(Változások)

Mindenféle változások vannak körülöttem mostanában. Hivatalosan tegnap, de igazából ma útnak indult az endless.hu 2.0-ás változata, frissebb, lágyabb, webkettesebb, és ezzel lezárult egy szakasz, nem csak az oldal életében, hanem számomra is. Közben fásultan várom, hogy a következő hetekben egyéb változások is történjenek, például szökőárként söpörjön el a beváltatlan ígéretek és befejezetlen munkák hulláma (take your medicine like a man). Igazából – ha lenne erőm hozzá – nekem is változtatnom kellene néhány dolgon, magamon, terveken, a monitor előtt viselt szemüveg dioptriáján, munkán, abbahagyni egy csomó mindent, egész munkaköröket, de persze nem fogom, két nappal ezelőtt sem mondtam nemet, amikor ezelőtt megkerestek egy fordítás lehetőségével, ami, ha tényleg lesz, akkor a jövő év felét le is foglalja. És a játékfejlesztős cég is változtat jövő héten, speciel helyet, szerencsére nem túl messzire, de furcsa lesz, mert most éppen annyira elegem van mindenből, hogy alig várom már a jövő hetet, amikor (ha semmi nem jön közbe) tényleg elrepülök hat napra innen, aztán megjövök és új épület, új iroda, új útvonal, új napi rituálék, új színek, új szagok.

(majdnem nagyon trágár [de elmúlt])

19:45

Mindent feltúrtam itthon (kétszer), végigtelefonáltam a tegnap bejárt helyeket, felforgattam az irodát, de semmi, szóval tényleg elhagytam a pendrive-omat, a felejthető hülyeségeken kívül rengeteg jegyzettel, pár szinopszissal, félkész írásokkal, személyes dolgokkal, fordításokkal, az ezer éve készülő regényem kész fejezeteivel, már ami elsőre eszembe jut, és kizárólag két dologban bízhatok, egy, ha valaki megtalálta, letörölte és használja, kettő, ha nem, akkor majd legendásan zavaros, gyakran számomra is követhetetlen dokumentumrendszerem fog ki rajta (érhetetlen logikájú fájlnevek, párhuzamosan vezetett töredékekbe szétszórt jegyzetek, félig angol zagyvaságok), de iszonyatosan utálom most a világot és magamat, hiába volt mindenről másolat, ha valaki egyszer csak befejezi ezeket a vackokat és kiadja és sikeres lesz, akkor majd megtanulok odafigyelni, legszívesebben összetörnék most valamit, nem, rengeteg valamit törték össze, de én vagyok a zen, a csillagok lassú, nyálkás vánszorgása az égen, nem teszek ilyesmit.

22:01

Ez nem semmi. whoisnot bejegyzése talán fluktuációt időzött elő a téridőben és a valóság meggörbült egy kicsit? Vagy a nagyon kedves kollektív koncentrálás teleportálta elő?

...de öt perccel ezelőtt megkerült az elveszett holmi, sok-sok kilométerre innen, vidéki kúriánkban, ahol igazából semmi keresnivalója nincsen, mert vasárnap jártam ott, minden különösebb holmi nélkül, minek vittem volna pendrive-ot arra a pár órára, és nem is emlékszem, hogy eltettem vagy elővettem volna, tehát vagy teleportált az eszköz vagy csak álmodtam, hogy tegnap használtam itthon és a cégnél is (pedig kristálytisztán emlékszem minden mozdulatra), ami ugyanolyan furcsa, mindenesetre okulásomul, mások szórakoztatására meghagyom a fenti postot és köszönöm szépen mindenkinek a szurkolást.

(szociálhétvége)

Alapvetően társasági lénynek tartom magamat, és a barátaim igen fontosak a számomra, és most, hogy néhány hónapra újra pszeudo-agglegény lettem (sidekick macskával!), ez még jobban felértékelődött.

Pénteken például a Jó Doktornál voltam vendégségben, kiváló társaságban (a már korábban is emlegetett antológia tettestársai). A vendéglátás pazar volt, ha lenne a Magyar Turizmus Rt-nek Ismerje meg Magyarországot - extrém fokozaton! programja, azt valahogy így képzelném el, tehát kiadós adag sült kolbász és hurka elpusztítása után komoly mennyiségű házipálinka bevitele kötelező. A legkedvesebb pillanat mégis az volt, amikor a teraszon álldogáltunk és Mantis majdnem leesett a pincébe, de visszajött, közben megsemmisítette a macskák tárnyérjait, teljes joggal leteremtett, miért nem írok gyakrabban, de egyúttal felajánlotta, hogy elmondja, szerinte mi lehetne a megoldás, és a vállamat átkarolva, hevesen mutogatva elmagyarázta az utcai lámpák működését.

Szombaton Bright és isolde látott vendégül. Meg is hatódtam, de komolyan, olyan volt, mintha én lennék az árva unokaöccs, aki hétvégén kosztolni jár a nagybácsiékhoz, isolde főzött levest és sütött szilvás lepényt, Bright xboxos játékkal szórakoztatott, és a hazaútra csomagoltak nekem friss sorozatokat.

(job satisfaction)

Rosszabb pillanataimban úgy érzem, radikálisan meg kellene változtatnom az életemet (a félreértések elkerülése végett a magánélet nem tartozik ide, ez ilyen – jobb szó híján – hivatással kapcsolatos dolog), köteleket elvágni, sutba hajítani mindent, aztán, nem is tudom, megújulnék, mondjuk híres zenekar tagjaként gitárokat vernék szét az erősítőkön (miután megtanultam gitározni), hollywoodi filmekben lennék hármas számú holttest és várnám a nagy áttörést (ha közben feltámadna az érdeklődésem a színészkedés iránt), vagy a realitások talaján maradva egy külföldi egyetemen tanulnék teljesen felesleges, de érdekes tantárgyakat (mert kikapcsoltam azt a hangocskát, ami már a bölcsészkart is tönkretette a földhözragadt megjegyzéséivel). Tűzpiros Porschéra biztosan majd csak később támad ingerem, katona meg űrhajós meg már az óvodában sem szerettem volna lenni. Aztán jobb pillanataimban persze mentálisan oldalba rúgom magamat, hogy mégis, mi ez a hülyeség már.

Úgy tűnik, most ismét ez a fázis van, töprengek, elégedetlenkedek, fontolgatok, majdnem rá is fogtam a harmincra. Tegnap azonban, amikor Transferatu barátommal ebédszünetben beszélgettünk, előjött a job satisfaction kérdése*, és egy szó kellős közepén rádöbbentem, hogy az aktuális mondatot körülbelül egy évvel ezelőtt, majdnem pontosan ugyanígy már megfogalmaztam. Megnéztem az archívumot és megtaláltam a 2006. szeptember 10-én kelt bejegyzést, amire egyáltalán nem emlékeztem. Tulajdonképpen be is linkelhettem volna a fentiek helyett (van ugyanolyan nevetséges), másrészt szépen bizonyítja, hogy az elmúlt 369 napban az égvilágon sehová sem jutottam magammal.

*pontosabban az, mihez kezd az ember, ha úgy érzi, belefásult abba, amit egyébként világéletében csinálni szeretett volna, sőt a sors ezt lehetővé is tette számára

(Amúgy…)

…mostanában utakat tervezgetek megint, mert ősz van, pillanatnyilag a szépiaszínű, napfényes változata, ami óhatatlanul felébreszti bennem a mehetnéket (ezt minden évben kényszeresen leírom, de eddig működött és hamarosan utaztam is, nudge-nudge). Nem segít, hogy fényképeket nézegetek és külföldön tartózkodók blogjait olvasom vagy éppen a már régen leszedett sajátomat, amit még 2003-ban írtam Londonban. Porból és e-számokból készült dolgokat főzök magamnak és túl sokat dohányzok, már-már kompenzálásképpen futni járok megint. Munkaügyben sehol sem tartok, de ez a szokásos, habár még mindig hajnalban kelek, hogy egészen hatékonyan továbbra se csináljak semmit, és ezt büszkén „ráhangolódásnak” hívom. Pedig igazán jó lenne kinyújtani és fenntartani azt a pillanatot, ami jellemzően (mondjuk) reggel 6:23 és 6:47 között tör rám, amikor tényleg csak úgy nekiesnék valamelyik sorban álló tervemnek, és megírnám valamelyiket (a publikusak közül*), ködből fércelt orgyilkosokról, piramisvárosok pályaudvarairól, élő tengereken fekete hajókról vagy a városok felhúzható őreiről, de ez valahogy elmúlik. Este már egy manga-aninemagazint szerkesztek nyelvileg, mert fiatal vagyok és kell pénz, a kettő között meg könyvet fordítok, mint egy csiga, délután meg többnyire mások szövegeit fordítom át ellenkező irányba vagy írom meg a magamét rögtön angolul (szövegblokkokként szigorúan szabályozott, maximum 218 leütésben próbálom hangulatosan és koherensen elmesélni egy lovagokkal és rémisztő tündérekkel teli, játékbeli Britannia történéseit, már ha nem éppen a keresztes lovagok vagy a még titkos projektek vannak soron). Lehet, hogy hamarosan kicsit tesztelni is fogok, de nem úgy, mint régen, ezúttal saját játékaink egyikét, és legalább tudom, kit kell szidni a szövegek miatt. Közben lassan távoztak, éppen távoznak vagy aktívan távozást fontolgatnak nálunk mindazok, akikkel szoros mindennapi kapcsolatban vagyok, és ha összejön nekik, akkor hamarosan maradok majdnem magányosan (szerencsére hű társam a dizájnerkedésben nem tervez ilyesmit). Az egyetlen pozitívuma a helyzetnek, hogy legalább a kollegiális kényszerdohányzás visszaszorul, de ez nem vigasztal.

Ezt leszámítva tehát most alapvetően minden rendben van, csak össze kellene kapnom magamat, de durván, mert mindaz, amit most produkálok, a fenti feladatok egyikére sem elég, nemhogy az összesre.

*az éppen formáló antológia, amire a múltkor a Hannával készített interjú belinkelésével is utaltam, úgy működik, hogy a négy közreműködő csak adott sorrendben tudhatja meg, ki miről írt, és két kedves kollégáról tudom, hogy néha idepillant, ezért három ötlet mínusz

(Kérem, egy igazi gyűjtő nem csak egy dologban utazik)

Ezt a sajtpapírra nyomtatott cetlit ma találtam a postaládában.

Tisztelt Tulajdonos!

Csendes, kultúrált környezetben eladó és kiadó lakást, valamint régi fűszerpaprikás dobozt keresek!

(telefonszám, név)

(Furcsa mese)

Van a közelünkben egy tér. A tér körül házak – nem túl magasak, nem túl alacsonyak, nem szépek és nem csúnyák –, az oldalában némi zöld, sövénnyel és vaskerítéssel, felette közönyös felhők, középen pedig egy szobor. Lepelbe burkolózott nőalakot ábrázol, kezében hosszú pálca, a hátán napkorong, pöndörödő fény-nyúlványok sarjadnak belőle. A szobor Szűz Mária, mondják, de ki tudja, talán csak elővigyázatosságból vette fel Mária álcáját, valójában a mitikus harcos-szüzek egyike, aki hihetetlen kalandok árán elhozta a napfényt abból a távoli királyságból, ahol most persze sötét van és hideg, rettegve bújnak össze az örök éjszakában az emberek. A szobor magas, karcsú oszlopon áll, nehogy valaki felmásszon és ellopja tőle a napot. Éjszakánként külön reflektor világítja meg, biztosan azért, mert fél a sötétben.

Hosszú évekkel ezelőtt felbukkant a szobor előtti padnál egy lány. Alacsony volt, fekete hajú, korra nagyjából középiskolás, teljesen átlagos ruhákban. Majdnem minden nap láttuk. Nem csinált semmit, csak ácsorgott a szobor előtt, néha esetleg pár méteres körzetben fel-alá sétálgatott. Minden jel arra mutatott, hogy vár valakit. De sohasem találkozott senkivel, csak állt ott órákig, aztán elsétált. Hosszú éveken át. Esőben, szélben, délután, alkonyatkor vagy este. Mindig egyedül. Már azoknak is feltűnt, akik csak látogatóba jöttek hozzánk néha, ti tudjátok, mit csinál ott az a lány mindig, faggatóztak, és mi a fejünket ingattuk és közben persze majd kifúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hiszen egyáltalán nem tűnt bolondnak, és egyébként is megesett, hogy láttuk a metró felé sétálni vagy szembe jött velünk a város egyik távoli pontján, meg mindenféle apró jelekből is biztosra vettük, hogy nem itt lakik. Inkább elméleteket gyártottunk.

Tetszik neki a szobor és nagyon, nagyon ragaszkodik hozzá. Vagy nagyon erős személyes kötelék fűzi a térhez. Esetleg évek óta hűségesen vár valakit a megbeszélt helyen. A hangok hívják ide. Valójában kísértet. Egyike az ismert univerzum őreinek, és ha nem áll itt adott ideig, a világ megsemmisül. Találgattunk és vadabbnál vadabb ötletekkel álltunk elő, biztosan olyan egyszerű a magyarázat, hogy eszünkbe sem jut, mondtuk, és tényleg nem jutott eszünkbe, legalábbis semmi olyan, ami megindokolta volna, miért jár valami éveken át egy jellegtelen térre, egy átlagos szoborhoz, hogy órákat ácsorogjon előtte, majd hazamenjen.

Aztán a lány egyszer csak eltűnt, nem jött többet. El is felejtettük, talán egyszer vagy kétszer morfondíroztunk azon, mi lehet vele, de a rejtély továbbra sem oldódott meg.

És most megint felbukkant a lány. Délutánonként érkezhet, de láttam már alkonyatkor és a hűvösen ereszkedő szeptemberi estében is. A lámpák mellett áll, a szobor lábánál. Kicsit hosszabb a haja és néha kapucnit húz a fejére, meg kicsit idősebb is, de felismerhetően ő az. És most újabb kérdések szaporítják az eddigieket – hol lehetett eddig, miért nem jött ilyen sokáig? –, nekem pedig ismét le kell küzdenem a kényszert, hogy egyszer csak odamenjek és megkérdezzem, mit csinál itt, mert akkor kiderül, hogy semmi mesés nincsen az egészben.

(Másfél hét, töredék)

Olyan régóta nem írtam (ide sem), hogy az augusztus már-már teljes ködbe burkolózik: vagy mélyűri utazásra vitték az agyamat, vagy semmi különleges nem történt. (Gyanítom, az utóbbi.) A szövegfájlokban felgyűlt töredékeket zúdítom most ide, a kohézió gyenge illúziójával bemázolva.

Szóval a postolás kényszere két nappal ezelőtt támadt fel bennem. A Lánchídon mentem, eső előtt és eső után, alkonyatfelé. A pesti oldal vizesen csillogott, a budai házak fölött pedig olyan valószínűtlenül szürkés-rózsaszínes volt az ég, mintha a Várhegy fölött valaki óvatlanul a túl vizes ecsettel szétmázolta volna a napkorongot. Hirtelen turistának éreztem magamat saját városomban, és ez furcsán felpezsdített, mert úgyis mindig akkor volt kedvem írni mindenfélékről, ha elutaztam.

Meg pótolnom kell valamivel, hogy már megint nem én utaztam el, hanem D, én csak integettem, és úgyis ősz van, vándormadárösztön.

Szeretem az őszt egyébként, de a szeptember elseje most nemkívánatos dolgokkal szembesített. Így jártam, mert jó fél évvel ezelőtt önkéntes határidőként az összes kómában fetrengő megírni/leadnivalónak az akkor még biztonságosan távolinak tűnő, egyébként is nehezen definiálható őszt lőttem be*; és most dermedten nézem, mennyi mindent kellene még csinálni, mennyi mindenbe bele sem kezdtem (ellenben bevállaltam egy harmadik félállást, mert nagykanállal habzsolom az életet), szokás szerint listákat írok a tennivalókról és tudom, hogy ennyi idő alatt minden meg lehetett volna csinálni, de közben azon kapom magamat, hogy a pánik dacára továbbra is úgy suhannak a semmittevéssel az órák, hogy nem marad utánuk más, csak az önutálat.

(whoisnot amúgy a múltkor megkérdezte, hogy állok általában a munkákkal**, és whoisnot nekem nagyon régóta nagyon kedves barátom, ezért igazán nem érdemelte meg a fenti bekezdés félórásra nyújtott, ómagyar kesergők stílusában előadott kifejtését, azóta is bánom)

[innen hiányzik egy törölt post-töredék, mindenféle magánjellegű szenvedéssel, fizikai, mentális, közérzeti nyavalyák. ellenálltam a kísértésnek és be sem fejeztem. nem publikus, ellenben nevetséges.]

*Nem érdekelnek a meteorológusok meg a csillagászati ősz, egyebek, nekem macskám van, és a macska most már egész éjszakára bevackolja magát a vastag takaróm alá. Tehát ősz van.


**főleg, hogy mind a kettőnknek jelenésünk van jövőre egy nagyon ötletes koncepciójú antológiában, lásd a link után következő hosszú és alapos interjú kétharmadánál)

Ha már írás. A múlt héten Búvárzenekarral egy készülő antológia ürügyén átbeszéltük az idén befejezett összes novellámat (értsd: azt az egyet), és jó volt. Azért szeretek inni Búvárzenekarnál és Mételynél, mert mindig remek a társaság, gyakran új vagy régen látott ismerősökkel, van chipset evő macska és fejedelmien néző másik macska.

Ha már az írás, 2. rész. Múlt hét szerdán egy művészfilmbe oltott értelmiségi maffiafilm nyitójelenetében jártam. A szürke bérházak között alig pislákolt fény, mintha a szakadó eső az esti égboltról egyenesen az utcára mosta volna le a fekete színt. Belöktem a párás üvegű ajtót és elindultam az emeletre. Lassan, megfontoltan haladtam. És ott voltak mind, az összetolt asztalok körül. Mind a tizennyolcan. Tizennyolc író.
És minden tekintet felém fordult...
(Ha maradtunk volna a művésznoirban, biztosan lett volna egy jelenet, ahol a rangidős fantasyszerző beszédet mond, egy ifjú titán felpattan és puccsot kísérel meg, de egy elcsattanó, halálos hasonlat a padlóra küldi, a többiek meg ebből okulva félénken morzsolgatták volna tovább szinopszisaikat. De semmi ilyen nem történt, helyette söröztünk.) Ha már a múltkor némileg túlreagálva a helyzetet azon morogtam, hogy egyes kiadók nem tisztelik a szabadúszókat, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy szerencsére a sf/fantasy piac szerzői példásan tudnak együtt italozni. Sajnálatos módon viszonylag hamar le kellett morzsolódnom.

Mi maradt még? Egy tető, azt hiszem, múlt szombaton, a Komjády uszoda teteje, ahová a Fecske nevű szórakozóhely költözött, a mélyben mozdulatlan, csillogó nyitott medencék, az asztaloknál az esős időnek hála kevés vendég (a mellékhelyiség bejáratánál pedig a legendás vécésnéni, aki könyvet írt és cukorkákkal meg tacepaókkal dekorálja csillogó-villogó birodalmát és kiscsillagnak szólít bárkit.)