(Végre igazi magyar rágcsálnivaló!)

Az előbb zsákmányolta valaki a közeli boltban.

Pörc - sertésbőrből készült ropogós snack

És a szaga!

[Update: kiderült, hogy az angoloknál is létezik ugyanez, sör mellé, bár biztosan nem ilyen szép a neve. Tehát rettenetes, de nem hungarikum.]

(mint a darazsak)

A dizájneri szobában régi kedves ismerős fogadott, aki külsősként a játékok hangeffektjeiért és a zenéért felel, de átmenetileg hozzánk beköltözve bütyköli az éppen aktuális projekt hangjait. Szóval csendben dolgozgattam a patadobogás, tengerzúgás, katapultnyikorgás, testbe csapódó nyílveszők háttérneszeire, amikor az ablak alatti udvarban egyszer csak fúrni kezdtek, hosszan és kitartóan, utána megszólalt egy riasztó, szintén hosszan és kitartóan, hát igen, mondta a kolléga idővel, a hangok megérzik, hogy szeretem őket, és elkezdenek idegyűlni.

(És tényleg)

végül a kelleténél jóval később keltem és abban a pillanatban tudtam, hogy ma gyűlölni fogom a világot

Mennyire utálom, amikor ilyenekben igazam lesz.

(Szerda reggel, visszataszító)

Rosszul aludtam, álmodtam is hozzá (szerepelt benne egy viszonylag rövid rész, ahol egy primitív, mégis ijesztő szellemvasúton utaztam lefelé, talán egy túlvilágra, ahol motorversenyeznem kellett volna néhány kiválasztottal a sivatagban, pedig még vezetni sem tudok), gyakran felriadtam, sőt ködös állapotomban még mászkáltam is a sötét lakásban. Aztán reggel lett, sorban kiiktattam a különböző ébresztőórákat, végül a kelleténél jóval később keltem és abban a pillanatban tudtam, hogy ma gyűlölni fogom a világot. Véletlenül kiborítottam a kávét a konyhában, undorodva néztem az utcát, utálkozva hagytam a híradót pár percre, aztán az íróasztalomhoz léptem és megláttam az egyik jegyzettömböt, amire a jelek szerint éjszakai bóklászásom közben, félálomtól görbe betűkkel egyetlen szót írtam, még be is kereteztem akkurátusan, mégpedig ezt:

csillagfény?

(Vasárnap, hétfő, kedd, még jobb)

A hajnali felkelés, az állomásig tartó ámokfutás és az utolsó pillanatban elcsípett vonat traumáját a most már hagyományosnak mondható pár nap oldotta Pécs közelében, A Nagy Levinéknél. Alig érkeztem meg, autóba ültettek és mentünk búcsúba, ahol volt szép idő, tömeg, ellenben nagyon kevés bóvli; cipóból ettünk ragut ( majd elropogtattuk a tésztából sütött kanalat), ittunk forralt bort, szereztünk vásárfiát, közben az írókra jellemző felhős mélabúval és csíkká keskenyülő szemmel néztem a világot.

A főhadiszállásnak számító hétvégi házat tavaly óta kicsit upgradelték, amúgy más nem változott, minden ment a maga menetében, ettünk, ittunk és múlattuk az időt az egész asztalt (megegy egész napot) kitöltő monstrum scifi társasjátékkal. Hétfő hajnalban megérkezett az eső és hozta a surrogó, kopogó, csöpögő hangokat, a fák lombjai közé a finom ködöt, a tó felszínére a fémes csillogást, Pécs macskaköves utcáira a zubogó vizet, hazafelé pedig a vonatablakra tapadó, szép szürkés derengést.

(Szombat, jó)

Amikor főállásban fordítottam, többnyire minden nap dolgoztam vagy hétköznap tartottam szünetet, tehát mit nekem munka- meg szünnap, mégsem szoktam meg az elmúlt egy év alatt a szombati dologidő intézményét, sem az a szélütött állapot, amiben Budapest ilyenkor kóvályog.

Este Bright társaságában elhagytuk a várost (meg mindent, amit adhatott) és csatlakoztunk a luciánál gyülekező népekhez, akik a házigazda ideiglenes távollétében palacsintát gyártottak éppen. A lucia egyike azon kevés bloggereknek, akiket egy linkre kattintva egyszer csak megtaláltam, olvasni kezdtem és úgy maradtam. Ez még elég régen történt, és vicces, hogy azóta teljesen más apropóból (endless, mi más), egy közös ismerős révén levelezni kezdtünk, meg egyszer össze is futottunk egy sörözésen. Ott volt még isolde meg a mr. a, a bloggergyűjteményem pedig ezúton bővült agnusdb-vel, akiről kiderült, hogy angol szakos, mint voltam én valaha, és 1) megtudtam tőle, hogy semmi sem változott arrafelé, csak az épület 2) fény derült az egyik háromnevű nyelvész „A” betűjének titkára. Kellemes este volt, például sok mindent megtudtam a japán nyelvről és újfent rájöttem, hogy nekem nem szabad pálinkát adni, mert akkor a szómenésem még elviselhetetlenebbé fokozódik, ezért utólag is elnézést azoktól, akiket könyörtelenül beavattam a könyvkiadás rejtelmeibe. Viszont a terjedő pletyka ellenére nem is beszélgettem fitneszvideókról, csak kaméleonként simultam bele a domináns témába. Aztán éjjel hazamentünk és reggel negyed hatkor keltem is, frissen, mint a pinty, mert utazni kellett.

(Madrid: cthulhus szendvics, art deco, pálma, palota)

Kisebbfajta King Kongoknak

Odabent paloták, terek és templomok

A szélén pálmafák, parkban

El mejor bocadillo de calamares en Madrid

(Madrid)

Madridot nem törték el, amíg távol voltam, sőt döbbenetesen ugyanolyan, mint pontosan öt évvel (te jó ég) vagy majdnem három évvel (arrgh!) ezelőtt. Az átlagosan négy-öt emeletes házak felett ugyanolyan hatalmasnak tűnik az ég – és most meggyőződhettem róla, hogy nem csak én érzem így –, ami színpompás naplementékkel zárja a boltot este; a város ugyanúgy sugározza azt a megfoghatatlan energiát és derűt, amit mondjuk egy mindig vidám ember mellett érezni (ha a hasonlatnál maradunk, akkor ez az ember sokat dohányzik és kicsit harsány). Ugyanúgy ősz volt megint, mint amikor először jártam erre, a hatalmas Retiro parkban nagyon puha a fény, a belváros szűk utcái arra csábítanak, hogy lábfájásig járjuk őket és a Gran Vía art deco minifelhőkarcolói fölött leginkább búzakék az ég.

Azért vannak változások is. A legnagyobb, hogy ezúttal nem magányos felderítőként dobtak le a területre, hanem az ideiglenesen idetelepült Herbie és Larissa vendége voltam, akiknek hatalmas köszönet a heverőért, a lehetőségért és a kedvességért (meg a Guitar Hero játszmákért esténként), majd csatlakozott hozzám, hozzánk D., akivel az újabb több hónapos távollétet enyhítendő valahogy megszerveztük ezt a randevút Skócia és Budapest között nagyjából térben és időben félúton.

Változás, hogy időközben a régi terminál mellett egyszerűen kinőtt a földből az új, a négyes, ahová például a Malév gépei is járnak, még jó, hogy előző nap figyelmeztettek erre, különben csak álltam volna meglepetten az iszonyatos méretű, futurisztikus hodályban, ahonnan legalább fél óra kijutni a bőröndökig – a végtelenbe nyúlnak a mozgójárdák, a bordaszerű tető íve szelíden hullámzik, fényreklámok kúsznak függőleges csíkokon a Star Trekbe illő, kissé retrofuturisztikus szellőzőcsövek fölött. A hodály után beszűkül a tér, jön a sok üveg, plexi, fém, vörös téglafal, acéllépcső, meg az automatizált vonat alagútja, és idővel kezdtem úgy érezni, hogy egy lövöldözős játék pályáján járok, ahol nem lehet menteni.

Egyébként felcsaptam botcsinálta idegenvezetőnek, és jól sejtettem én azt, hogy Madrid elsősorban nem a magányosoké, mert az egy dolog, hogy sokkal szórakoztatóbb együtt festményeket nézni a Pradóban, medveszobrot fényképezni a Puerta del Sol szélén, paloták között bóklászni, bejárni a királyi palotát és fantasybe illő lovagi páncélokon ámulni a fegyvertárban vagy a Rastro vasárnapi bolhapiacán nézni a hömpölygő tömeget – de leginkább ott érezhető ez, amikor együtt ülünk egy cervezeríában, meg churrost mártogatunk forró csokoládéba egy napfényes teraszon, netán tintahalas szendvicset meg párolt gombaféléket rendelünk az Atocha pályaudvar mellett egy eléggé hagyományos helyen (műmárvány pultok, sistergő olajsütők, eldobált szalvétahalmok a bárszékek alatt, rekedt hangú, vidám ordítozás és füst).

Utolsó este még a város szélén terpeszkedő, modern, I. Juan Carlos park pálmái fölött fényképeztük a naplementét meg a messzeségben emelkedő, három – eléggé rakétaszerű – felhőkarcolót (szintén új, még épülő városelemek), aztán másnap jön az egész pár nap egyetlen hátulütője, amikor el kell indulni, ketten kétfelé, D. Angliába, én Budapestre (házigazdánk meg hazafelé). A sárgásbarna spanyol táj fölött ki a Földközi-tenger képeslap-kékjébe, aztán Olaszország, hegyek, egy nagyobb csúcs kibukkan a felhők kiömlött tejszíntócsájából, völgyek, mezők zöld foltjai, és itthon is vagyok, és másnap megint a furcsa érzés a metrón, amikor kinyitok egy könyvet, amit több ezer kilométerre innen kezdtem el olvasni.

(Blogmaradékok)

Pedig annyi mindenről akartam írni utazás előtt.

A szombati esküvőről (ami még szeptember utolsó szombatjára esett) a városnak azon a peremén, ahol a buszok meredek utcákon kanyarognak felfelé, egy romtemplomnál, aminek az őszi erdő volt a fala, és amilyen természetes volt az egész hangulat a szabad ég miatt, olyan természetes volt minden más is, az esküvői ruhák, a pap beszéde, a vendégek és vendéglátás utána. Köszönet Magamurának és ifjú nejének a meghívásért.

Aztán azt is el akartam még mesélni, hogy az esküvő másnapján, vasárnap jártam Wekerlén, ami baráti társaságban a Szentségtelen Szimmetria névre hallgat a nyolcszögletű, teljesen egyforma terek és utcák miatt, és most annyira szépséges ősz volt, a fátyolos, borostyánszínű fajtából, ami a belvárosban nem is látszott, hogy rá kellett jönnöm, hogy ez a körzővel-vonalzóval tervezett 19. századi telep valójában mandala, ami magába gyűjti az ősz esszenciáját.

Szóval ilyesmiket akartam leírni a keddi indulás előtt, de aztán hétfő lett, délelőtt egy leadandó novellával birkóztam, délután az irodában keresztes lovagok hányattatásait rögzítettem különböző küldetésekben, angolul, szigorú karakterlimitek közé szorítva, közben a cég testületileg felkerekedett és megnézte az új irodát, ami váratlan fordulattal másnaptól már új főhadiszállásunk lett. Teljesen más hangulat és üres szobák fogadtak, gyorsan lestoppoltam a legkisebbet dizájnermenedéknek, majd besétáltam a legnagyobb terembe, ahol a középre hordott bútorok fölött farkasszemet nézve egyik fal mellett a programozók, a szoba másik végében a grafikusok álltak feszülten, mintha csak a kürtszóra várnának, hogy egymásnak rontva, véres kézitusában döntsék el a Braveheart mintájára, kié lesz az ominózus helyiség.

És még az is történt, hogy megjelent a 211-es Galaktika, amiben szerepel kedvenc China Miéville-novellám, a Reports of Certain Events in London (A londoni különös események jegyzőkönyvei), amit nem csak lefordítottam (borzalmasan lassan), hanem előtte hosszas aknamunkával meggyőztem az irodalmi szerkesztőt, hogy érdemes megpróbálkozni vele, szóval az, aki esetleg utálná, engem hibáztasson, és hatalmas respect az említett szerkesztőnek és a tördelőnek is (aki esetleg megnézi a magazint, tudni fogja, miért).

Másnap pedig elrepültem Madridba, de Michael Endét plagizálva azt kell mondanom, hogy ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor. Mert most az új irodában ülök, furcsa minden, mert új az egész és ráadásul már hiányoznak innen bizonyos emberek, és rengeteg dolgot kellene még befejeznem.