(kissé klisés, de)

A főváros buszmegállóiban terjed mostanában egy plakátkampány, olyasmi mottóval, hogy Budapestet a budapestiek teszik különlegessé. Az illusztrációnak választott képeken olyan jellegzetes jelenetek vannak, mint a piaci bádogpultnál kolbászozó öltönyös juppik vagy a Margitszigeten napozó jó nők, a Parlamenttel a hátuk mögött, bizonyára teljesen életszerű, mostanában belőlem is kitör néha a piaci bádogpult melletti zsírbevitel ösztöne (bár öltönyöm nincsen), de hiányolom a következő témákat: agresszív kisnyugdíjasok a buszon, terepjáróból fenyegetőző kétajtós szekrény, lehajtott fejjel csoszogó emberek Kőbánya-Kispest metróállomáson, gazdájuk beleegyzésével a járda közepére piszkító kutyák, satöbbi. Természetesen ugyanezzel a mottóval.

A Magyar Népmesék rajzfilmsorozat szerintem örökre beleégett generációm közös tudatának legmélyebb rétegeibe, ha mást nem, a zenéjét valószínűleg bárki el tudná dúdolni. Jelentem, léteznek új részek, habár ez elsőre egyáltalán nem látszik rajtuk, mert minden teljesen olyan, mint régen, csak sokkal szebbek és élénkebbek a színek. A modernség első jele némileg arculcsapásként érkezik az örök életre áhítozó királyfi – Szabó Gyula narrációjával – elmesélt történetében. Enyhén szóval kizökkentő, amint hősünk pár száz év után visszatér a városába és egyszer csak körülveszik az ufószerű, repülő autók, de az igazán súlyos az, hogy a Halál és Halhatatlanország királynőjének csatája közben hősünk mátrixos bullet-time effektben próbál menekülni.

(augusztus meg esküvő)

Augusztus vége van, valahol fent már óvatosan, cseppekben adagolják a napfénybe az őszt, még nem látni, csak érezni. Egy héttel ezelőtt még nyoma sem volt ilyesminek, idén másodszorra (és valószínűleg utoljára) lejutottam a Balatonra my dear friend, rosseb meghívására, ugrálni a széltől tajtékos hullámokban (ha lenne a darkfentezi íróknak valami szervezete, szigorúan tiltanák az ilyesmit), sört inni és pöttyös labdával focizni (ezért már nem csak tiltás, hanem automatikus kizárás járna)*.

Szombaton Bright és isolde esküvőjén tettük tiszteletünket, akiknek ezúton is sok boldogságot kívánunk. A Nagy Levinék tavalyi lagzijához hasonlóan ismét nem egészen hagyományos esküvő volt ez, Sopronban, ahol az ifjú pár előtte bölcsen körlevélben tiltotta meg a vonatozást (még mindig úgy gondolom, hogy a vonatozás a magyar génekben van kódolva, illetve kevés nevetségesebb dolog van a kezükben csirkecombbal vezénylő öltönyös ötveneseknél), nyomokban sem akadt mulatós muzsika, ellenben különböző generációk tomboltak együtt a Shock to the System című Billy Idol klasszikusra.

Sopron pedig még mindig szép hely, különös tekintettel arra a hírneves cukrászdára, ahol mentás limonádét és bodzaszörpöt ittunk a másnapi megébredés után.

*Mióta viszonylag sikeresen leépítettem a feketét a ruházatomból – először évekkel ezelőtt, még Madridban merült fel bennem a gondolat, amikor a spanyol tanfolyamon az egyik csoporttárs a harmadik héten úgy üdvözölt, hogy „itt a fekete ember!” –, valószínűleg amúgy is sokat kopott az előírt imidzs, a minap egészen megleptem valakit, amikor kiderült, hogy valójában én azért a sötétebb tónusokat kedvelem (ha nem is kizárólagosan) a zenétől kezdve a könyveken át sok mindenben.

(sziget 3-2-1, vége)

Nem azért tűntem el, mert 1) annyira megutáltam a Szigetet, hogy postolni sem vagyok hajlandó róla 2) annyira beütött a Sziget, hogy atomjaimra hullottam és pocsolyarészegen estem-keltem napokon át, hanem 3) nemes egyszerűséggel addig halogattam az egészet az utolsó napok megszokott, ólmos fáradtságától lelassulva, amíg be nem következett az az eddig páratlan helyzet, hogy a fesztivál véget ért, én meg a szokásos afterszigetes otthonfetrengés helyett bejöttem dolgozni, ami még jobban megviselt.

Főleg azért, mert előrevetíti a nagyon közeljövőt, amikor a pampákon nyargaló, szilaj fordítókra jellemző szabadságomat feláldozva beállok a napi rendszeres igavonók közé, de erről majd akkor, ha aktuális.

Hát ez a Sziget is kipipálva. Kellemes volt, sok-sok jó pillanattal, de legfeljebb abban különleges, hogy ennyire még sohasem nélkülözött minden különlegeset (pedig az öt-hat évvel ezelőttiek is elég jellegtelenek voltak… amíg fel nem pezsdültünk úgy össznépileg, köszönhetően az új ismerősöknek és az új barátoknak).

Ami nagyon működött: a rengeteg beszélgetés a különböző időpontokban felbukkanó, majd eltűnő barátokkal és ismerősökkel, ebben mondjuk dobogós az idei.

Ezúttal a vasárnap bizonyult a legviccesebbnek, amikor ki sem akartam menni, aztán mégis, ezért szerencsére találkoztam a régen nem látott A-val és G-vel, amiért már megérte, majd velük és Tapsival sokat ültem a hilltop borozónál, kivéve, amikor az endless egyik atyja, rampion el nem vitt pálinkázni, többször. Ennek az lett a vége, hogy a társaság viszonylag korán távozott, én meg velük tartottam, tehát kifelé menet taglózott le az a sok innivaló, aminek a táncparkett ördögévé kellett volna változtatnia. A hídon már nagyon kevéssé voltam koherens, hazaérve teljesen pedig kitört rajtam a vad bulizhatnék, és ennek a szellemében tértem nyugovóra gyorsan.

A hilltop borozó egyébként egyre több embert vonz, joggal, hol van már a mocsokbor diadala. Elkényelmesedésem újabb bizonyítéka, hogy idén a (minőségi, nem kannás) borok és az ágyaspálinka lett az én választott italom (amiből ráadásul csak módjával iszogattunk ). Kedvenc italtípusunk amúgy minden évben változik, és ennyi év távlatából visszatekintve gyönyörűen kristályosodik ki az aktuálisan preferált kombinációkból a nagyon igénytelenből a kevéssé igénytelenné válás folyamata (kezdetben minden évben más és más szörnyű keverékkel büntettük magunkat, indult a vörösboros kólával 94-ben, aztán volt egy fehérbor-7up, almalé-fehérbor időszak, illetve a legundorítóbb minden bizonnyal az lehetett, amikor következetesen minden sörbe öntöttünk egy kis vodkát, lásd még „tengeralattjáró koktél”; amúgy ma is szolidan tartja magát a sörözés és becsempészett gin, tonikkal).

Koncertfronton nem nevezhető különösebben izgalmasnak a szombat utáni felhozatal. Vasárnap Tapsival bekukkantottunk a stoner-doom Cathedralba, de nagyon gyengén szólt; hétfőn láttam a The Gatheringet, ami sokadszorra is elfogult rajongást vált ki belőlem; este pedig a Placebo szerencsére azokat a számait nyomta, amelyeket még én is ismertem.

A szigetet megint megtöltő keddi Prodigy régi, fájó seb nekem, mert a 96-os (?) Szigeten, ahol úgy először lehetett igazán átérezni, mennyi ember fér el a nagyszínpad előtt, ha akar, az első hangoknál egy elhajított, teli söröskorsó landolt a fejemen, az utolsó cseppig eláztatva, ezért azt a bizonyos bulit egy konténerzuhanyzóban töltöttem anyázva és a hajmosással, miközben utólag mindenki el volt ájulva a produkciótól. Pár évvel később meg elmaradt az egész. Biztosan ezért is vártam sokat, de most rosszul hangosított rutinhakninak tűnt, bár ennyi embert megint régen láttam a Nagyszínpad előtt, sok-sok szeletelő, bespeedezett irodistával megspékelve.

Az egész fesztivált egyébként Bright szolid legénybúcsúja zárta szerdán, ahol afterszigetes hangulat ellenére mindent megtettünk az ügy érdekében – sikerrel.

(sziget04)

Attól, hogy így rohanunk, még nem érünk oda hamarabb – ismeretlen nő a Sziget-hídon kifelé, hajnalban.

Who is this guy and why won’t he shut up? – ismeretlen holland kérdése hozzám Müller Péter talkshowja közben…

…és eddigre egyébként magam mögött tudhattam néhány sört, egy félig spontán találkozót két régi baráttal-exosztálytárssal (amit egy sátorfalnyira és két fekvő részegnyire hoztunk össze Uhrin Benedek már nem túl vicces showműsorától), illetve egy teljesen spontán összefutást egy szerzőtárssal (akivel megbeszéltük, hogy majd hajnalban iszunk együtt, amire persze soha nem szokott sor kerülni, így most sem). Szóval kora este álltunk Brighttal a VOLTnál, és a hátunk Müller Péter Sziámi tartott fajsúlyosan idegesítő beszélgetést, amit próbáltam kizárni a tudatomból – mivel a másik alternatíva az esőbe kimerészkedés lett volna a pult ponyvája alól –, de ami nekem úgy-ahogy sikerült, Brightnak nem, legalábbis meg-megvonagló arcizmaiból ítélve. Később a mézes körtepálinka előtt azt vitattuk meg, vajon hová tűnt az ún. Sziget-feeling, ami biztosan erre várt, mert váratlanul visszatért, és ennek köszönhetően igen kellemes estét zárhattam végül, az első igazán oldszkúl-hangulatút.

A Radiohead koncertje nagyon rendben volt, kedvelem is őket, de nem vagyok gigászi rajongó, meg egyébként is kitört rajtam a szokásos szombati tömegiszony, és úgy éreztem, ez a zene magányos depizésre való, nem millió ember társaságában, ezért a Paranoid Android után átballagtunk Fear Factoryra. Amikor még a sátrat sem láttuk, de már érezni lehetett a lábdobot, éreztük, hogy ez jó lesz és jó is volt, slágerparádé és zúzda, meg két ősrégi szám, ami különösen akkor keltett bennem nosztalgiát, amikor az első pár másodpercben rájöttem, hogy kábé tizenhárom évvel ezelőtt whoisnot az első Gathering lemez után pontosan ezeket (és ebben a sorrendben) vette fel nekem a kazettán maradt helyre. A fentebb emlegetett sziget életérzés aztán hajnalban érett be, amikor a Lovasi-féle Kiscsillag zenekart szabotálva a szakadó esőben ugráltam egy pult előtt apollo 440re meg Nirvanára és mellettünk a vászontető alatti asztalon összezsúfolódó ötven ember kórusban üvöltötte kifelé a refrént. Meg egyébként is, kaptam cthulhus savanyúcukrot (fthagn), szóval mi kell még?

(sziget02, sziget03)

Szigorodnak rendesen, most már az égvilágon semmilyen italt nem lehet bevenni a Szigetre. Szerencsére csütörtökön erről mit sem sejtve besétáltam fél liter víznek álcázott ginnel (ahogyan szoktam), csak a kordonon túljutva tűnt fel, hogy a motozást végző biztonságiak milyen előszeretettel kobozzák el a kilós kenyereket; ez magyarázatot nyert, amikor egy cafatokra tépett kenyérből váratlanul előbukkant egy vodkásüveg (majd megláttam oldalt a halomban álló preparált vekniket). Ez olyan, mint a csokifürdő, amiről egészen tegnapig meg voltam győződve, hogy legenda, de aztán saját szememmel láthattam a kádat, amiben vállalkozó szelleműek vidáman birkózhatnak.

Koncertfronton beszámolhatok a Ministryről, amit nagyon nagy kár volt a tűző napsütésbe száműzni, de azért nagyon ott voltak, kezdetben például azt hittem, a nadrágzsebemben rezeg a telefonom, pedig csak a basszusok lüktettek térdmagasságban. Most, hogy már tudom, valószínűleg ez volt az utolsó Ministry-koncert, amit láthattam, néhány számot szívesen lecseréltem volna régebbiekre az utolsó lemezek hatásos, de mégis eléggé egyforma kásájából. A Sick of it All egyébként hasonlóan letaglózó élmény volt, pedig nem is vagyok fan, leginkább olyasmi, mintha egy puha párnába csavart pöröllyel vágtak volna az arcomba. Volt még Kispál – egy kicsi mindig kell –, az ezer éve nem látott Rémember, Yonderboi (a pénteki nap egyetlen produkciója számomra, leszámítva a Lord nevű izét, ami sajnos kiszűrődött a hammersátorból, miközben GalambZ és Tapsi társaságában italoztam odakint; mellesleg itt gratulálnék, mert ravasz ötlet volt Tescót tenni a metálsátorhoz, igazi élmény, amikor oldszkúl beborozott arcok válogatnak éjjel a konzumálás fellegvárában). És Tapsi szerzett nekem ingyen osztogatott Green Lizard / The Gathering maxit, amiért ezer hála neki.

Ami az italozást illeti, az idei Sziget még mindig nyugodalmasan csordogál, legalábbis nekem, mert még a harmadik napon sem sikerült úgy istenigazából elhasalni vagy táncra perdülni vagy valami hasonlóra vetemedni; nem mintha verseny lenne, csak érdekes változás az elmúlt évekhez képest. Ennek viszont az egyik nagy előnye, hogy sokkal élénkebb a társasági élet a szokásos sziget-körhintában, amikor folyamatosan cserélődnek a helyszínek, a társaságok és az italok a poharakban, legalább rengeteg különböző ismerőssel, baráttal, szerzőtárssal, bloggerrel, barátok barátjával lehet beszélgetni. A gond csak annyi, hogy sohasem eleget.

Azért mások helyettem is kitesznek magukért. Az utóbbi években az egész fesztiválon aggasztóan lecsökkent az igazán elmebeteg módon szórakozók száma, csupa morc és szürke ember nyüzsgött mindenhol (mint én), most kicsit lazulni látszik a trend. Az érdekes arcok egyébként szórványos tapasztalataim szerint többségükben külföldiek, például az a tört angolsággal beszélő lányka, aki tegnap megkérdezte echnatot, mennyit fizetne érte, majd csábos táncot lejtett és távozott; láttunk számolatlan idióta fejfedőt, lufiárusokat a partisátornál (hogy ki lehessen szipkázni a héliumot a még jobb kedv érdekében), és az alkoholizmus néhány egészen kirívó esetét, de összességében azért eléggé semmi különös.

(Kóla, vodka, sör, krumpli - sziget0.1)

Olyan ez, mint egy jóindulatú fertőzés. Csakúgy, mint tavaly vagy tavalyelőtt, idén is eltűnődtem azon, vajon mihez kezdjek ezzel a Sziget nevű kínzó érzéssel, akarok én menni megint, hiszen tudjuk, ez már nem ugyanaz és egyébként is egykori hetijegyesek néznek némi megvetéssel, hogy „most is egész hé-é-étre?”, a régi társaságból egyedül echnattal tartjuk a frontot, de az az igazság, hogy amíg látom a tévében meg a HÉVen a vonuló hátizsákosokat és hirtelen velük akarok menni, addig nem tekinthetem magamat gyógyultnak.

Valójában szerencsésen éltem meg a Sziget evolúcióját, ami velem együtt vált elpuhult fogyasztózombivá, mert tizenhét évesen pont kellett az a teljes szabadság, az alig két-három színpad, a logónélküliség, a kerozinoshordón dobolás, meg az, hogy egy fa alatt aludjak teljesen kiütve, hálózsák és sátor nélkül; aztán tizenkilenc-húsz évesen már szükségünk volt a következő komfortfokozatra, az össznépi sátorozásra a tűző napon egy hétig, most pedig az kell, hogy legyen sok pult meg étel meg rendszeres éjszakai járat, mindaz, amiről megvetéssel beszéltünk anno, amikor megjelentek az első mobiltelefonosok a szigeten és mindenki összenézett, hogy ez már a vég.

Többet idézgetjük a porban fetrengős időket (a bejáratnál mögöttünk álló csillogó szemű lánykák még bölcsödébe jártak akkoriban, és ez kicsit ijesztő), mint az utóbbi sok évet, de szerintem sírnék, ha végig kellene csinálnom még egyszer.

Szóval echnat kollégával kiballagtunk tegnap fesztiválozni. Mindig elsütjük, hogy „mintha dolgozni mennénk”, és tényleg van az első nap rituáléjában valami merev rendszeresség, amint végigisszuk a standard pultokat, csak a blokkolóóra hiányzik. Ilyenkor még minden friss, van hely a padokon és egyebek. A hagyományokkal ellentétben idén teljesen visszafogottra sikerült az este, ezen az elkövetkező napokban sürgősen segíteni kell. Viszont élénk szociális életet éltem különböző falócákon kuporogva, ami mindig az egésznek a lényege, kellemes este volt, no.

A Sziget amúgy nagyjából maradt ugyanaz. A Nagyszínpad előtti részt – feltehetően a sár ellen – homokkal szórták fel, amitől az egész egy tengerparti fövenyre emlékeztet, valamint nagyokat fogunk kacagni, amikor leesik rá az eső. Ráadásul Gonosz Tudósok világméretű összeesküvéseivel vetekedő Ördögi Terv nyomaira bukkantunk – valakik egész mobilvécé-sorokat tüntettek el olyan helyekről, ahol tavaly még álltak, tehát gyakorlatilag amikor szólít a szükség, akkor nincsen hová szólítson. Aki valaha járt már kint a Szigeten, az talán átérzi az ördögi terv leleményességét, ami majd a szombati napon, a szokásos látogatócsúcson hozza meg gyümölcsét – félőrülten rohangáló fesztiválozó lányok, bokrokba vonuló fiúk, bűz, káosz, démoni kacaj, anarchia, satöbbi. De ha nem Ördögi Terv, akkor mire gondolhattak a szervezők?

Koncertfronton semmi átütőről nem tudok beszámolni, a Therapy? tetszett, de valahogy nem ért olyan katarzisként, mint másokat, a Quimby pörgős koncertjén ütemre ringatózva öntöttem vodkát a kólába, a Franz Ferdinandból idén is az elejét meg végét néztem meg, a Cradle of Filth vámpírshow-ját pedig hamar eluntam. Ma újabb eresztés, készüljünk.