(A levezőlapnak is voltak előnyei)

Az egészen sajátságos, amikor a volt gimnáziumi osztálytársaimnak küldött kollektív üdvözlő emailre perceken belül több válasz is érkezik: mindegyik úgy kezdődik, hogy "Out of Office Autoreply".

(A könyvpiac sötét oldala)

Nem is olyan régen panaszkodtam a fordítói létezés átkáról, a kiadói tápláléklánc legalján elfoglalt státuszról és a késedelmes kifizetésekről. Csak támogatni tudom, ha valaki fellázad az áldatlan állapotok ellen. Az viszont zavar, ha érdemi megoldás helyett bizonyos kiadók ellen indul csordaszellemű lejáratás, pedig pontosan szabadúszóként látni, hogy igazságtalan egy vagy két kiadót kipécézni abból a sokból, akik ugyanolyan késve fizetnek.

Az indexre ma felkerült egy korrekt cikk, ami éppen erről szól. Meleg szívvel ajánlom (és fogom ajánlani) szakmabelieknek és laikusoknak egyaránt. Hiszen néha úgy tűnik, még az előbbiek sem mindig hajlandóak elhinni, milyen sok magyar könyvkiadó van a bizományban fizető nagykerek markában, akik akkor csengetik a pénzt, amikor kedvük tartja, olyan feltétellel veszik át a a könyveket, ami nekik tetszik és tulajdonképpen annyit jelentenek le a fogyásokból, amennyit akarnak. Minél több könyved mozog a piacon, annál nagyobb összegekkel tartoznak neked. És ha a nagykereskedő nem fizet, a kiadó sem fizet a fordítónak.

Természetesen mindez nem ad felmentést, és vannak kiadók, ahol a fenti körülmények dacára is próbálkoznak tisztességesen fizetni, és vannak, ahol csak a vállukat vonogatják. Mindkettőhöz volt már szerencsém. Csak másként cseng az egész a háttér ismeretében.

Az meg fájdalmasan nevetséges, amikor a legnagyobb magyar könyvereskedelmi hálózat feje azt találja mondani, hogy valójában minden remekül működik. Úgy tényleg problémamentes az élet, ha te vagy az, akinek mindenki más ki van szolgáltatva. Félek, nem önkritikus próbált lenni.

(endless night)

Napokon belül két éves lesz az endless.hu, amit szinte csak mellékesen (és persze büszkén) jegyeznék meg, hiszen nem ez volt az apropója annak, hogy szombatra meginvitáltuk azokat a kedves embereket, akik eddigi fennállásunk alatt bármilyen formában hozzájárultak az oldal fenntartásához. Igen kellemes este sikeredett belőle, ahol Larissának köszönhetően szépséges könyvjelzőket adhattunk ajándékba (mert mi más illene jobban egy könyvekkel és képregényekkel foglalkozó geek oldalhoz), képregényekről viszonylag keveset beszéltünk, de másról sokkal többet, közben pedig ittunk ezt meg azt meg amazt, illetve néhány elvetemülttel közösen kitaláltuk, milyen lett volna, ha a Sátántangó rendezője készíti el a Gyűrűk Ura moziváltozatát*. Köszönet mindenkinek, aki eljött.


*Frodó egy lepukkant falusi presszóból gyalog elindul a Gyűrűvel, majd a film megszakítás nélkül, hét órán keresztül követi vándorútját a lepusztult ipari tájakat, téli erdőket és lehangoló kistelepüléseket összekötő betonúton; útközben feleseket iszik a savanyú szagú italboltokban, ahol a pult fölé erősített, elhangolt tévéken a rohani és gondori csatát közvetítik, de senkit sem érdekel. A végén megérkezik egy világtól elzárt bányászfaluba, de nem képes a legmélyebb aknába hajítani a Drágaságot.

(Megörökítve)

„A kialvás a lényeg”, mondtam az előbb szinte józsefattilai melankóliával, pedig csak azt próbáltam megfogalmazni, magyarul cseppet sem helyesen, hogy meg kell várni, amíg a szendvicssütőn kialszik a lámpa.

„Akkor viszont át kell nevezni az összes csontját”, hangzott el az irodában a héten, avagy miért érdekes játékfejlesztő cégnél részmunkaidőzni.

Viszont a húgom, aki azzal foglalkozik, hogy embereket tanít más emberek nyelvére, sokkal érdekesebb dolgokat hall, tegnap mesélte például, hogy az egyik tanítványa egy bútoráruházban igazgat, és nem is hinnénk, milyen sokan piszkítanak bele a kiállítóteremben berendezett fürdőszobák nem működő vécéibe. Helló, Balkán.

(Havaz)

Rettenetesen fáztam az esti városban, és azt kívántam, bárcsak esne a hó, mert jót tenne nekem és a város imidzsének is, amiről eszembe jutott a legtöbb ember zsigeri gyűlölete a havazással szemben, meg az is, hogy igazság szerint én is csak azóta nem borzongok a hótól, amióta nem nekem kell ellapátolni az útból. Vagy amikor nem kell messzire utazni.
A múltkor jöttünk rá, hogy majdnem pontosan hat éve történt, amikor sikerült jegyeket szerezni a Nine Inch Nails bécsi koncertjére (akkor is Bécs volt a nyugati civilizáció fényes világítótornya, ahonnan keletebbre csak kevés amerikai együttes sem merészkedett, biztosan azért, nehogy megtámadják őket a vámpírok vagy összeszedjenek valamit a vécédeszkákról). Szóval napokkal a neves esemény előtt átvettük a megrendelt jegyeket, és néztük, amint szívet gyönyörködtetően, mesekönyvbe illően szakadt a hó Budapesten; talán viccelődtünk is vele. A következő nap békésen havazott tovább. A rákövetkező nap hasonlóképpen, Budapesttől Bécsig egybefüggő hótakaró borította a tájat, mi pedig már nem viccelődtünk. Kicsit fellélegeztünk, amikor szombaton (a célnapon) elállt a hó, de még el sem kezdték eltakarítani, máris újabb komplikáció akadt („A hóesés bosszúja 2”) Lehet még egy kis probléma, mondta a Boltos, az autó tulajdonosa, letolatták a kocsiról az egyik rendszámtáblát, és még nincsen új. És a határon így nem engednek át. Sokáig néztünk egymásra. Aztán a húgom elment filcekért, mi meg kerestünk egy kartonlapot. A rendes rendszámtábla átkerült az autó elejére és kreatív munka kezdődött.
Órákkal később szívszaggatóan lassú tempóban araszoltunk a hóban a határ felé – rajzolt rendszámmal, idegesen tréfálkozva.
Miután átjutottunk, a hó feladta. A koncert remekül sikerült.
Megúsztuk, gondoltuk fáradtan, még mielőtt hajnali kettőkor visszaértünk volna fővárosunkba, ahol kiderült, hogy nincsen nálam a pesti lakás kulcsa („A hó bosszúja 3”). Mit számított ez már akkor: rezzenéstelen arccal ültünk egy kocsmában hajnalig, hogy a B tervet életbe léptetve a négykor startoló vonattal elinduljunk vidéki pátriánk irányába.
De szabadjon ennyit a hóról.

(Nektek)

Gyertya.

(Mr. Noiz vs the Santa-Thing)

A gyermeki fantázia befogadóképességének egyik bizonyítéka az Omnipraesens Télapó Konfliktus sikeres feloldása lehet, legalábbis azt hiszem, kiskoromban egyik kortársamnak sem okozott fejtörést az a dilemma, hogyan létezhet Az Igazi Télapó, ha egyúttal minden vállalat, áruház és iskola is rendelkezik egy Másik Igazival, és ezek egyszerre osztoznak a fizikai valóságon. Utóbbiak egyébként gyakran hiteltelenek voltak, és néha sírva menekültek el előlük a gyerekek, de egészen tegnapig nem is tudtam, hogy nekem is van történetem az egyik Imposztorról. A családom azonban tegnap váratlanul feltárta előttem múltam egyik elfeledett szegletét.

Elmosódó kép, flashback:
Üvegből és betonpanelekből összerakott lakótelepi kockaóvoda, huszonsok évvel ezelőtt. A Télapó elhagyja az épületet, odabent gyerekek bontogatják az egyencsomagokat, az óvónők tanácstalanul néznek egy gazdátlan ajándékra. Pillantásuk váratlanul az elhúzott függönyre téved, majd megakad a padlóig lógó anyag alól kikandikáló cipőorron. Elhúzzák a függönyt, és ott áll a rejtély megoldása, a hiányzó láncszem, az akkor még igen ifjú Mr. Noiz, aki a jelek szerint az ünnepség legelején besurrant rejtekhelyére, és azóta is mozdulatlanul lapult odabent, teljesen ismeretlen okokból.

Valószínűleg megtagadtam a választ kitartó faggatózásukra (és/vagy törölték az emlékeimet), ezért ma már nem tudni, mi motivált; igaz, ma reggel három lehetséges válasszal is előálltam, egy P.K. Dick-ihletésűvel, egy lovecrafti gyökerűvel és egy anarchista változattal.

Egyébként valahol azt hallottam, hogy a fehér szakállú, vörös ruhás, nagypapaszerű Mikulás a pirosabbik Cola munkatársainak agyából pattant ki, még évtizedekkel ezelőtt, hogy aztán úgy éljen tovább a köztudatban, mintha mindig is ebben a formában létezett volna. Ha ez igaz, sok mindent megmagyaráz.