(visszakapcsol)

Az előző top 5 könyves bejegyzéssel kezdődően ismét él a kommentezés, bár attól tartok, úgyis mindenkit elkergettem már a hangulatra mért antiszociális szőnyegbombázással.

(2007, bestofbooks)

Invitálva lettem, köszönöm. László Zoltán kolléga kérdése úgy szólt, melyik öt könyvet találtam tavaly a legjobbnak scifi / fantasy témában.

Először rá kellett jönnöm, hogy 2007-ben sokkal kevesebb könyvet olvastam, mint szerettem volna. Aztán arra, hogy ezeknek jó része nem scifi és nem fantasy volt. Utána elakadtam a „legjobb” jelzőn. Mert jó könyv volt tavaly a Harry Potter sorozat utolsó része, vagy Terry Pratchettől a Wintersmith; Richard Morgantól a Broken Angels, Simmonstól a Káli dala, John Scalzitól az Old Man’s War is. Az „elolvastam és tetszett” kategóriába tartoznak, de egyik sem hagyott bennem különösebben mély nyomokat. Ezért inkább azt az ötöt (négy plusz egyet) választottam ki, amit valóban emlékezetesnek tartok, mert mondjuk elsodort olvasás közben, vagy azért, mert úgy érzem, találtam benne újat.

China Miéville: UnLundun. Nem ez Miéville legütősebb regénye (ha nem lenne 2007-es limit, az Iron Councilt írnám ide), de szokás szerint szerettem. A listán mégis azért szerepel, mert ez volt első könyv, ami hosszú idő után újra felébresztette bennem az irigységet és a sóvárgást, hogy igen, fantasztikus történetet alkotni jó, világokat kitalálni, fantasztikumot gyúrni a körülöttünk lévő világba még jobb, és igen, könyvet kellene írni, ami szinte sistereg az ötletektől, előszedni a jegyzeteket és csinálni, hajrá.

Scott Lynch: The Lies of Locke Lamora. Fantasy darkcity, hangulatos háttérvilág, lagúnák, omladozó paloták, sirályok, ez mindig jó indulás nálam. Van egy hús-vér főhőse a könyvnek, meg egy egészen könnyen meghatározható pontja, ahol úgy éreztem, szeretném puszta kézzel megfojtani Locke gonoszul ármánykodó ellenségét, ami mindig jó jel. A létező zökkenőkön ezt is a világteremtés ereje viszi át igazán. Bizonyítéka annak, hogy számomra egy regénynek nem kell tökéletesnek lennie, attól még működhet, ötletmániás vagyok ugyanis, mint ez kiderülhetett, egy eredeti ideáért nagyon sok mindent elnézek.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő. Felesleges is lenne úgy tenni, mintha nem lennék elfogult a regénnyel, hiszen Csilla nagyon kedves barátom. Fogalmam sincsen, más esetben miként állnék ehhez a könyvhöz, de azt hiszem, azt, ahol magyar népmesék értelmeződnek át, van borongós kastély, ólomerdő, fellegkulcs és komor hős, azt amúgy is megvettem és kedveltem volna. Akadtak vele kisebb kifogásaim, különösen a közepével, a vége viszont nagyon is olvastatta magát.

László Zoltán: A Keringés. (És nem így kívánom megköszönni a szerzőtől jött invitálást.) Különböző jövőkbe áttelepített emberiség, haldokló Föld, több szálon futó cselekmény és rejtély. Bevallom, Gáspár András Kiálts Farkast 2-je óta (1999 talán?) még véletlenül sem éreztem késztetést, hogy magyar szerzőtől science fiction regényt olvassak*. A Keringés kivétel. Ütős az alapkoncepciója, gondosan meg van írva és friss ötleteket sorakoztat fel. Ez egy nagyon jó regény, ami – ez az egyetlen szívfájdalmam – szerintem még ennél is ütősebb lehetett volna, mert az időutazásos alapvetésre legalább egy valami még felférne, aminek a hiánya nekem szemet szúrt.

* A (szintén) László Zoltán jegyezte Nagate szerintem urban fantasy, különösen A Keringéshez képest. Nem mintha érdekelne egy könyv besorolása, csak ha sf-nek veszem, akkor egyet mégis olvastam 99 óta...

Az ötödik azért négy plusz egy, mert a Ghostwritten (magyarul Szellemírók) nem scifi, nem fantasy, de mindegyikből akad benne egy kicsi. Bár ez David Mitchellnél nem meglepő, mert zseniális, amit művel a történetekre fűzött történetekkel. Itt Japánból indul, hogy egy szentpétervári kitérővel egy ír szigetig jusson és még annál is tovább, jól ír, és úgy váltogatja a nézőpontkaraktereket, mint egy átöltözőművész (ha van ilyen) a ruháit.

Ha az oldalt linkelt blogtársak közül bárkinek kedve támad csatlakozni (kibővült Judlorin és Béka címével), részemről az öröm. whoisnot listája már olvasható.

(a januárról)

Az elmúlt egy hónap egészen olyan, mintha álmodtam volna, gondoltam éppen a minap, a hasonlat minden létező pozitív képzettársítása nélkül, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem teljesen igaz. Inkább valamilyen lázas állapotra emlékeztet, amikor az egész világ elmosódottá, furcsává válik, nem mozgás van, hanem sodródás, nem célok, hanem jelen idejű mondatok. Azt hiszem, filmekben ilyesmit ábrázolnak lassú, imbolygó kameramozgással, elkenődő színekkel és elmélyülő hangokkal.

Elmúlni ugyan nem múlt el, de enyhült. Aztán meglátjuk, mi lesz, most például az év alapjáraton is legocsmányabb hónapja következik, a február, fogadjuk szeretettel.

(este a neoszékelyeknél)

Vasárnap CzG kolléga szűk körű születésnapi vacsoráján kultúrák találkoztak (és követtek el közös öngyilkosságot valószínűleg), mert az egy dolog, hogy öt magyar német söröket szorongatva ül egy bőrgarnitúrán és meghitt gyertyafénynél támadja a disznótorost, de amikor megfelelő mennyiségű villa hiányában valaki evőpálcikával eszi a hurkát, az igazi ungárise ciberepunk. Utána gyorsított üzemmódban, házipálinkával felvértezve alig öt perc alatt végignéztük David Hasselhoff korai remekművét, a Starcrash című olasz... ööö... scifit, ami egy képzeletbeli filmgálán egyszerre indulhatna a Legbénább Starwars-lopás, a Legmerészebb Dekoltázs és a Legtöbb Szó Szerint Idézett Mondat A Főgonoszok Társalgási Kézikönyvéből kategóriákban. Tehát igazi must see.

(a noiz-féle nem túl update módszer)

Túl sok junkfood, túl sok leves porból, túl sok cigaretta (az alkoholbevitel rendszeres, de visszafogott). Az egész január, ami egy furcsa álom. A szokásosnál is durvább görcsök az írással, egy autós oktató, akinek kezdenek előjönni az idegesítő oldalai, egy spanyol cég, ami a játékunkat adná ki hamarosan, ha addig nem viszi el őket az akut dilettantizmus, két félig lefordított regény kilenc hónap alatt, mint a tavalyi év szakmai mérlege, október óta késő kifizetések, kiégett villanykörték a lakásban.

Jó lenne február elejéig megírni azt a novellát (bármilyen novellát), amivel hónapok óta szenvedek, különben ezt a kreatív részleget is szanálni kell. Jó lenne végre befejezni legalább egy fordítást. Jó lenne pénzt kapni a munkámért. Tevezni a jövőt, kevesebbet dohányozni. Jó lenne megint olyan országba menni, ahol izgalmas ételeket csinálnak porból és fémdobozban árulják a levest. Jó lenne szuperképességgel bírni*, részemről kékes elektromosságot akarok sisteregetni magam körül meg másokra, mert ez az igazi póz, meg nem lenne gond az áramszünet idején, harmadrészt sokkal izgalmasabbá válna azoknak a tahóknak az élete, akikkel mostanában össze tudok futni a tömegközlekedési eszközökön (a hatos villamoson, illetve előtte az éjszakain dohányzó mélybuta plázalányok, plázafiúk például már átgondolták volna az életüket).

*(ezt élőszóban lucia tavaly őszi partiján fejtettem ki, utólag belegondolva kissé ijesztő átéléssel)

(fel- / visszaszámolás; kezdődik)

Nem leszek képes megcsinálni, mondtam bele végül tegnap a telefonba az idei év mottóját. Igazából nem is próbáltam elmagyarázni, milyen érzés önként visszautasítani azt a munkát, amire olyan régóta vártam, sőt pár hónappal ezelőtt - szóban és teoretikusan, mert egyébként sem biztos még semmi - meg is ígértem; a regény magyarítását, amelynek előző része (igazából nem is az, olyan laza szálakkal kapcsolódik a két könyv) fordítói karrierem egyik büszkesége. De akkor még más idők jártak.

Mert ez itt az utolsó előtti pillanat, hogy birokra keljek a csápokkal, mert lassan teljesen lehúznak a felszín alá. Azzal kezdem, ami még nem tekeredett rám, bármennyire is utálom magamat most ezért.

(spooks)

Adott napokon, adott időpontban, adott helyen találkozunk, a névsor meghívásos alapon bővül, mintha egy rejtélyes ügynökség vagy okkult hímzőegylet kiszuperált és aktív tagjai gyűlnének össze kódszavakban beszélni a világról. Bloggerek, exbloggerek, feketeöves csapongók; a tegnapi találkozón az iskolaköpenyektől a Bravo magazin tanácsadó rovatán át jutottunk el a traumákat okozó gyermekkori sorozatélményekig és még annál is tovább. Hazafelé pedig azon kaptam magamat, hogy ebben a három órában szinte egyáltalán nem foglalkoztam azzal, amivel hetek óta nagyjából folyamatosan, és nagyon békés érzés volt, a migrén múló görcse utáni nyugalom, ahol az sem számít, hogy valószínűleg csak ideiglenes.

(szombat hajnal, néma Budapest)

Már a szombatot a vasárnaptól elválasztó hajnal kezdetén jártunk, amikor a kihalt Moszkva téren váratlanul úgy éreztem, hogy egy lassan darabokra málló városban ténfergünk. Valószínűleg csak elszoktam Budapesttől, az elmúlt másfél hónapban keveset mozdultam ki, és ha egyáltalán, akkor is hazafelé tartottam éjfél körül, többnyire gyalog, át a fekete víz fölött, messzire elkerülve a körutakat, a lehangoló éjszakai buszokat és a visszataszító utasokat. De mintha az elmúlt másfél hónapban megszaporodtak volna a leromlás apró, önmagukban észrevehetetlen apró jelei, amelyek hatvan perc elteltével kellemetlen csomót képeznek az ember torkában.

(És ha már itt tartunk, farkas vonyítson a hátán annak, aki a BKV-nál kitalálta, hogy az amúgy is botrányos összegbe kerülő jegyemmel ne utazhassak az éjszakai járatokon, hanem misztikus módokon, előre be kelljen szereznem egy még drágább különjegyet. De legalább még több ellenőrnek álcázott verőlegényt lehet kivezényelni a sötétbe; mindenben meg kell találni a szépet.)

Az este ezt megelőző része egyébként a kellemes baráti italozás jegyében telt, ami kellett már nagyon. Jártunk a Corvinban, a kihalt emeletek fölött, ahol a tetőre most nem lehet kimenni, de egy szinttel lejjebb kiütötték a falakat és lettek narancssárga lámpák, retrófélhomály meg tömeg. Utána Szimpla, a megszokott enteriőrrel, ahol végül beszélgetni is tudtunk, és közben rá kellett jönnöm, hogy berúgni sincsen kedvem. Mire kiléptünk az utcára, megérkezett valami tétova tavasz és felpuhította a feketére keményedett téli éjszakát.

(everyone will suffer now)

Miért kell komplett kézikönyvet írnom, amit soha, senki nem fog elolvasni, de legalább rengeteg munka van vele? Miért tegez le kapásból egy bank biztonsági őre? Miért nem szólok vissza, köpöm arcon vagy kezdek el vele artikulátlanul üvöltözni? Miért van az, hogy öt kiló céges papírral, bélyegzővel és meghatalmazással sem lehet beszerezni egy nyamvadt számlatömböt? És miért nem húzok el messszire ebből az országból?

(a tegnap)

Kellemetlen füstszag áradt a ruhámból, a város pórusaiból meg a nyirkos, ronda este. Ajtók csukódtak be pontosan az orrom előtt és buszok mentek tovább nélkülem, a villamoson egy nő végig hátat fordított mindenki másnak, csak a füstüvegen tükröződő képmásán lehetett látni, hogy folyamatosan, némán és keservesen zokog, a látványtól elakadt bennem a világutálat, maradt helyette valami üres, statikus zúgás.

Tegnap is találkoztam két barátommal, ami jó volt, mert ittunk forralt bort és egyébként is, ezekben a helyzetekben tényleg nem kell megerőltetnem magamat, meglepően jól megy a beszélgetés bármiről, ezért az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban értékelem a barátaimat. Persze idővel hazamennek ők is, én is, minden visszatér a rendes kerékvágásba, de hát ez van.

Tegnap letudtam életem első vezetési óráját. A kihalt Hajógyári szigeten (avagy Szigeten) mentem körbe-körbe, tekertem a kormányt vadul, a világ egyetlen vékony sávra korlátozódott előttem, utalászinten sejlettek fel kétoldalt a halott fák, a hófoltok és a szemétkupacok. Kicsit hátborzongató volt, sok-sok egykori fesztivál kísértete meg a sok-sok régi én járták az üres tisztásokat. Itt majd lesz egy rész, ahol meg lehet fordulni, mondta az oktató, és nehéz volt legyűrni a késztetést, hogy azt feleljem, Tudom, hogyne tudnám, el sem bírja képzelni, hányszor kóvályogtam pont ezen a környéken részegen.

(a lövészárok túloldala)

Volt olyan is egy időben, hogy fordítottam számítógépes játékokat, aztán lokalizáltam / teszteltem Madridban meg Kölnben, vagyis, mint erre másoknak hála utólag rájöttem, valójában csak játszogattam, külföldön és még pénz is kaptam érte. Közben kicsit rátaláltam erre a fura szakmára, ahol a betűk megbújnak a pixelek szöveteiben, mint a nyirok, és rituálék vannak, fura célprogramok, rejtélyes azonosítók a mondatok elején, sajátos stílusú levelezések és exceltáblákba rendezett kérdésváltások a kiadókkal.

Aztán eltelt pár év és most én írom ezeket a szövegeket angolul. Nekem küldik a spanyol, német, olasz fordítók az exceltábláikat, nem tudják, de engem szidnak, sőt engem fognak anyázni a tesztelők is, amikor nem fér ki és túl hosszú és egyáltalán. De én vagyok az, aki most átsétál a másik szobába és a monitoron megnézi, milyen lett a szöveg spanyolul és németül és olaszul, közben kicsit elérzékenyül és valójában csak a látszat kedvéért nevet azon a többiekkel, hogy van benne olyan, hogy Bögenshutzen.

Nagyon kellett már ilyen élmény is ebbe a ködös, csúszós, hideg undormányba, ami az utcán van meg úgy mindenhol. Most kevésbé akarok idegen emberekre ordítani a metrón, és egy kicsit nem foglalkozom azzal, hogy hamarosan ki kell találnom, mi legyen ezzel a sok egymásra halmozott állással, még mielőtt csörömpölve összedőlnek, egyenesen a nyakamba.

(weird technology)

Ha felnövök és őrült tudós leszek, építek egy hatalmas gépet, szépséges, krómozott felületekkel, sziszegő szelepekkel, komor szellőzőrostélyokkal és lassan forgó lapátokkal, olyat, ami az orvosi rendelőkben ülő nyugdíjasok agyzsibbasztóan értelmetlen beszélgetéseibe fektetett energiát csapolja meg, és abból csinál áramot, meleg vizet és ruhát, én meg csak kacagok és kacagok a hegyoromra épült kastélyomban.

(eső bogár beton vonat rozsda kapar szürke kanalas felhő újra*)

Azt hiszem, ezek egy vers alkatrészei, a fejemben találtam őket a napokban. Kár, hogy nem tudok verset írni, soha nem is tudtam, kiborítom mindet egy kupacba, turkálgatom, mint oldschool fémépítőt, összeszerelési útmutató nélkül, hiányos dobozból, kétbalkezesnek, aki amúgy is kalózos legót kért.

*[és néhány szó, ami nem is létezik]

(enjoy the silence)

Nagy a kísértés olyan lózungokkal jönni, hogy 2008 a változás éve lesz, de igazság szerint a változások már 2007 utolsó két hetében lezajlottak, csendben, mindenki más számára láthatatlanul, ezért az előttem álló év sokkal inkább lesz következmény és továbblépés, újratanulás és újrapróbálkozás; új évad, új plotline, új műsorrend, új főcímzene, ilyenkor szokott meredeken esni a sorozatok nézettsége.