlékszem az tegnapi este utolsó pár órájából.

(like/dislike)

Jókor kimondott kulcsszavakkal (foci vagy levelezőszerver) sorban megidéztük egymást a törzshelyre, megbeszéltük, kivel mi történt az elmúlt két hétben, majd indexes bulvárcím-stílusban összefoglaltuk egyénenként. Később terápiás csoporttá alakultunk, isolde vezette a beszélgetést, Mi a te csehtamásod és a mazsolád? – kérdezte mindenkitől, és Könnyfakasztó, Szívből Jövő Vallomások következtek arról, kit milyen zenével és étellel lehet kikergetni a világból, a kaszatibitől a tejen át a tejbegríz érintésével a hevensztrítszevenig. (A dolog onnan indulhatott, hogy valamiért felemlegették, mennyire nem kedvelem Cseh Tamás dalait – rajongóktól elnézést –, és mintha lett volna még valaki, aki szintén nem szeret mazsolára bukkanni ételfélékben)*. Akadt is egy pánikszerű pillanat, amikor hirtelen megijedtünk, hogy ennyi idő után egyszer csak kiderül, valójában semmilyen metszet nincsen a társaság érdeklődésében és ellenszenvében, de aztán gyorsan elkezdtük megkeresni a közös kedvenceket. (A sorozatokat például elővehettük volna ebben a drámai pillanatban, de nem tettük.)


* Vagy csak nem akarom egyedül viselni ezt a terhet? Tegyük hozzá, hogy a somlói kivétel.