(Anansi Boys)

Friss zsákmány, ezért gyorsan írnom kellett róla.
Spoilermentes ajánló Neil Gaiman új könyvéről az endless.hu-n, a whoisnot enkezével noirosított háttér előtt.

(Kölni íz)

Szóval retroKöln. Kellemes munka volt, egyáltalán nem stresszes, teljesen fájdalommentesen telt a tíz nap. A múltkori “fejes-a-mélyvízbe” érzés helyett ez már újrázás langymelege, ismerős programok és ismerős ikonok a képernyőn, ismerős matatás az ismerős táblázatokkal, és nem is tudom, mintha az emberek is ismerősek lennének, ugyanaz a szubkultúra, munkakör, hasonló poénok, hasonló öltözködés, mint a spanyoloknál. Ráadásul megérkeztem a legszebb őszbe, amikor már fátyolosak a fények, a közeli park fái felett homályos foltok az irodaházak.

Ennél messzebb napközben nem is nagyon jutottam az első meg az utolsó három napban. Maradt a Köln (majdnem) éjszaka, illetve a hétvége, vagyis a Dóm és a belváros. A belváros a konzumálás terepe, csupa bevásárlóutca. A dóm lélegzetelállítóan hatalmas, gótpozőr szívemnek való látvány, mord kapuk, csipkézett fiatornyok, támívek, az a fajta, ami bármelyik DarkCityben komoly tülekedést okozna az álarcos igazságosztók között, akik a fenti párkányokról szeretnék komoran nézni a várost. Vasárnap felkapaszkodtam az egyik toronyba, 507 lépcső, százvalahány méter és szinte a város bármelyik pontjáról látható. A vasárnapi látogatás egyetlen hátránya, hogy a másfél embernyi széles toronylépcsőn folyamatos a fel-le nyomuló tömeg, ezért nem lehet megállni, menni kell, nincs mese, a felénél az a kényszerképzetem támadt, hogy elég egy rossz mozdulat és eltaposnak a turisták. Mivel dél körül érkeztem, fülemre tapasztott kézzel, testközelből nézhettem meg Európa legnagyobb harangjait munkában.

Köln barátságos és teljesen átlagos városnak tűnik. Anno, a madridi nyelviskolában volt egy német csoporttársnőm, aki folyamatosan arról panaszkodott, milyen koszosak a spanyol városok, akkor metsző kacajjal Budapestre utasítottam, hadd lásson valami igazán piszkosat, de most már kezdem sejteni, mi lehetett a baja, láttam a viszonyítási alapot. Nem tudom, mennyire jellemző ez Németország egészére, de Köln az a város, ahol lehet teljesen kihalt az utca, bármelyik irányban, az emberek nagy része mégis megvárja a zebránál a zöld jelzést (és dekadens, lázadó balkáninak érezhettem magamat, amikor én nem így tettem).

És tudom, hogy a Starbucks csak egy nagyon kitalált gigafranchise, de amíg továbbra is policy lesz náluk a minden egységben kötelező, öblös fotel, ahol remekül lehet olvasni, maradok kávéivó ügyfelük, legalábbis külföldön.

(Itthon vártak rám)

Megérkeztem. A lépcsőház bejárata mellett, a papírgyűjtő és a fal közé zsúfolva meggyűrt, elhasznált női cipők hevernek, három-négy pár. Komolyan.

Azért nem voltak ott, mert itt vártak. És Madrid után pontosan ugyanez megtörtént.
Mondhatni: nyffffhhhhh!


Ha nem kennek be cipőpasztával, írok majd keveset Kölnről.

(Nincsen cipö az a´gyam alatt)

Mert termeszetesen beneztem az agy ala.

De csak masodik nap jutott eszembe. Lustulok.

Mas:

Tul regimodi a laptopom, ezert nem tudom kihasznalni az amugy böseges hi-tech lehetösegeket a netcafen kivüli netezesre, marad a rövid összegzes. Minden rendben. Kölnben szep ösz van. Ma vegre lattam a varost napfenyben is. Delelott befordultam egy utca sarkan, es közvetlenül velem szemben, az onnan meg tavoli belvaros felett, a bagyadt napsütestöl fatyolos egen a Dom ket csipkes orias-tornya emelkedett a magasba. Semmi mas nem volt az egen, se madar, se felho, se repulogep, csak az a ket roppant, füstszinu tömb.

Egy csodalatos nemet szoval bucsuznek.

Zeilenumbruch (sortöres).

(Szolgálati közlemény)

Most megint elmegyek, habár csak egy kicsit, ezért semmi értelme nagy elköszöngetéseknek, de egy blog például éppen ilyesmire kiváló.

Alig másfél hete szóltak, kissé bizonytalan is volt az egész, ahogyan az szokott lenni, meg mindig csak elillant, mint a kámfor, de végül két órával ezelőtt váratlanul azt mondták: jó, legyen holnap reggel.

Azt hiszem, az ilyen munkákra mondják azt, hogy „rugalmas időbeosztású ember kíván”. Szóval holnap repülök Kölnbe, ahol nagyjából ugyanazt fogom csinálni, mint Madridban, teljesen ugyanazoknak, Larissa és Herbie nyomdokain.


Bármennyire is szeretem -- nagyon -- , de szoktam szidni a fordítósdit, mert megbízhatatlan, mert hónapokat csúsznak a fizetések, és egyáltalán, minden előfordulhat benne, amit egy fix havi fizetéssel dolgozó ember elképzelni sem mer, de hogy rugalmas időbeosztást tesz lehetővé, az aztán biztos.

És ennek most örülök.

Elméletileg mindjárt jövök, de ha esetleg lehetőség adódik, majd jelentkezem.

(tíz év)

Mindig hatalmas szerencsének tartottam, hogy sokakkal ellentétben remek gimnáziumi osztályom volt, és ha nem is rendszeresen, de azért rövidebb-hosszabb kihagyásokkal tartjuk a kapcsolatot egymással. Ezért aztán a szombati tízéves érettségi találkozó sem arról szólt, hogy különböző unszimpatikus emberek büszkén elmesélik az oda sem figyelő többieknek, hogyan lettek középvezető-rabszolgák valami multinál (nálunk egyébként viszonylag kalandosabb életpályák is összejöttek), hanem pillanatok alatt felvettem a fonalat azokkal, akiket gyakrabban látok, a többiekkel meg őszintén örültünk egymásnak. Jártunk a régi sulinkban, amit még harmadikos koromban szerzett vissza magának az egyik katolikus szerzetesrend, de pár évvel ezelőtt átkeresztelték egy látszólag vállalhatatlan költő(zseni)ről Szent Istvánra – végül is az államalapítóról addig csak két másik iskolát neveztek el a városban –, és a feszületek mellé azóta került a falra fénykép Teréz anyáról meg a pápáról is (illetve Nagy-Magyarország térkép a faliújságra). A tablónk elvándorolt a helyéről, és most stílusosan az emeleti női vécé mellett lóg, jóval a folyosón elhelyezett tárlók után, ahol ijesztően ugyanúgy állnak a felismerhetetlenné porosodott kitömött állatok, mint tizennégy évvel ezelőtt. Az este aztán a szokásos koreográfiát követve folytatódott, először ettünk és zajongtunk, utána folyamatosan lemorzsolódó társasággal ittunk tovább különböző helyeken hajnali négyig. Vasárnap aztán másnaposan és kialvatlanul nosztalgiáztam, mert kissé fura, hogy akik az előző alkalommal még a diplomamunkájukon keseregtek, most két gyermek fényképét adogatják körbe, még akkor is, ha ez feltételezhetően egy szép nagy közhely.

Adalék – gimiből archivált, korszellemet tükröző párbeszéd 1991-ből:

"Van Guns 'n' Rosesed kazettán?"
"Commodore 64-re?"

(Az ősidőkben, még az internet előtt)

Nine Inch Nails-nosztalgiám támadt, amikor az az index.hu idevágó fórumán azt boncolgatták, ki, mikor és hogyan találkozott Trent Reznor iparigót munkásságával először, és eszembe jutott 1992 vagy ’93, már nem is tudom, amikor eMeL barátom egyik csoportos szeánszunkon (értsd: szerepjáték) felbukkant egy frissen szerzett, másolt kazettával, az „A” oldalon a Pretty Hate Machine albummal, számcímek persze sehol, fogalmunk sem volt, kikből áll az egész formáció, az MTV éjszakai műsoraiban vadásztunk fél perceket a klipekből (Beavis and Butt-head, emlékszik még valaki?)... néha úgy érzem, az internetnek vannak előnyei, ja, meg hogy elsuhant az idő, ilyesmik.

(Bakony meg barang)

A Bakony szívében jól elrejtőzött az ősz, valahol a fák szép zöldje meg a színes mezei virágok mögött, csak a fűbe hullott gesztenyék, a kissé bágyadt napsütés és a sötétedéskor előkúszó hideg pára emlékeztetett arra, hogy a hosszabbított hétvégi kirándulás alatt átsodródtunk az októberbe. Igaz, a kezdet alaposan megtévesztett mindkettőnket: amikor csütörtökön megérkeztünk, kitartóan, tömör falként szakadt a hideg eső, amitől órákkal korábban besötétedett az ég a vendégház felett, a faluból kivezető út végén, rögtön az erdő mellett (és kiderült, hogy a féltucatnyi apartmanban egyedüli vendégként lakunk, nincsen térerő és a házigazdák sem maradnak éjszakára). Aki nem megfelelő olvasmányokon-filmeken nevelkedett, ilyenkor nyugodtan számíthat a képzelet ámokfutására*, de a vendégház csinos, szinte festékszagú épület volt, sok-sok fából, piros cseréppel (talán a "takaros" szó lenne rá a megfelelő, de azt utálom), a szobánkat felfűtötték és puha volt az ágy, szóval még így is igen kellemesen éreztük magunkat. Másnapra aztán kiderült az ég, reggelihez beüzemelték a kandallót az ebédlőben, egy nagyobb család ellátásához elegendő élelmet pakoltak az asztalra (kiemelném a házi meggy- és szilvalekvárt, az egész gyümölcsökkel), és a következő két napban semmi sem akadályozta meg, hogy a kissé hektikusan felfestett turistajelzéseket követve csendes erdőket, völgyeket, mezőket, csodaszép, rendezett falvakat lássunk, plusz egy várrommal és egy pisztrángos tóval. És meglátogattuk az ország – illetve valószínűleg a világ – utolsó szűrszabóját, aki a betyárokról mesélt (izgalmasan), meg egy kihalóban lévő szakmáról (nagyrészt szomorúan), és nem látogattuk meg a Gyógyfüves Embert, mert eltérített egy macska.

Szóval igaznak bizonyult az a régi emlékem, hogy Bakony északi része gyönyörű hely, ahol, mint az a kölcsöntérképet bogarászva kiderült, olyan csodálatos nevű helyek rejtőznek, mint például Báránytilosi-út, Hamuház vagy a Mézes-mező.

A hétvége két tanulsága: 1) a legfontosabb telefonhívások öt perccel ezelőtt érnek el, hogy beérnél a térerőtől mentes zónába, ahol a következő három napban folyamatosan tartózkodni fogsz 2) ne higgyünk a kalandregényeknek, ahol nagylelkűen elkenik a részleteket: a túlcivilizált városiak számára igenis akadályt jelent egy megáradt patak, és az is érdekes kihívás, ha a semmi közepén borjú nagyságú fekete kutya ered boldogan szökdécselve a nyomunkba.

*amiben nagy sajnálatomra D. lazán lekörözött, mert én csak toposzokat idézem meg, mint az idegen kultuszoknak hódoló belterjes falusi populáció/heccből kilátogató motoros falusi keménylegények, ő a hallgatag gondnokfiú, a búbos kemence és a fatörzsbe vágott fejsze felhasználásával olyan történetet hozott össze, hogy őszintén örültem, amiért csak itthon mesélte el.