(el- és behavazva)

Mi mást is csinálnék december 24-én délután ötkor, ha nem könyvet fordítanék, ami azért sooo 1999-2006. Persze akkoriban sem zavart, most sem bánom, sokkal jobb így dolgozni, lent a Vidéki Kúriában, a kertben hó, az ablak előtt sűrű gótikus köd, a konyhából mindenféle illatok jönnek, a hátam mögül, a hangfalakból zene, és itthon van a húgom is, aki zombikat öl növényekkel, szóval minden rendben.

(creative meltdown initiated)

Kifejletlen történetek hevernek a meghajtómon, mint formalinban úszó preparátumok egy freakshow-ban, ott egy novellatorzó a befőttesüvegben, itt két összenőtt klisé, mögötte a furcsa Budapestek, a legtöbb helyet mégis egy nem létező regény szinopszisai foglalják, deformált, de felismerhető klónok sora a sárgás derengésben.

Mert nem írsz! – viccelődünk évek óta a barátaimmal, néha bedobom a jól ismert posztot is erről, haladunk tovább, nincs itt semmi látnivaló; azt hittem, már sikerült feldolgoznom a nemírást. Pedig nincsen ez lezárva, amíg elismerő irigykedéssel és őszinte hiányérzettel nézem, kik lesznek a remeknek ígérkező antológiában, amire ötlet- és energiahiány miatt már nem is pályáztam. Elég alapos ösztönzés lenne ez most éppen, ha nem tudnám, mi szokott ebből lenni.

Főleg úgy, hogy máshol is írok (nevezzük alkalmazott kreativitásnak), amiről lassan lekopik az aranyfesték, miközben a sokadik változatot kalapálom formára, és nem jó, nem ez kell, és már én sem tudom, mire lenne szükség, csak azt, hogy igazuk van, és tényleg valami teljesen másra. Ez a blogom tetszhalott, önismétlő és modoros, az egyetlen dolog, ami betűből van, én követtem el és elégedett vagyok vele, az a fordítás, ami cserébe kínkeserves, mondattól mondatra vívott küzdelemmé vált már régóta, részmunkaidőben, a határidőket jelző roppant oszlopok leomlott maradványain is túl.

De legalább öregszem, és már újraközölnek: az idei termésem 1) egy tizennégy évvel ezelőtti* franchise-novella második kiadása, amit ma már teljesen másképpen oldanék meg, de direkt nem nyúltam bele nagyon 2) egy villámnovella, ami valaha pont ezen a blogon debütált, és pontosan ugyanúgy írnám meg, ha képes lennék ilyesmire.

SZERK. és persze kimaradt a 3) az sfmag "10" címen futó elektronikus antológiájába beválogatott "A Rádiumember magányossága", ami szintén újrakiadás.

* ó, te jó ég

("and here i stay: haunted by london. and london, haunted by me")

Mindössze három estét és két teljes napot töltöttünk Londonban, szerencsére többszörös visszaesőként ismerem annyira egyes részeit, hogy felcsaphattam botcsinálta idegenvezetőnek, hátha sikerül ennyi idő alatt a legtöbbet megmutatni a belvárosból a nőmnek, aki először járt ott. Így aztán voltunk képtárban, könyvesboltban, hongkongi étteremben, Forbidden Planetben, különböző kávézókban, a Portobello Road utcai piacán, Camdenben rockerkocsmában, Bloomsburyben reggelizőben és parányi pubban, Temze-parton, a Parlamentnél, teremnyitás előtt a British Museum aulájában (ebből ennyi jutott), a metró szűk, csempézett labirintusában az esti csúcsban, és persze vasárnap koncerten egy néhai music hallban, ahol volt bársonyszőnyeg, aranyozott stukkók meg karzat, csak fűtés nem, de ez nem számított. A szállást sikerül jól kifogni, meg az időt is, igazi napsütéses telet kaptunk, azt, ami néha éles késként hasogat, de városnézésre tökéletes.

(az ember, aki a saját avatarjának öltözött, és gitárhírólánnyal érkezett a partira)

Volt egy időszak a medúzák életében, amikor felfedeztük a bennünk élő nőklapjás újságírónőt, és elidegenedő, rohanó világunkra fittyet hányva, szemünkben szelíd derűvel két befőzés között pajkos-kócos levelezéseket folytattunk egymással (amit lucia meg is örökített az utókornak).

Szóval egyszerre elismerés és megfontolandó jelzés, ha a bloggerhelloweenen Tank Girllel, Snake Pliskennel és a Battle Royale egyik iskoláslányával állok a ház előtt a hidegben, és egyszer csak arról kezdünk beszélgetni, hogy olyan a blogom mostanában, mintha egy begótult Shaffer Erzsébet írná.

És ha már (utó)halloween, megint rá kellett jönnöm, hogy a barátaim mind beöltözésben, mind a brutális youtube-diszkóban eléggé nagypályás versenyzők még mindig.

(„in a world”, mondja a trailerhang)

Nem nagyon történt még ilyen velem, de zsinórban hármadik éjjel riadok fel arra, hogy álmomban elveszítettem egy nagyon fontos kulcsot, sőt egy egész kulcscsomót. Azt már az ébredés utáni másodpercben sem tudom megmondani, mire valók (van közöttük egy csillogó meg egy zöldre rozsdásodott darab, az biztos), de valamiért úgy érzem, rettenetesen nagy baj történt, és még sokáig nem múlik a szorongás.

Remélem, nem arról van szó, hogy álmomban rendszeresen átkerülök egy fantáziavilágba, ahol kiválasztott hősként nekem kell visszazárnom a Tébolyult Varangyisten jádebörtönének kilenc kapuját, mert akkor tényleg baj van. Például a helyi jófiúk éppen engem keresnek rendkívül felháborodottan minden létező varázserdőben és bronzkupolás városban.

(hétvég, novemberelej)

[szombat]

Megint vonaton ülök, csak ez az előzővel ellentétben teljesen másik irányba tart. Úgy fúrjuk magunkat előre a ködös, nyirkos novemberi reggelben, mintha menet közben festenék meg körülöttünk a sárga levelű fákat, és mindig csak az utolsó pillanatban döntenék el, hogy azokból a körvonalakból ne kísértetkastély szülessen, ezért a fekete tornyokból végül kémények lesznek. Aztán lassan elfogy a köd, csak a foszlányai tapadnak a kisvárosi vasútállomásokhoz, és valamiért ez az enyhén télies idő, a kihalt vidéki utcák kizárólag olyan kamaszkori emlékeket idéznek, amelyek talán meg sem történtek, vagy nem ebben a kombinációban, csapatba verődve megyünk szerepjátékozni a társasággal, gőzölgő teásbögrékkel állunk egy teraszon, az éjszakába nyúló varlordszozás szünetében nézzük a szemerkélő esőt, ilyesmik.

[vasárnap]

Amikor egyetlen pillanatba sűrűsödik a november: enyhén szocreál termálfürdő valahol a végeken, szabadtéri medencében ülünk nyakig a meleg vízben, gőzfátyol sodródik körülöttünk, narancssárga levelek lebegnek a felszínen, az égen rikácsolva húznak el a darvak.

Utána levezetésképpen az ország egyik legjobb halászcsárdája*, halászlé, füstölt harcsaszeletek pirítósra pakolva, harcsatepertő.

* nem értek hozzá, mások mondják, csak annyit tudok, hogy engem meggyőzött

(hazafelé tartok, és hirtelen)

Foltot törlök a párás vonatablakra, írom le valamiért gondolkodás nélkül, aztán tényleg felemelem a kezemet, és foltot törlök a pár vonatablakra. Mint egy időutazós történetben, ahol megakad és ugrál a jelen meg a jövő, nem is, ez inkább Őfelsége metafikciós titkosügynökének új kalandja, aki

ebből már tudta, hogy baj van. Lebukott, és az álommérnökök elindították visszafelé a narratívát, ami futószalagként sodorja majd a történet elejére. Le kellett jutnia a kitalált vonatról, különben a legelső betűn átbucskázva megszűnik létezni, és örökre elvész a mikrofilm. Egyébként is kár lenne azért a remek öltönyért.


Az ablakra törölt foltban éppen elfér egy kis táj. A régi filmekben ilyen vibráló, homályos a kép kerete: középen halott kukoricás, halott nyaralók, halott tavakm, csak a felhős ég nem változik, esővíztől megereszkedett, lelógó, szürke sátorponyva.

(ma reggel)

...majdnem végleg lezártam ezt a blogot, de úgy nézett rám, hogy eszembe jutott az a pár dolog, amit kifejezetten ide akartam megírni.

(főleg az őszről, nyilván)

Volt egyrészt egy októberi szombat, amikor a szokásos baráti kommandóval vidékre mentünk az aktuális Társasjátékok & Tömények partira. Ha már ott jártunk, frissítettük az őszt, ködpermetes, füstszagú, ázott levelű, de még nem fagyoskodós verziószámra. (Mire vasárnap délután visszaértünk a fővárosba, már ott is remekül működött minden, és úgy mentem futni, hogy a sziget végét elnyelte a puha, fehér semmi.) A látogatás kiválóan sikerült – MAC-féle pizza, lendületes ivás és bábutologatás hajnalig –, megkoronázva az egész szociális hetet, amiből három estét Tapsi külföldi barátainak társaságában töltöttünk, kocsmákban és koncerten.

Aztán jött ez a mostani hosszú hétvége, amikor nyerw meg én utaztunk vidékre, ahol egyszer csak (mintha mi sem történt volna) az udvaron odaballagott hozzánk az otthoni macska, aki egy hete tűnt el, ezért a környék összes lámpaoszlopán az arcképe díszelgett, mintha ő lenne a kertváros leghíresebb banditája. Később takaros falvakon autóztunk keresztül Nefilimet és Sear Blisst üvöltetve (mik elő nem kerülnek a Vidéki Kúriába lehordott cédéim közül), sétáltunk az erdő szélén, ahol láttunk gótikus vadszőlővel benőtt rózsaszín Barbie-nyaralót, a tisztáson megült a párás, napfényes ősz, várfalról néztük a makacsul zöld tájat, és megtudtam, hogy az éppen aktuális fordításom hol kapcsolódhat Heideggerhez, ami meghatározhatatlan aggodalommal töltött el a munkával kapcsolatban, ugyanis semmi közöm a német filozófusokhoz.

Ma reggel pedig rémfilmes ködre ébredtem, aminek inspirálnia kellett volna, helyette mogorván bámultam a betűket, illetve a hiányukat, és csendben lemondtam arról, hogy határidőre (vagy úgy egyáltalán, valaha) befejezzem azt, amit meg akartam írni, de legalább gyönyörködtem helyette a félhomályból előderengő monolit-házakban.

(té vádzs a blédráner)

Kedd este egészen komoly létszámmal gyűlésezett az okkult hímzőegylet, ráadásul nagyon hosszú kihagyás után, szóval megadtuk a módját: fenyegetően villámlott a belváros felett és harsogva szakadt az eső. Amikor a dohányzórészleggel kivonultunk az utcára, hatalmas vízcseppek verték a fejünk fölött a ponyvát, miközben egy pizzás-gyrosos és egy indiai-thai étterem között ácsorogtunk és esernyős emberek tülekedtek közöttünk. Tényleg csak egy szusiárus meg egy sétapálcás, kalapos férfi hiányzott a BRFK hetedik kerületi androidvadász részlegétől, hogy teljes legyen a kép.

Az egyik beszélgetésből – ha rendesen jegyzeteltem volna – mára összehozhattam volna egy romantikus hipster-noir regényszinopszist San Francisco helyett Budapesten, de szűk körben azt is megvitattuk, mi töri el annyira a blogokat, hogy a jelek szerint tartósan tetszhalott állapotba kerülnek. Kifejezetten sok szó esett egy esetleges Szuperhősök és Kamionosok partiról, a mr.a pedig világító karkötőket osztogatott, bár ennek a pontos okára egyszer sem adott magyarázatot.

(nyikorogva, rozsdásan)

Sajátos időszámításom szerint azóta van ősz, hogy először mentem ki reggel futni hűvös, szitáló esőben. Aznap a Hármashatár-hegy tetején tömör habként ült egy magányos felhő, csak a rádiótorony teteje szúrta át, én pedig arra gondoltam, onnan kellene lenézni a városra, ódivatú scifibe képzelni magamat, az ötös számú fellegplatform magányos őrének mondjuk.

Szóval évszaknak megfelelően ismét rutinból öntöm a tejet a teámba, rengeteg munka vár rám a következő pár hónapban, megint túl vagyok egy költözésen* és próbálom postokba dobozolni a nyarat, csak előtte ki kellene találnom, mi legyen ezzel a bloggal.

(A dobozokban főleg erdők vannak és hegyek, vonatok, egy pavilon egy halastó partján, rengeteg sörözés, régen látott barátok, és persze festékszag.)

Közben gyűlnek az őszi elraknivalók, néha melankolikus szürkeség, máskor varjúkárogás kintről, vagy az egyáltalán nem melankolikus társasjátékos partik, borosüvegek, napfényes hétvége gyepen üldögéléssel és szilvás pitével.

* Számomra kétféle költözés létezik. Az egyik hetekig nyomaszt, aztán valahogy simán lezajlik minden, és rögtön az első este olyan, mintha mindig is ott laktam volna. A másik hetekig nyomaszt, és nagyon sokáig tart, amíg a helyére kattan az új környezet, és ez a mostani is ilyen. Túlságosan üres még minden, és nem azért, mert a letisztult, keleti egyszerűségre törekszem a lakberendezésben, és a macska sem segít, aki az új helyen ismét kényszeresen jön zaklatni szeretetével hajnalonként.

(villanytelep)

Péntek hajnali kettő, négyesben ácsorgunk a szülővárosunk peremén, a betonházakon is túl, mellettünk egy tó, a közelben transzformátortelep zümmög magában, mint egy fémtüskés, nagy, alvó állat, a majdnem-telihold miatt utcai lámpák nélkül is mindent látni. Kezünkben dobozos sörök, és csak röhögünk, akkor már mindegy is, hogy micsodán, valószínűleg józanul amúgy sem lenne olyan szórakoztató, szóval egy pillanatra olyan minden, mint régen, amikor eshu barátom még nem Amerikában élt, és rendszeresen ácsorogtunk hasonlóképpen az éjszakai város különböző kihalt részein, ő, echnat, eLeM meg én, és azok, akik most éppen nem voltak ott velünk.

(stories, stories everywhere!)

Elcsípett beszélgetésfoszlányok a mai napon, szerintem mindegyik egy megíratlan történetből érkezett:

Elegáns, középkorú nő egy másiknak a Váci utcán: - Kicsit aggódok, mit fog kifordítani a földből az exkavátor. (Tippem: Rózsadombi Poltergeist: A török temető)

Egyik szaki bácsi a másiknak a recepció előtt: - Mától a Józsi lesz itt a főnöktörp. (Tippem: Az irodaház manói)

(idegen istenek, rózsaborsos fagyi, scrabble)

Szombaton gyorsan körbefutottam a szigetet, aztán kreatívan üres tekintettel bámultam a jegyzeteimet, amíg meg nem érkeztek a barátaim. 2007 óta amióta tiszta vagyok évente nagyjából kétszer vagy háromszor van szerepjáték, és ebből legalább egyszer én mesélek. Most is én következtem: egyetlen alkalomra szóló, sorozatepizód-szerű történet, lovecrafti  horrorsablonok, mindenre elszánt ügynökök, természetesen a téboly határán, végtelen erdő, szakadó eső, motozó valamik a reflektorfényben, epikus finálé. Ezzel le is zárult egy durván öt éve tartó, karaktereket, helyszíneket és filmes toposzokat variáló metatörténet.

(A készülődés fázisában, amikor flashfiction háttéranyagokat írogattam a többieknek, meglepetésszerűen ért a felismerés, hogy írok valamit, ami nem nyűglődés és nem is munka, nem is emlékszem, mikor történt velem ilyen utoljára. Most kellene elvonulni a világtól, és egy hétig csak ostobaságokat firkálni egy füzetbe, amíg helyükre nem kattannak a dolgok, most éppen több témám is lenne. Nem baj, majd elmúlik, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.)

Vasárnap kanapékat teszteltünk az ikeában (tudományos alapossággal hevertünk végig vagy ötöt, aztán jegyzeteltünk), utána kimentünk a 16. kerületbe, mert itt van az a régóta kinézett cukrászda, ahol egészen hihetetlen kombincáiókat adnak fagyiból - my weapon of choice: gyömbéres-sajtos, rózsaborsos-csokis, meggyes -, másrészt végre meglátogathattuk fleorát, és lett ház előtt ücsörgés, scrabble, főtt kukorica, sör.

(into the great wide open)

Az egész úgy kezdődött, hogy schizo barátom kertes házat felügyelt a városhatáron túl, és úgy folytatódott, hogy szombat délután testületileg kivonultunk hozzá néhányan inni társaságot biztosítani. Vittünk alkoholt, hálózsákot és ennivalót, lett hozzá nyár, összeszorított fogakkal mártózás a kerti medencében, öreg vizsla, fröccsözés a szabadban, végtelenített hurokba keveredett hússütés, időnként körbejáró pálinka és youtube-diszkó a háttérben.

A vége természetesen az lett, hogy másnap délután nagyon fáradtan ültünk a teraszon, az árnyékban, és gyerekeknek készült memóriajátékkal szórakoztattuk magunkat (bár a megcélzott korosztály valószínűleg nem szitkozódik annyit, ha nincsen meg a rohadt bohóc vagy a nyomorult kisvonat párja). Amikor hazafelé villamosoztunk a Hűvösvölgyön át, egészen úgy éreztem magamat, mint régen, az osztálykirándulások után.

A múlt héten egyébként egy másik kertben üldögéltem, ahol szintén volt egy jó fej vizsla, hintaágy, zöld gyep, étel-ital, teljes zen, és ez a két élmény most kihozta belőlem az elnyomott vidékit, és a következő pár napban házat szeretnék kerttel. Pedig még albérletet is úgy választottam, hogy közel legyen a metró és gyalog elérhető a belváros, ha nagyon kell. A megoldás egyelőre az, hogy gyakrabban járok haza a Vidéki Kúriába, úgyis eléggé hiányzik.

(barátságos savgerinc)

Volt az a pillanat, amikor kiléptünk a borospince ajtaján, egyenesen a nyári esőillatba, ami a zápor után maradt a szőlőhegyen, és végigkóstolt boroktól hunyorogva néztünk le a Balatonra, ahol a zöld vizet világoskék foltok pettyezték, mint egy nagy, barátságos állat bundáját. Ott és akkor el is mentettem magamban ezt a képet, hogy meglegyen később, majd az eresz alatt folytattuk a palackok bontogatását. Állítólag addigra enyhén terminátoros mozgással haladtam, amit cáfolok, de ha így történt, akkor az a pince nem véletlenül Brutál névre hallgató borát tudom hibáztatni érte.

Szájban széles, vaskos és kissé húzós a tannin.

Pünkösdkor lezajlott a negyedik iszogatós kirándulás woof és Jud szervezésében, amit a hagyományok szerint ismét a Pécsi Borozó tesztjeiből vett idézetekkel láttunk el, természetesen a cím is onnan van, nem egy kedves, bár kissé posztmodern gyerekmeséből. Idén visszatértünk Nemesvámosra, ahol a házigazda még mindig remek vendéglátó, és továbbra is megvan a varázsboltra emlékeztető pálinkamúzeuma a pincében, ahol olyan csilis szilvát kaptam, ami egyszerre égette a torkot, görbítette a teret és nagyon finom utóízzel bírt.

...kedves savak egészítik ki a nagy, szinte olajos testet.

A hagyományokkal szakítva idén nem bortúrára mentünk, hanem egyetlen pincébe Balatonrendesen, ahol az egyik tulajdonos vezényelt le nekünk lelkesen egy kóstolást a hatalmas hordók között, miközben mi mit sem sejtettünk arról, hogy odakint nyári zápor veri végig a szőlőt. Később a szomszéd étterem teraszán regenerálódtunk, bár így is elaludtam a vonaton, hogy közben egyesek orvul lefényképezzenek, de legalább este még részt tudtam a levezető gyakorlatban a kerti asztalnál, ahol újabb üvegek és rettenetes mennyiségű sült szalonna várt minket (a cseresznyés süteményről nem is beszélve).

Illata érdekes ötvözete a cukrászdának és a festékboltnak, van benne mogyorós süti, tiramisu, kávé és cappucino, de technokol és lakk is.

Szóval jó volt, mint mindig, köszönet mindenkinek.

nyerw összefoglalója 

Jud képekkel is készült 

(Tapsi is velünk tartott)

(hosszú hétvége, rövid tagmondatok)

Utazás, macskaköves utcák otthon, tópart, naplemente, az év első szabadban iszogatós estéje, barátok, reggel megint utazás, megint egy tó, faház, barátok, naptól felforrósodott stég, pálinka, sör, társasjáték, élet nagy dolgai, pálinka, sör, bogrács, másnap másnap, fűben heverészés, kockás pléd, este utazás, reggel pihenés kipihenése, futás a szigeten, barátok, Playstation 3, pálinka, sör, észosztás a gangon, éjszakai busz.

Ilyen egy tartalmas négy nap.

(tegnap volt a költészet napja)

Prózaolvasó vagyok elsősorban, a verseket ajándékba kapom attól, aki fontos nekem, és így ismertem meg a múltkor Nagy László műveit is; tudom, illett volna jóval régebben, de valamiért eddig elkerültük egymást. És akkor előkerült az a régi, vastag könyv, benne pedig a Vérugató tündér című vers, és micsoda két szó ez, már maga a cím is egy mesebeli vasládikó, ami egyszerre ébreszt ámulatot, kíváncsiságot és enyhe borzongást, hiszen első pillantásra látszik, mennyi ijesztő, mégis csodálatos történet lapulhat benne, a furcsa jelekkel televésett fedél alatt.

Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.

(részlet)

És mennyi ilyen vers vár még felfedezésre, mennyi költő van még, akit meg kell találnom.

(kicsit álomszerű)

Kilépnek a sötétbe. Valahol a távolban, a derengésen túl lennie kell egy városnak, de a repülőtér terminálja előtt csak egy kivilágított busz áll, az éjszakai járat.
Éjjel minden idegen ország félelmetes. Ez is az, más szagú és nem értenek semmit a feliratokból. A busz lassan megtelik, aztán elindul, alvó külvárosokon hajt keresztül, házak, kertek, omladozó épületek között, majd éles kanyarral befordul egy rakodó-pályaudvarra emlékeztető senkiföldjére, végül megáll és nem is megy tovább. A fülkéből kilépő bajuszos ember tagoltan, hangosan ismételget valamit. Leszállnak, mert mindenki más is leszáll, a busz elhajt, aztán csak állnak ott, az idegen külváros jellegtelen utcájában, egy sínpár melletti betoncsíkon. Mire elbizonytalanodnának, szerencsére felbukkan egy másik üres busz, öreg és ronda, de csak ez lehet a megfelelő, felszállnak hát. A kertes házakat felváltják a sötét betontornyok. Az egyik megállónál hirtelen feldübörög vagy fél tucat nagydarab ember sárga láthatósági mellényben, nyakba akasztott igazolványokkal, és újra jegyeket kell venni, bár ők nem értik, mi a baj azzal, amit náluk volt. No! No! No! – mondják a mellényesek minden kérdésre, a fejüket csóválják, mutogatnak, hangosan, rekedten beszélnek egymással, és úgy általánosságban eléggé ijesztően néznek ki. Az nem derül ki, mi lehetett a gond a jegyekkel, de közben a busz beér a magas, öreg épületek közé a fénybe, ahol autók és emberek vannak az utcán, szóval mégis létezik belváros – tényleg megérkeztek Budapestre. Le is szállnak gyorsan.

***

Szóval lehet, hogy szó sincsen ilyesmiről, mindenesetre így képzelem el azoknak a turistáknak a gondolatait, akikkel vasárnap együtt utaztam a repülőtérről induló új éjszakai járaton. Mert az tényleg remek dolog, hogy végre van ilyen, és nem a taxi az egyetlen alternatíva, ha valakinek este 11 után száll le a gépe, de a 900-as busz még számomra is ütős kelet-európai élmény lett, mert egy hiánypótló ötlet nagyon furcsa megvalósítása.

Abba viszont véletlenül sem kezdek bele, hogy bezzegnyugaton, mert máshol ennyi éjszakai járat sincsen, vagy eszembe jut a friss felfedezésem, hogy egy teljesen átlagos dublini buszon a sofőr nem fogadhat el papírpénzt (már tudom, hogy a hivatalos honlap is figyelmeztet erre), szóval ha nincsen apród, sétálsz, függetlenül attól, mennyi van a zsebedben.

(ír tengerpart sok lábjegyzettel)

Pénteken Howth-ba mentünk testületileg*, ami egy félsziget és egy kis tengerparti falu egyben, Dublin szélén, ahol a halászhajók között fürdőző fókák kunyeráltak a turistáktól és sirályok vijjogtak a magasban vagy próbáltak becserkészni minket, miközben a fish'n'chips shopból szerzett élelmet ettük papírdobozból a köveken. Utána megnéztünk egy romtemplomot, majd elindultunk felfelé a dombon, és az egyre elegánsabb kertvárosi házak között kijutottunk a félsziget meredek oldalában kanyargó ösvényre, még kopár hangamezők és már sárga virágok közé**. Fújt a szél, vonultak a felhők, sziklákon pózoltunk lobogó hajjal, a mélyben szürke hullámok csapkodták a sziklákat és magányos hajó úszott a távolban, rettenetes álköltői képzavarokat kényszerítve ki belőlem. Mivel az íreknél nagypénteken sehol sem árulnak alkoholt, hiába ér véget az ösvény egy pubtól nem messze, a jutalomsör elmaradt***, ittunk helyette máshol teát.

Aznap még a biztonság kedvéért gyalogoltunk rengeteget pár kilométert Dublinban is, mert megnéztük az egykori dokknegyedet, ahol a nagyon indusztriál, romos épületek mellett nagyon indusztriál, modern irodák és társasházak állnak a vízparton, majd egy zöldellő, nagyon takaros vontatócsatorna mentén beballagtunk a belvárosba.

* mert az egész út úgy történt, hogy Dublinba költözött barátokat látogattunk meg, akiket megismertettünk az éppen Dublinban élő, illetve jó időzítéssel pont ekkor látogatóba érkező barátokkal

** mint tapsitól utólag megtudtam, ez a legendás nevű sülzanót

*** a boltok ugyan nyitva vannak, de a szeszes italok polcait lezárják; mint kiderült, ezért próbált mindenki csütörtök este jól feltankolni és ezért volt zsúfolásig minden kocsma (hasznos utazási információk rovatunkból)

(dublin)

Napfény oldja a hideget, tulipánok nőnek a St. Stephens Green zöldjében, a Trinity College udvarán egyetemisták nyüzsögnek a turisták között, a zsúfolásig megtelt pubban külföldiek lavíroznak poharakkal a helyiek között (nagypénteken nincsen kocsma, rá kell tölteni előtte), a söröspult a rézcsövekkel és a harminc különböző csappal egy steampunk tengeralattjáró kormányfedélzetét idézi.

A hostel ír kertésze pedig olyan, mintha egy filmsorozat ír karaktere lenne, világlátott, nyurga, szakállas pasas, lágy akcentussal, rekedtes röhögéssel, sodort cigarettákkal és nagyon illetlen poénokkal.

(minden ellenállás értelmetlen!)

Éppen tavasz van megint, a nyitott ablakon át hallom a közeli villamosmegálló hangosbeszélőjét. Torzul, gerjed és folyamatosan ismételget valamit, bár a szavakat nem értem, és hiába tudom, hogy csak forgalomkorlátozásról vagy menetrendváltozásról van szó, a csikorgó, sistergő bádoghang nem hagyja abba, befúrja magát a gondolataim közé, és hamarosan már egy egész robothadsereget képzelek az utcára, klasszikus, rostélyszájú, antennás fémóriásokat, akik sugárfegyverrel szólítják fel a földlakókat a behódolásra.

Inkább becsukom az ablakot , mielőtt elkezdődne a sikoltozás.

(a sniff down memory lane)

Egy figyelmetlenebb bevásárlás után most már azt is tudom, hogy a feketeribizlis tea illata nagyjából tizenöt év elteltével is kristálytisztán képes felidézni azt a tavaszi szünetet, amikor napokon át nem is ittunk mást; egy pillanatra mintha megint ott lettem volna a barátaimmal abban a hétvégi házban (a kornak és a zenei stílusunknak megfelelően kockás ingekben és növésnek indult hajjal, természetesen).

A télutó fanyar szaga, a napsütés, a Balaton a lejtős utca aljában, a szétdobált kockák, karakterlapok, szabálykönyvek, pirosmultis dobozok a házban, a hajnalba nyúló játékalkalmak.

A szóban forgó pár nap után másfél évtizeden át hozzá sem nyúltam a feketeribizlis teához, és most is csak véletlenül került a kezembe. De ezek szerint nem is használódott el az illatmemóriában tárolt minta.

(valley of the blogz: kiadatlan felvételek és b-oldalak 1.)

Nagyon barázdált arcukból ítélve idősnek tűntek, a lépteik alapján viszont egyáltalán nem; tájszólásuk szerint vidékről érkeztek, a ruháikat elnézve annak is valamelyik eldugottabb sarkából, egy kalapos férfi meg egy rekedt hangú asszony, vasárnap este a Deák téri metró mélyén. Csak akkor vettem észre őket, amikor a férfi a legnagyobb lelki nyugalommal nyomta el félig elszívott, sodort cigarettáját a beérkező kocsi ajtaján, és láthatóan eszébe sem jutott, hogy a záródó ajtón megakadó biztonsági őr éppen ezért neki címezte a trágárságokat.

Na, valahogy így képzelem el azt az urban fantasy szituációt, amikor a testet öltött népmesei hősök kimozdulnak az erdőből, és elutaznak megmenteni valakit a számukra ismeretlen nagyvárosba.

(eredetileg 2012. január)

(is this thing on?)

A gyógyszertárban különösen kegyetlen arcú nyugdíjasok állnak előttem és pengevékonyra szűkült szájjal méregetik egymást, vajon ki fog először az ablakhoz lépni, de most éppen ez a klasszikus Eastern European Standoff sem bírja elrontani a kedvemet, mert azt figyelem, hogyan bontják odakint a telet, csak úgy fröcsög az olvadt hólé, amint a fénysugarak könyörtelenül marják a megroskadt jeget. Hangot is képzelek mellé, évszaknyi méretű fúrók átható visítását.

Itt pedig próbaüzem következik, meglátjuk, meddig és hogyan és milyen gyakran.