(nyikorogva, rozsdásan)

Sajátos időszámításom szerint azóta van ősz, hogy először mentem ki reggel futni hűvös, szitáló esőben. Aznap a Hármashatár-hegy tetején tömör habként ült egy magányos felhő, csak a rádiótorony teteje szúrta át, én pedig arra gondoltam, onnan kellene lenézni a városra, ódivatú scifibe képzelni magamat, az ötös számú fellegplatform magányos őrének mondjuk.

Szóval évszaknak megfelelően ismét rutinból öntöm a tejet a teámba, rengeteg munka vár rám a következő pár hónapban, megint túl vagyok egy költözésen* és próbálom postokba dobozolni a nyarat, csak előtte ki kellene találnom, mi legyen ezzel a bloggal.

(A dobozokban főleg erdők vannak és hegyek, vonatok, egy pavilon egy halastó partján, rengeteg sörözés, régen látott barátok, és persze festékszag.)

Közben gyűlnek az őszi elraknivalók, néha melankolikus szürkeség, máskor varjúkárogás kintről, vagy az egyáltalán nem melankolikus társasjátékos partik, borosüvegek, napfényes hétvége gyepen üldögéléssel és szilvás pitével.

* Számomra kétféle költözés létezik. Az egyik hetekig nyomaszt, aztán valahogy simán lezajlik minden, és rögtön az első este olyan, mintha mindig is ott laktam volna. A másik hetekig nyomaszt, és nagyon sokáig tart, amíg a helyére kattan az új környezet, és ez a mostani is ilyen. Túlságosan üres még minden, és nem azért, mert a letisztult, keleti egyszerűségre törekszem a lakberendezésben, és a macska sem segít, aki az új helyen ismét kényszeresen jön zaklatni szeretetével hajnalonként.