(Sziget 7 -- Az elveszett post)

Nem gyűlöltem meg a Szigetet a végére (sem), nem tűntem el hetekre egy pocsolyában, nem csatlakoztam Amszterdam felé induló hátizsákosokhoz, egyszerűen csak kidőltem és meg kellett várnom, amíg szépen kiürül a szervezetemből az idei egy hét (és elmúlik az ugató köhögés meg a nátha, illetve annak a mentális változata, a napokon át tartó afterparty-érzés, sóvárgás a fapadok, az üvöltő zene és a műanyagpalackos borok után). Tulajdonképpen csak az utolsó nappal maradtam adós, ami általában lutri szokott lenni: megesett már, hogy reggel, világosban értem haza, a bankkártyám nélkül, még zúgó fejjel, és léptem már le utolsó koncert vége előtt is, megkönnyebbülten, hogy vége. Most megint a kettő középútja volt, viszonylag könnyed levezetés, utolsó nagy összeülés, egymás arcába fényképezés, törkölyözés a Hilltopnál, Juliette and the Licks mint átszűrődő háttérzene a Nagyszínpad felől, aztán The Killers, akiknek elméletileg ismerem mind a két lemezüket, de csak a slágerszámokra emlékszem belőlük, mindenesetre tisztességesen teljesítettek (csak a hetvenes évekből átemelt imidzset tudnám feledni), utána pedig a szokásos utolsó körút a Szigeten késő éjszakáig, az enyhe világvége-hangulatban, a rohamosan kiüresedő pultok és a kezüket széttáró pultosok között, a minden talpalatnyi helyen táncolók mellett, meg a Voltnál, ahol végre jó volt a zene, csak belőlem hiányzott már a lendület, a sodródó tömegből ki, a hídon át, a fáradtan ücsörgésbe és a hamarosan feltámadó, enyhe sóvárgásba.

(Sziget 3, 4, 5, 6 -- Elmosódás)

Elmosódik az utóbbi néhány nap. A szó legalább két különböző értelmében. Mert sok apró, kellemes részlet áll össze egy nagy egésszé (üldögélések a Hilltop borozónál, mászkálás a színpadok között, kásás hangú észosztás a csónakháznál); meg attól a sok víztől is elmosódik, ami péntektől vasárnapig többnyire folyamatosan zuhogott rőá a Szigetre és lett belőle dagonya, sok csúszós járólap, nyirkos ruhák és sár és belső tavak, szigetekkel.

A péntek, ha jól rémlik, a borok jegyében telt, a Hilltopnál indult, a Nagyszínpad közelében folytatódott, mert kitört belőlem az elfojtott poprajongó, ezért úgy gondoltam, jó az, ha Pink adja a háttérzenét az egyre fokozódó italbevitelhez (sokra nem is emlékszem belőle amúgy, kellemesnek tűnt). Ez olyan jól sikerült, hogy amikor jött a Madness, amit nem ismertem túlzottan, már az olyan örökbecsű klasszikusokra is ugrálni lehetett, mint az Our House. Viszont addigra, mire éppen annyira felpörögtünk volna, hogy a kilátogató Nagy Levinnel (szakszóval élve) szögelni menjünk valami zenéstáncos mulatságba, eleredt az eső, de úgy és olyan kitartóan, hogy hiába húzódtunk fedett helyre, így is kis pocsolyákat vittem haza a bakancsomban.

Szombaton rengeteg ismerős, meg a The Hives, amit pár éve már láttam és akkor is tetszett, aztán a szokásos évi egyszeri Kispál és a Borz, teljesen rutinszerűen, de a társaság rohamosan részegedő tagjai nagyon feldobták az élményt.

És hát igen, a Nine Inch Nails, megértük, ami vagy tíz éve szállóigeként kering bizonyos körökben („majd akkor kimegyek, ha NIN lesz a szigeten”). Profi volt, energikus és a megszokott módon látványos (zseniális, ahogyan minden turnén megvariálják a hátteret meg a vetítést, hol leereszkedő képernyőkkel, fémvázra aggatott pislákoló neoncsövekkel vagy óriás hangszínszabályzókra emlékeztető, lüktető falakkal), szóval minden adott volt a katarzisra, ami nekem ezúttal nem jött össze, pedig tudom, hogy képesek előidézni. Mind az olvasott vélemények, mind a társaságunk tömegbe berontó tagjainak látványa azt sugallja, hogy csak magamat hibáztathatom, de ez a koncert sajnos nem hagyott kitörölhetetlen emlékeket bennem, pedig hozta a kötelező formát. Voltak különösen erős pontok – az Onlyt, a Heresyt meg az Erasert hallani élőben például –, meg kiderült, hogy az új lemez általam nem annyira sztárolt számai végül is működnek, sőt az elektronikus gerjesztések kellemes kontrasztot adnak a gitárzúzások mellé. Viszont sajnáltam, hogy a The Fragile-t egyetlen szám kivételével hanyagolták, illetve ez volt az egyetlen esélye a Survivalism című számnak, hátha élőben kiderül róla, hogy nem a NIN-életmű mélypontja, de nem jött össze. Persze a NINről beszélünk, tehát az összkép nyilvánvalóan pozitív és ez a koncert az idei a Sziget legjobbja marad.

A vasárnapok valamiért úgy működnek, hogy kimegyek teljesen lefáradva, az előző napok összes terhével a vállamon, aztán egy kis törköly, egy kis meggypálinka, egy kis bor, aztán máris hajnali egykor ugrálunk a sárban rettenetes magyar popslágerekre a wan2 sátor mellett és a zenét túlüvöltve beszélgetünk mindenféléről. Előtte történtek olyasmik is, hogy megálltunk belenézni Sinéad O’Connorba, de sírva könyörögtem, hogy menjünk onnan, később különböző helyeken kóboroltunk a szemerkélő esőben, majd nagyon messziről belehallgattunk a Faithlessbe, ami ahhoz képest, hányadszorra vannak itt, még mindig felfoghatatlan tömeget vonz. Ámulva álltunk a messzeségben, megállapítottuk, hogy legalább nem hakniznak, néha egymást fényképeztük egy korlátnál és mellettünk csak vonultak befelé a homlokra tolt napszemüveget viselő, szigorúan szeletelő juppik.

A hétfő a megfáradt pihenésé lett, a különböző pontokon lebonyolított találkozóké és a Tool produkciójáé, ami sűrű volt és letaglózó, iszonyatosan profi hangszeres tudással. Tulajdonképpen egyetértek azokkal, akik nehezményezték, hogy ennyi erővel lemezt is hallgathattak volna otthon vagy Maynard (az énekes) nem létező kommunkációját rótták fel, de egyrészt tudtam, hogy ez lesz, másrészt meg ennél a zenekarnál egyáltalán nem zavart.

Utóhang így az utolsó napon, avagy érdekes apróságok 1) lassan több koktélbár lesz a szigeten, mint sima kocsma, és ez ijesztő 2) már mindenhol lehet kapni Rézangyal pálinkát, ami remek dolog 3) az előbb jöttem rá, hogy idén a metálkodósátor közelében sem jártam és még nem tudom, mihez kezdjek a tudással.

(Sziget 2 -- A majdnemnap)

Minden évben van legalább egy.

Akárcsak a tegnap, amikor majdnem bőrig áztunk a hirtelen leszakadó irdatlan esőben, majdnem túl sok fehérbort ittam, majdnem azt hittem, hogy a koktélként árult kombináció, a sör és a Sprite kombinációja akár jó is lehet, majdnem láttam egynél több koncertet, ami majdnem a Soulfly lett, de végül a Chemical Brothers győzött, ami majdnem a papírformát hozta*, aztán majdnem maradtam hajnalig és majdnem elaludtam a HÉVen.

A majdnemnapok kis szünetek. Kiválóan alkalmasak lelazításra, társasági életre a sorban felbukkanó családtagokkal, barátokkal és egyéb üzletfelekkel, ami egyébként viszonylag nehéz két színpad között rohangálva, ordító hangfal előtt vagy az asztalra ráborulva.

* most éppenséggel egyáltalán nem zavart, hogy egy elektronikus zenében utazó duó ugyanazt nyújtja, mint az albumon, mert az itthoni lejátszó nem dübörögteti meg alattam a talajt, nincsen hozzá kivetítő és látvány és nem ugrálnak mellettem elszállt emberek

(Sziget-teszt. Kérem, húzza alá a megfelelő választ!)

Tudom én, hogy a Szigetre már nem jár az ember harmincévesen / huszonöt fölött / miután leérettségizett, és természetesen azért is piruló arccal osonok be, mert tisztában vagyok azzal, hogy az igazi Sziget már meghalt kilencvenhétben / amikor megszűnt Diákszigetnek lenni / rögtön második alkalommal, mert a legelső volt az igazi. Szerintem is felháborító, hogy a konzumkultúra fellegvára lett, mióta az összes multi kitelepült reklámozni / mióta van extrémsport és koktélbár / mióta megjelentek a mobiltelefonok. Nosztalgiával emlékszem vissza az őszintén szórakoztató részegekre a sárban / a punkokra és a tarhálókra a bejáratnál / a Doors-pólós csajokra mindenhol, mert akkor még nem volt tele minden izompólós maffiózókkal / külföldiekkel, akiknek persze semmi sem drága / sótlan, jól fésült emberekkel, akik képtelenek úgy bulizni, ahogy mi tettük, ugye.

Szóval minden évben feltesszük ezt a lemezt, direkt megnéztem, már tavaly is ugyanezen morfondíroztam és nagy eséllyel 98-ban is hasonlókat mondogattunk fásultan. Persze inkább az a precizitás hiányzik, amivel valaha a teljes agyhalál és teljes józanság közötti kötéltáncot jártuk, mert csak így lehet bulizni egy jót.

A tegnapi nap a "mindenből egy kicsit" jegyében telt. Egy kis jazz délután, sörözés(ek) a barátaimmal (nekem ez a Sziget lényege), kis Nitzer Ebb a nagyszínpadon, amit kölyökkoromban elmulasztottam megismerni, de pont olyan volt, mint amire számítottam, majd rosseb elcsábított japán ütősöket nézni, akik viszont nagyon tetszettek (csak én találom vonzónak, ha csinos japán nők mosolyogva szétzúzzák a dobokat?), a szokásos Quimby, amit mindig csak a Szigeten nézek meg és ennek apropójából persze most is összefutottam váratlan ismerősökkel. Manu Chao két szám erejéig, de az ütött, pedig nem is szeretem őket, majd egy épülő ház mögött eldugva a magyar Isten Háta Mögött az otthonkát viselő énekessel. Aztán haza.

Egyébként olyasmire nem is emlékszem, hogy a nagyszínpadnál ekkora legyen a por. Miután leszállt az este, az egyik közeli koncertsátor kivetítőjének narancssárga izzása előtt homályos alakok botorkáltak a ködben, mint egy cyberpunk megapoliszban a füstszennyezett Alsó Szektor nomád lakói.

Mielőtt zárnám soraimat és nekiveselkednék a második napnak, egyperces néma csenddel emlékeznék meg a Hot Foodról, ami idén már nincsen, pedig valaha a gasztronómia csúcsa volt a Szigeten. Nem érdekel a méregdrága szerb, spanyol, török étel, nekem az olcsó hotfood kell, amit menzás fémkannákból mértek olcsón a katonai sátrakban. Egyszerűen nem lehet felülmúlni azt, amikor az ember hajnali háromkor menzás székelykáposztát eszik alkoholtól zsibbadtan,hátha valami lecsillapítja azt a mardosó rosszullétet a gyomrában.

[Update: tettem be linkeket, és teszek még, ha lesznek.]

"Kapolcs óta nem vettem le ezt a zoknit. Tudod te, mikor volt Kapolcs? De még görbül… asszem… öcsém, olyan a lábam, mint Zsákos Frodónak…" – elcsípett beszélgetésfoszlány az első napon.