(a walk on the bright side)

Kispóroltam a metrózást a céghez vezető útból, végre kabáttal a kézben mentem az utcán, láttam macskát, rügyet, egy őrültet, egy csomó nagyon rövid szoknyát, egy rendkívül kelletlen jósnőt, meg két teljesen egyforma öreg nénit, aki némán és rezzenéstelenül tartották az arcukat a fénybe egy kapu előtt. Még azt is elnéztem a napsütésnek, hogy pillanatnyilag kilúgozta belőlem az energiát, nem is beszélve a szavakról, amiket bele kellene írnom mindenféle szövegekbe. Bezzeg a bőröm alatt zsizsegő, furcsa türelmetlenséget nem bántotta.

(lenyomat)

Az utóbbi hetekben nagyon régen elkezdett mondatok végére próbálok pontokat tenni, ma például elküldtem egy fordítást, aminek az első betűit még két évvel ezelőtt gépeltem be az üres dokumentumba. Ez akkor is hosszú idő, ha maga a nyers szöveg már réges-régen elkészült, és csak utána dőlt össze és süllyedt el került fiókba, akkortájt, amikor kiderült, hogy a jóval korábban leadott előző kötet sorsa is bizonytalanná vált. (Most megint szoríthatok.)

Amikor elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, szintén március volt, de sokkal barátságtalanabb, mint most. Vagy csak számomra tűnt olyan csúnyának a tavasz az akkori konyhából, ahonnan az első oldalak fordítása közben még a dombokról lekúszó esőfelhőket bámultam nyomorult hangulatban. Most, az átolvasáskor feltűnt, hogy nem sokkal később mennyire elszaporodtak a szövegben az elütések meg a fésületlen mondatok, és akkor esett le, hogy ami itt pár fejezet, az a valóságban pont az a néhány hét, amikor mindenféle dolgok kezdtek történni velem, például holmi séták a várban kettesben, vagy a folyó tanulmányozása szigorúan tudományos célból ("a naplemente hatása a hullámok mozgására").

Szóval fontos egy könyv ez nekem, még ha nem teljesen úgy, ahogyan a szerzője gondolta.

(spring 2011, release candidate)

Úgy döntöttem, nem érdekel a meteorológia, nálam hivatalos a tavasz, mert már nincsen szükségem plusz ezer réteg védőöltözetre, ha futni megyek, és hiába csípős éjszakánként a levegő, ez már nem az a keserű, bőr alá furkáló hideg, mint eddig.

Szóval kanadai favágómetált üvöltetek a fülembe, mert most olyan zenekarra van szükségem (Cancer Bats, courtesy of gnomebone), akik a Bears, Mayors, Bones & Scraps nevet adják az egyik albumuknak és van Black Metal Bicycle című számuk, aztán az irodába menet tíz percre leülök egy padra és füzetbe firkálok a napon az árnyékban, körülöttem turisták, ebédelő irodisták meg egyetemisták a kopott füvön, és még csak eszembe sem jut az az irigy gondolat, hogy nem kellene nektek iskolában lenni, mert péntek van és mint említettem, nálam hivatalosan is itt a tavasz.

(i’m on a drug called winter)

A hétvégén még egyszer visszajött az ocsmány, szürke hideg, aztán hétfőn váratlanul tavasz lett. Szeretnék hinni abban, hogy most már az évszakfelügyeletnek is lépnie kellett, és a telet nagydarab kommandósok vitték el egy vidéki szuperklinikára, ahol a következő hónapokban leszoktatják a szerekről és megértetik vele, hogy lehet bármekkora sztár, bizonyos szabályokat neki is be kell tartania.

A bennem élő setét szívű költőt pedig mintha zavarná ez a madárfüttyös, napsütéses hirtelen váltás, és kompenzál. Évekkel ezelőtt volt utoljára ilyen, hogy egymás után három éjszakát nem bírok rendesen végigaludni, van minden, fetrengés, visszaalvás, felriadás, félálomban matatás, ettől reggel természetesen mogorva vagyok, nem megy a munka, és ingerlékenységem miatt lassan kénytelen leszek eltiltani magamat például a teljes internettől egy időre.

(a kiadatlan írások szürkületi zónájában furcsa dolgok történnek)

Még 1999-ben leadtam egy novellát egy antológiába, ami az európai középkort fantasyvel mixelő Ars Magica szerepjáték alapján készült, sorban a harmadikként, csak az első kettővel ellentétben ez már nem jelent meg. Utólag nem bánom, túl sokat használtam fel hozzá egy jóval korábbi történetemből, ami rendelkezett a jóval korábbi történeteim minden típushibájával (vagyis túlírt volt és modoros). Az 1999-ben hozzárakott részekre viszont szívesen gondolok vissza, már ha nagy ritkán eszembe jut, mondjuk ma, amikor egy amerikai tévésorozat aktuális epizódjában felbukkant ugyanaz az ötlet, amire akkoriban felépítettem a történetet.

Ez önmagában még nem meglepő, nem a világ legeredetibb ötlete (bár az elmúlt tíz év alatt nem találkoztam vele máshol) – az érdekes az, hogy éppen a nagyon nem középkorieurópás, ellenben őrülttudósos, weird science scifiben, a Fringe-ben bukkant fel.

Amellett, hogy az ilyesmit mindig szórakoztatónak találom, most ismét szívesen elővenném azt a novellát. Mert ha ötletet kiszedem, akkor is maradt benne pár olyan dolog, amiből szívesen csinálnék valami újat, ráadásul határozottan nem szerepelt a Fringe-ben sem: ilyen például középkori Adria, a beszélő macskák a varázslótorony romjai között vagy a tengerből kisodródó, felnyithatatlan kőszarkofág.

(a mosolygó férfi)

Egyáltalán nem volt sötét, viharos éjszaka, inkább hűvösen tavasziasnak tűnt, amikor a buszról lehuppant elénk az ember, aki mosolygott. Rögtön a kezünkbe nyomott két vékony füzetkét Istenről és a hitről, aztán csak jött mellettünk, és már nem csak mosolygott, hanem beszélt is.

Amikor a Titanic épült (mesélte a férfi), a gőgös tulajdonosok istentagadó feliratot festettek az oldalára, aztán jött a jéghegy, és (mondta jelentőségteljesen) pont a feliratnál ütötte át a hajót. Közben mentünk tovább, és még mindig mosolygott és beszélt, mert a Halál egy ember (magyarázta lelkesen), aki egyszer berepült mellé az autóba, és akkor mégsem ütköztek neki egy betonoszlopnak. Addigra átértünk a zebrán és óvatosan kezdtünk elhúzódni a közeléből. Imádkozni fogok értetek (kiáltotta még utánunk) és mosolyogott, a teljesen átlagos, szinte kispolgári kardigánjában, de akkor már nem tudtam úgy nézni rá, hogy ne jusson eszembe a Twin Peaks tévésorozat.

Az egészben amúgy az időzítés volt a legérdekesebb, mert alig pár nappal azután történt, hogy megküzdöttem a regényötletemmel (lásd egy posttal lejjebb). A regényben fontos szerepet kapnak azok az embertársaink, akik egészen bizarr történetekkel találnak meg minket a budapesti utcákon, és a szinopszis írása közben éppen arra gondoltam, hogy a fiktív meséken kicsit tompítanom kellene, mert némelyik túlságosan irreálisnak tűnt, de most elmúlt ez a késztetés, sőt.

(with a solar knife i split the sky)

Amúgy is szeretek hazajárni a Vidéki Kúriába, de a házra felvigyázós, hosszú hétvégéket csomó plusz apróság teszi emlékezetessé. Például az, amikor az otthoni macska rájön, hogy a megszokott gazdái helyett velem kell beérnie, ezért a hosszas távolságtartás után egyszer csak azt veszem észre, hogy a mancsát szétdobálva, hortyogva alszik mellettem; amikor feltúrom a cédékkel teli dobozokat és a Tiamattól a Wildhoney albumot hallgatom a kocsiban, ami annyira kilencvenes évek vége, jó értelemben, mert maratoni, hétvégi szerepjátékos partik kapcsolódnak hozzá. Amikor elautózok az erdőig és lefutom a köröket a még kissé bizonytalan tavaszban, ami otthon közben feltölti a szobát a nyitva hagyott ablakon keresztül.

De a mostani hosszú hétvégében mégis az volt a legjobb, hogy a gép elé kényszerítettem magamat, és gigászi küzdelemben végre befejeztem az évek óta formálódó regénytervem szinopszisát. Ez önmagában egyáltalán nem lenne nagy ügy, csak nekem számít sokat, mert azt jelzi, hogy sikerült átlendülni az eddigi holtpontokon, végre összeállt minden, ami eddig túl hamar széthullott vagy össze sem tapadt, pedig itt egymásra épülés van, szigorúan, meg elkészült fejezetek, szervesen illeszkedő háttérvilág, miegymás. Persze most is volt egy pont, ahol majdnem feladtam erre az évre is, de szerencsére ekkor a másik szobából átjött a csajom, és mint egy különösen gyakorlatias múzsa, rámutatott az okokra, miért nem hagyhatom abba most, és ekkor (drámai zene) inkább főztem még egy kávét és nem hagytam abba.

Pár héttel ezelőtt, amikor ismét nekikezdtem ennek az egésznek, volt egy egészen eufórikus fázisa az agyalásnak, amikor közhelyként torpantam meg az utca közepén és firkáltam olvashatatlan félszavakat a füzetembe. Most ismét hasonló van, remélem, kitart még egy darabig. Nem mintha ezt nálam biztosra lehetne venni.

(az én filmnoir-világomban nincsen helye gügyögésnek)

Az előbb megláttam egy kritikáról szóló hozzászólásban azt, hogy krityó, és rájöttem, hogy a feleslegesen becézett szavakat zord nyári táborba kellene küldeni, hogy megszabaduljanak a végződéseiktől és ismét rendes formájukban térjenek vissza a szókincsbe.

(Egy szónak nincsen bocsánat, mert ha meglátom azt, hogy nyami, főleg felkiáltójellel súlyosbítva, elfog a gyűlölet, te nem is vagy tisztességes szó, sziszegem, takarodjál a nyelvből azonnal.)

Köszönöm, hogy elmondhattam.
Már jobb.

(a nemzeti karakterekről)

A napokban nyílt a cég közelében egy szendvicsező. Gondoltam, ma kipróbálom, milyen, ami remek ötlet volt, mert például így nem haltam éhen, másrészt belekerültem egy alapvetően multikulturális, mégis nagyon budapesti életképbe.

Jelenlévők: a pult mögött mosolygó japán pár, a tulajdonosok; előttem a sorban négy francia, akik csak ordítva kommunikálnak; mögöttem három brit, ők szimplán rendkívül lelakottak és másnaposak, és van még egy magyar nő, aki bejön, gyorsan és hatékonyan megfenyegeti a japán férfit a házba beszivárgó hússzag miatt, majd távozik.

(kreatív igazságosztók, hörgés, mechák, fekete hattyú)

Nagy tócsává olvadtak az elmúlt másfél hét napjai, olyan ez, mint amikor összefolynak a vízfestékek a papíron, és már nem igazán látszik, pontosan minek kellene lennie és hol.

Volt olyan, hogy Srakkerrel, a kreatív tettestárssal problémamegoldó sörözést rendeztünk, egy másik kreatív tettestárssal pedig már-már hollywoodi ficsúrsággal munkareggelit. Szívesen mondanám, hogy mostanában ilyen Bosszú Angyalai-szerű szupergruppokba csatlakozunk az írókkal és pusztító történetekkel küzdünk Dr. Monolit ellen, de ez így nem lenne igaz. Srakkerrel már másfél éve gyúrjuk a sagát, a másik kollégával pedig tavaly nyáron vettük elő az amúgy 2007-es ötletünket, és igazából egy harmadik tettestárs is arra vár elismerésre méltó türelemmel, hogy piruló arccal ismét felbukkanjak.

Jók voltak ezek a találkozók, ismét ötletek kapcsolódtak össze más ötletekkel, vegyületeket alkottak, azok működni kezdtek, kioldották a történetek gubancait (közben elégedettséget szabadítottak fel az agyamban). Azóta megírtam az első tettestársnak a következő szinopszist, amelyben hősünk egy sajátságos alvilágba megy, ahol alkohollal kínálják; a kínálást hősünk természetesen elfogadja.
Írtam könyvismertetőt magyarul, leendő fejlesztői blogba több oldalnyi szöveget angolul a lovagkirály-mítosz remixeléséről (aztán meglátjuk, lesz-e belőle valami), még több oldalnyi történetvázlatot és háttéranyagot a következő játékhoz. Eközben fordítottam is, kivételesen rövidebbet, amihez egy ponton szükséges volt fennhangon hörgéseket próbálgatnom, majd leírni azokat fonetikusan.

Közben a régóta félretett regényszinopszison is pofozgatok. Tiszta nosztalgia, mert minden szokásos fázis megvan, úgy, mint két éve, négy éve és öt éve, sorban belefutok az összes problémába, megint feltalálom a spanyolviaszt, de tisztult a káosz, azt hiszem. De ezt már hittem többször.

Sor került a félévente esedékes szerepjátékra is, ahol whoisnot halott városba vitt és mechába zárt minket, majd megint egy remek ötlettel oldotta meg azt, hogy egy egyszerűnek tűnő alaphelyzeten egymás szavába vágva ötleteljünk.

Tegnap pedig megnéztük a Black Swant, és ritkán írok filmekről, de ez annyira zsigerien hatott rám és olyan sok jelenete fog kísértetni (a szó jó értelmében) még sokáig, hogy ezt meg kellett említenem. Tükrök, fekete tollak, klausztofóbiás terek.