(EFOTT, szakma, morgás, bikinik)

Szombaton Debrecenbe utaztunk, a Vekeri-tóhoz, ahol idén az EFOTTot rendezték. A dolog amolyan hit-and-run jellegű villámvizit volt, apropójául pedig nem komoly mennyiségű alkohol elpusztítása szolgált, hanem meghívott vendégek voltunk egy író-olvasó találkozón. Az ilyesmi mindig jó, mert lehet észt osztani a vonaton (mint tettük most is, A Nagy Levin és whoisnot társaságában), meg sört inni más szerzőkkel, akikkel amúgy nem találkoznánk (és megismerkedni másokkal, akikkel még nem futottunk össze soha). Az EFOTT elsőre olyannak tűnt, mintha a Szigeten permanens délután uralkodna, viselhető tömeggel, kisebb színpadokkal, későn nyitó pultokkal és feltűnően fiatalosabb korosztállyal (még több bikini, még több csinos lány!). Nem mondom, hogy tömegek taposták egymást, csak láthassanak minket, de nagyon kellemesen sikerült a nap, hála a rendkívül kedves vendéglátóknak (köszönet érte), a remek társaságnak és A Nagy Levin moderátorkodásának (mert olyasmikről beszélgettünk, miben jellegzetes a magyar fantasztikum, milyen trendeket látunk kialakulni és mi a helyzet a külföldi megjelenésekkel).

De ha már szakma és egyebek.

1997 óta vívom a harcot whoisnot kollégával vállvetve, hogy ezen a végletekig megosztott kis piacon, amit magyar fantasztikus könyvkiadásnak neveznek*, megmaradjunk önként vállalt szabadúszó státuszunkban. Miután ez még az egykori éles, fejünk fölött zajló kiadói villongások idején is sikerült (vagy legalábbis ezzel áltatom magamat) és az elmúlt tíz évben tényleg egészen sokféle helyen jelentem, meglepetésként ért most hétvégén, hogy van kiadó, ahol ezt a kialakított státuszomat nem akarják tiszteletben tartani.

Az egész kevés szót érdemelne amúgy, elég kicsi pocsolya ez, nem roppant összegekről szól a történet, csak bosszant, ha egy évekkel ezelőtt megjelent regényem miatt lezserül "a másik [konkurens] kiadó emberének" tartanak (pedig ilyen alapon besorolhatnának még néhány helyre), mert nem értem az "aki nem velünk, az ellenünk" mentalitást, és egyáltalán, miért olyan nehéz elfogadni, hogy egy szerzőt talán nem kizárólag egyetlen téma érdekel és anyagilag is jobban jár, ha több helyre dolgozik?

(És ha megjelenik náluk egy történetem, amire most éppen van esély, akkor majd kiderül, hogy átcsábítottak egy olyan táborból, ahová soha nem is tartoztam?)

Update: lebuktunk, whoisnot meg én valójában egyetlen entitás vagyunk, egyenesen Doktor Totenkopf felrobbant klóntartályából -- szinte egyszerre postolunk ugyanarról)

* (nem mintha más nem lenne végletekig megosztva errefelé, de ez most mellékszál)

(Nyaralni mennek)

(Először eltűnnek a világ elől)

Errefelé dombok vannak, kitöltik a Mátra és a Bükk közötti teret. Erdőfoltok, kis falvak és lovastanyák. Az egyikben laktunk mi.

Tücskök ciripeltek, egyre hangosabban, a hőségben lovak prüszköltek és csapkodtak, legyek vergődtek a csukott ablakon és remegő kontúrokká kenődött szét minden, ami kicsit is messze volt. A szállásunknak szerencsére vagy méter vastag falat építettek, így már elviselhető a kánikula.

Az esték voltak a legjobbak. A domboknak saját illatuk van ilyenkor, kakukkfű, széna, lehűlő lombok.

A következő napokban azért kimerészkedtünk, bementünk a hegyek árnyékába, szinte néptelen utakon autóztunk, többnyire mezők között. Vagy fák sorfala mellett, ahol a rádió néha sisteregni kezd, majd teljesen elhallgat, mintha alábuknánk az éter hűvös felszíne alá, ahol nincsen adás, csak az erdők zöldes-csendes mélye.

(Zord külső)

Az egerszalóki fürdő elsőre félelmetes látványt nyújt. Egy fenyvesekkel szegélyzett völgy egyik végében áll és a teljes káoszra néz: munkagépekre, félig aszfaltozott parkolóra, földkupacokra és gödrökre (közöttük egyetlen magányos, teljesen elkészült, víztől elzárt medence),mögötte pedig egy készülő, grandiózus épület betoncsontváza. Félve léptünk be, nem tudtuk, mire számítsunk, de odabent csúcsmodernség fogadott, tizennégy termálmedence, sok-sok üvegfelület, reflektor, csillogó csempe. Csak a teraszról nem szabad kinézni, mert hasad az illúzió: a korláton túl a fekete, feltúrt völgy és fehéren csillogó, védett sólépcsők. Wellnesshétvége Vasudvardban, nem sokkal Szarumán színeváltozása után.

(Be az erdőbe, aztán fel)

Szilvásvárad egyetlen hosszú utcának tűnt, kétoldalt lassan fogyatkoznak a hotdogosbódék, aztán kisodródunk a völgyben felfelé kapaszkodó ösvényre. Végre menedék a nap elől, a mellettünk elhaladó kisvasút mozdonyából lakodalmas zene harsog. Pisztrángos medencék és zsombékos koboldtavak. Később, már a faluban, besurrantunk egy istállóba, ahol a híres lipicai méneket tartják: mint egy antitópia hősei, szegények szám-és-név kombinációkat viselnek névnek és nagyon szépek.

(Szilaj kurucz írókrul)

Ha már lovak.

Volt egy időszak, amikor az Átjáró magazinban leközölt novellák előtt elolvastam a szerzők rövid életrajzát, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a fantasyben utazó íróknak mindig izgalmas és stílusos hobbijuk volt. Habár nem tartom magamat szigorúan vett fantasy-írónak, olyan jól mutatott a biójuk végén az ólomkatonák gyűjtése, a hadijátékok, az íjászat vagy a hárfázás. Nem mintha bármelyik is különösebben érdekelne, de például a lovaglás hasonlóan témába vágó hobbinak tűnt abban a néhány esetben, amikor valamelyik hős lóra pattant nálam (kicsit zavart, hogy kivétel nélkül irreális filmes élményekre támaszkodok). Nos, a hárfázás ugyan várat még magára, de a lovaglás ezennel kipipálva, mert nem csak ültem lovon párszor, hanem ügettem is vele, állítólag jól és be kell vallanom, nagyon tetszett. Szegény hőseimnek mostantól fájni fog a hátsó felük a nyeregtől.

(Eső és rejtői karakter és lovagvár)

Vihar készülődött, ami elsőre ígéretes dolognak tűnt a kánikulában, ami elől addig termálfürdőkbe vagy erdőkbe menekültünk. Aztán a Mátra távoli tömbje körül megakadtak a felhők, mennydörögve morogtak és olyan forró levegőt sodortak felénk, mintha kinyitottak volna egy kemenceajtót. Persze amikor elindultunk, egyenesen beleautóztunk az esőbe. Tapintható volt a vizes erdők illata és fátyolszerű ködként párolgott a víz a betonról.

Az erdei kirándulást hanyagoltuk, helyette megnéztük Parádon a híres Palóc-házat. A ház szép volt és kicsi, csapott zsúpfedéllel és vakolt vályogfallal, előtte pedig Heves Megye Legrészegebb Embere térdelt egy pocsolyában és ismeretlen okból két kézzel tépkedte a gazt, miközben saját magával veszekedett hangosan.

Amikor kiderült, hogy ő egyben a gondnok is, hirtelen minden sokkal érdekesebbé vált, mert az mindig szórakoztató, ha az idegenvezetőnek szó szerint kétfelé áll a szeme a részegségtől. A „vezetés” szó mondjuk túlzás, mert mi álltunk, ő támolygott és dohányzott, az előadása pedig nagyjából úgy írható le, mintha másfél mondatonként ugrott volna a tű egy bakelitlemezen. A házról ugyan semmit sem tudtunk meg (néha már elkezdett egy-egy témába vágó mondatot, de ez elmúlt), viszont többször is elmesélte élete néhány összefüggéstelen epizódját a katonaságról, az elveszített fogáról és az előző gondnokról; közben majdnem összeverekedett egy szomszéddal. Mindezt a „Yes lady I am igen asszonyom!” többszöri használatával és az „E!” kiáltás nyomatékos alkalmazásával egészítette ki, amiről eddig azt hittem, hogy a való életben nem is létezik. Amikor elmesélte, hogy a honfoglalás valójában ötven évvel korábban volt, mint hisszük, távoztunk. Azt kell mondanom, jóval szórakoztatóbb volt, mint egy szokványos idegenvezetés.

Közben elállt az eső és minden sokkal, de sokkal fülledtebb lett. Azért mi autóztunk még, ettünk fagyit és láttunk egy céllövöldét, tarrbélásan vidám körhintával.

Később autóztunk még és felkapaszkodtunk a siroki vár romjaihoz. Ha rablólovag lennék, csak ilyen helyre költöznék, bár a rekonstrukció nagy részét a fantáziám végezte el, tehát lehet, hogy nem is ilyen volt fénykorában. Mindenesetre merész tornyokat képteltem a romok helyére, de leginkább a föld alatti üregek tetszettek, amiket a falak alá, az ementáliszerűen lyukacsos sziklacsúcs belsejébe vájtak. A kilátást – egyenesen bele az alkonyatba – bónuszként kaptuk.

(Barackfeszt és fény)

Kisnánán van egy várrom, két toronnyal, nagyon takaros, a várfal alatt pedig évente egyszer baracknap, oda mentünk mi. Ettünk kondérban főzött gulyást meg fánkot, vettünk lekvárt, mellettünk a padon idős asszonyokat heccelt a vörös arcú szakácsember, nem messze tőlünk pedig traktorkereket gurítottak a kánikulában a falu legerősebb embere címért vetélkedő izmosok. És kiderült, hogy a lámpát errefelé fényvetőnek hívják.

(Végül haza)

Felháborodott macska, városba szorult hőség, instant visszavágyódás.

(2link)

Nem követtem soha különösebben a goldenblog nevű versenyt, most mégis megnéztem a kategóriák első hármas helyezettjeit, mert úgy döntöttem, idén visszafogottan szavazok, többek között a kultúrablogok egyikére (Irodalmi Boncasztal, jóféle, írósszerkesztőstanácsadós, kezdőknek és haladóknak), ami nem jutott be, ellenben találtam egy zseniális képesblogot a sikeres háromban. Engem bármikor le lehet venni a lábamról egy viharos éggel, egy esős tájjal, lehetőleg valami darkcity is legyen rajta, füst, gőz, pokoli masinák, tornyok, ettől az Artistaművek nem is különbözhetne jobban, de csorbuljon a kialakult kép. Egyébként is, ez a gyűjtemény meseszerű, amit szeretek, de nem giccses (amit nem szeretek), profi, és ez a kép például remekül passzol is a Noiz-féle hangulathoz.

A másik link a Magyar Íróakadémia regényíró-kurzusáról szól, amiről már jóval előtte, elismerem, gonosz módon a legrosszabbat feltételeztem. Ha lenne erőm hozzá, egy külön posztot szánnék az egész Kortárs Magyar Irodalomra, de majd egyszer, egyelőre linkelem Stöki igen alapos cikkét, hogy meglegyen itt is nekem.

(A város tetején)

A múlt héten elmentünk az üres áruház tetejére sörözni. Teherlift vitt felfelé, a liftesfiú hűtőládából árulta a márkás pálinkát, formatervezett miniüvegekben. Közben azon tűnődtem, milyen lehet most odabent az egykori Corvin áruház, a szocialista konzumkultúra alumíniumlapokkal borított bástyája, de persze a három emeletnyi régi nihil maradványát nem lehet megnézni, én a magam részéről tátongó, lerombolt tereket vizionáltam a falak mögé. Azért kárpótolt az utolsó előtti emelet, az esszenciális szocreál folyosó a narancssárga Centrum-matricákkal teleragasztva, meg a fémcsövek. Aztán ki a tetőre, ahonnan csupaszon maradt tűzfalakra látni, egy indusztriális kéményre, a lassan kigyúló belvárosi fényekre, mindenféle tetőkre és felhőkre, meg azokra a rejtélyes hagymakupolákra, amiket lentről még sohasem láttam (vagy varázslat védi őket, vagy ufók landolóegységei, és csak napszállta után ereszkednek le a feltöltőállomásokra).

A Corvin tetejét amúgy ugyanaz a cég üzemelteti, mint a Szimplát, és közönség is hasonló, amúgy hideg volt és bádogpultoknális álltunk kicsit.

Később még veszélyesebben éltünk, villamossal meg gyalog kalandoztunk a Tűzraktér nevű hely felé az Üllői úttól beljebb. Ez egy hatalmas, halott gyár, fényfestéssel az üres falakon, lezárt art deco lépcsőházzal, üres udvarokkal, tátongó ablakokkal és egy egész pincerendszerrel, amit véletlenül találtunk meg és meglepve állapítottuk meg, hogy sikeresen elnyelt egy egész zenekart, de úgy, hogy semmi sem hallatszott ki belőle.

Tudom, az utóbbi időben számtalanszor lelkesedtem már a budapesti romkocsmákért, de muszáj volt elmesélnem , mert E, aki amúgy brit és vendégségben volt itt, teljesen igazolta azt a tézisemet, hogy külföldieket le lehet nyűgözni ezzel a hungarikummal.

A Tűzraktérrel szemközt ásító hatalmas foghíjtelek (ahol akkora krátert ástak, mintha meteor zuhant volna oda az égből) pedig elővetíti a sorsukat, amikor végleg eltűnnek és sajnálni fogom őket.

(Vigyázat, hosszú mondatok: Neil Gaiman dedikál)

Sokan jöttek, pedig egy egész hét sem maradt arra, hogy elterjedjen a hír, én meg izgultam, mert valamennyi szerep jutott nekem a szervezésben, még ha nem is nagyon állt másból (a hír szétküldésén kívül), mint egy telefonból, amikor Neil kitalálta, hogy indulás előtt dedikálna, a többit meg már profin elintézte Robin és a többi kedves ismerős a Deltavisionnél. De azért mégis izgultam és végül minden jól alakult, a negyven érdeklődőre számító Neil három órán keresztül írogatott a könyvekbe, és ha jól láttam, elhasznált egy készlet töltőtollat. Az érkezők meg álltak az utcán, az esőben meg tömött sorban a boltban, majd kaptak Odint az Amerikai istenekbe, gyertyát a Tükör és füstbe, rókát a Dream Huntersbe, közös fotót, pár kedves szót, én meg besózva rohangáltam ide-oda, a sor különböző részein ácsorgó barátaimmal beszélgettem sokat, nagyon kicsit a kísérő Doug Jonesszal (aki a Faunt játszotta az általam eléggé kedvelt Faun labirintusában) és pár mondatot Maddyvel, Neil lányával. Megvártuk, amíg minden rendben befejeződik, aztán búcsút intettünk a teljesen kimerült szerzőnek és kevésbé tikkadtan ugyan, de azért elmentünk sörözni helyette is.

Igazából képtelen voltam megjósolni, vajon mennyien bukkannak fel, hiszen NG magyarországi megjelenése finoman szólva is hányatottnak mondható. Viszont még mindig működhet a suttogó propaganda (már a Zinterneten is!), amivel valaha engem is rávezettek a Sandmanre, legalábbis abból ítélve, mennyien szorongatták a kezükben valamelyik eredeti képregénykötetet.*

Fura dolog ez a dedikálás. Nálunk többé-kevésbé egyszeri, könyvheti esemény, nyugatabbra innen meg kőkemény promóció, egy új könyv megjelenésekor pláne üzlet, amikor az adott könyvesboltban kell megvenned a dedikálandó példányokat. Évek óta olvasgatom különböző híresebb szerzők élményeit ezzel kapcsolatban, és mindig eszembe jut, amit többen mondogatnak, miszerint a karrier elején ez a siker látható jele, tehát a nagy álom**, majd amikor a több hetes szerzőturnén minden nap nyolc órát ülsz végig két szendviccsel meg egy csésze teával, már nem gondolsz másra, mint arra, mennyi időt tölthetnél ehelyett írással (és mikor surranhatsz ki a mosdóba, tippelem én). Az tehát kiderült, hogy Neil Gaiman kőkemény profi, de azt hiszem, ahhoz egy kicsit több kell a profizmusnál, hogy a harmadik óra végén még a legutolsó tíz emberrel is kedvesen el tudj beszélgetni.

Zárszóként pedig egy link: Stöki barátom szerintem remekül sikerült (tudom, elfogult vagyok, de akkor is) hosszú interjúja az indexen Neillel.

* ennek ellenére nagy eséllyel még mindig anyagi csőd lenne kiadni magyarul

** itt tartok most én