(Bennszakad, megszegik)

A vasárnap tapasztalata amúgy, hogy multiplex moziba ezentúl is csak nagyon paráztatós horrorfilmre szabad elmenni, és akkor talán azok a zavaró elemek is megszűnnek az első negyedóra után, amelyeknek köszönhetően valaha leszoktam a dolbiszörráund palotákról. Idővel kihunytak a világító mobilok, a kigyúrt kopaszok felől sem hallatszott a horkantgató röhögés, sőt a mellettünk ülő humorherold — aki a film első percétől kezdve folyamatosan kommentált a nőjének, de cseppet sem viccesen — is nyitottabbá vált a fojtott hangú, ingerülten suttogó meggyőzésre.


Carnivale, Lost, Monk és a Firefly. Mostanában amúgy sorozatokban utazom.
Remek sorozataim vannak, csak tessék, csak tessék, nem szappanoperák, no sireee. És állandóan azon kapom magamat, hogy próbálom megkeresni, kiszúrni azokat kis fogaskerekeket, amelyek valahol a figurák, a díszletek mögött őrölnek, és profin, simulékonyan működtetik a történetet; mert ez az igazi kihívás.

(They Are After Me)

Vasárnap volt, késő este, kora éjszaka, lélek sem járt a jéghideg utcán, a kulccsal zörögtem a bejárat előtt, amikor oldalra néztem, csak úgy ösztönösen — valami zavart már egy ideje, de nem tudtam, micsoda —, és a papírgyűjtő mellett fehér nejlonszatyor hevert, ami távozásomkor még nem lehetett ott, és formátlanul, kellemetlenül dudorodott az oldala...
...a fekete, kopott, koszos, öreg női cipőktől.

Elmenekültem.

Másnap reggelre eltűntek. De most már tudom, hogy itt vannak.

Az első figyelmeztés.

(x)

Féltő gonddal előnevelt, kesztyűs kézzel válogatott, titkos módozatokkal egymás mellé illesztett dalok, vegytisztán, kategóriák nélkül, hetente frissítve:

RossebRádió

Nekem bevált.

(Egerekről, emberekről)

Megjelent magyarul a Maus című képregény. Több okból is lehetne posztolni róla: hurráoptimistán örvendezni, hogy talán beindul a magyar nyelvű képregénykiadás – mert ha igazak a hírek, most több helyen is pezseg, fortyog valami – , lehetne reménykedni, hátha a Pókember és Garfield mellett az úgynevezett graphic novel is felbukkan a piacon, be lehetne dobni a Maus Pulitzer-díját, szóval lenne apropója bőségesen, mégis egészen más juttatta eszembe.

Art Spiegelman (pontosabban: art spiegelman) műve a holokauszt meg a koncentrációs táborok borzalmait mutatja be antropomorf állatszereplőkkel, elsősorban egerekkel és macskákkal, igaz történet alapján.

Tegnap este a metrón utaztam, amikor leült mellém egy férfi a nőjével. Ritkán látok ilyen „puszták magányos vándora” figurákat, de a pasas pontosan úgy festett, mintha egy road movie-ból lépett volna elő, nemezkalap szalaggal, súlyos, megkopott hosszú kabát, bozontos szakáll, zsíros haj, megpakolt hátizsák. Féloldalasan ült, kilátott az ablakon, néha váltott egy-egy szót a nőjével, és sokáig bámult el a fejem felett, a hátam mögé, talán a peronokat nézte, gondoltam én, és olvastam tovább.
– A kurva anyjukat – mondta egyszer csak mély átéléssel.
Éppen kigördültünk az egyik állomásról. Futó kíváncsiság pislákolt fel bennem, vajon mi történhetett odakint, ami ilyen magvas kijelentésre késztette, aztán olvastam tovább.
– Azt még hagyján, hogy egerekkel rajzolják meg a holokausztot – mondta a pasas. – De kirakni a metróra, hogy mindenki lássa?
Akkor jöttem rá, hogy egy felnagyított képregényoldal alatt ülök, egyenesen a Mausból kiemelve, amit a kiadó a Holokauszt Emlékközponttal összefogva számos szerelvényben kifüggesztett.


Nem sokkal később leszálltam, és azon tűnődtem, milyen érdekes fintora a sorsnak, hogy a könyv, amit olvastam, a Sandman Companion, háttérmunka a Sandman névre hallgató kép/regényhez, amiben annyi fantázia, filozófia, történelem, mitológia és tehetség van, az egyéb adalékokról nem is beszélve, hogy mindenkinek látnia kellene, aki alapvetésként ordas előítéletekkel viszonyul minden szövegbuborékokat tartalmazó, rajzolt műhöz. Ráadásul éppen a bevezető fejezetnél jártam, ahol a sorozat szerzője, Neil Gaiman arról anekdotázik, milyen érzés volt találkozni azzal az irodalmárral, akinek tetszett a Sandman, ezért inkább nem tekintette képregénynek, hogy beférjen az ő kis skatulyájába: hiszen a képregény infantilis műfaja nem adhat teret minőségi alkotásoknak.

Vajon erre a gondolt a városi cowboy? Ami képregény, az gyerekeknek való, különösen akkor, ha állatfigurák szerepelnek benne – azaz komoly témát alacsonyít selejtté?


Gaiman anekdotája óta több mint tíz év telt el tőlünk nyugatabbra, és amennyire ezt innen meg lehet ítélni, mintha valamennyit változott volna a helyzet arrafelé. Mi pedig kezdésként megpróbálhatnánk eljutni oda, ahol ők tíz évvel ezelőtt jártak.

(Értetlenkedés)

Elgondolkodtató idézet Isolde blogjából, tegnapról (március 2):

"Ami azt illeti, 14-19 éves korom táján a komoly szépirodalmat preferáltam, ezzel szemben az utóbbi 1-2 évben igencsak elborít a scifi/fantasy-vonal. Nem fordítva szokás ezt? Nem ezt hívják regressziónak? Negyvenévesen már csak színezőket fogok 'olvasni'?
Biztos azért van, mert időközben megkomolyodtam, és ezt olvasmányaimmal próbálom ellensúlyozni."

Röviden összefoglalva: sci-fit és fantasyt olvasni a leépülés biztos jele.

Gyorsan tovább is gondoltam, mi vár rám a színezők után: szerencsére léteznek kihajtogatós könyvek (tudjuk, a szétnyitott lapok közül kiemelkedő házikókkal és mozgatható papírfigurákkal), és később sem kell aggódnom, jönnek a kádba ejthető, felfújható művek, és csak utána következik az elkerülhetetlen ágybavizelés.

Vajon lassítja a folyamatot, ha mindenevőnek számítok olvasmányaim kiválasztásánál, és nem teszek különbséget „szépirodalom” és „ponyva” között? Ha nem rettegek attól, mit gondolnak a metrón, ha a kezemben tartott regény borítója űrhajót ábrázol, és egészen szubjektíven csak „nekem tetsző” és „nekem nem tetsző” regényekre osztom fel a könyvpiacot?

Az idézett kijelentés valószínűleg nem sértésnek lett szánva, habár attól még nem túl kellemes megtudni, hogy egész életemben a szellemi leépülés felé sodródtam; de igazából csak azt nem értem, ha valaki dicséretes módon szakít az előítéleteivel, az Igazi és Komoly Irodalom mellett felfedezi a szórakoztató irodalmat, ráadásul még élvezi is, akkor miért éppen a súlyos kategorizálástól és az ezzel párosuló lenézéstől nem tud szabadulni?

(Du Hasst)

Az én készülékemben van a hiba, ez biztos, de nem értem, mitől csúsztak el odakint alig öt hét alatt a beállítások. Túlságosan rövid idő ez az ilyesmihez. Valami mégis elromlott, mert most, ebben a pillanatban nem jó itt lenni ebben az országban, néha máris fellobog bennem a mehetnék, bár tudom, hogy elmúlik hamar és egyébként is, máshol sem lenne sokkal jobb. Madridról mintha csak meséltek volna, különösen valóságos álom volt, csak a szépre emlékezünk.
Loccsanva visszaültem ebbe a tízmillió lakossal bíró, ronda, hideg és keserű pocsolyába, és már átázott a nadrágom, lucskosan lóg a zoknim, de megállíthatatlanul terjed felfelé rosszkedv ázott foltja, és az idegesség tapad rám, mint a nyálka.
Kedvetlen, arrogáns és kisstílű emberek lökdösik egymást körülöttem, a szupermarketek pultjai előtt, a buszon és az újságcikkekben, a tévében meg a netes fórumokon, és most még kevésbé tudom kezelni mondjuk a politikusokat, az adórendszert, az agresszív embereket meg azokat fórumozókat, akik nemes egyszerűséggel fekélyhez hasonlítják a kedvenc olvasmányomat-munkámat, amihez egyébként teljesen joguk van, csak én nem egészen értem őket.

Aztán mérgesen rátaposok a mérleg nyelvére, lendüljön csak vissza, most pontosan azt teszem, amit az előbb felróttam másoknak. Hiszen itt van mellettem D., itt vannak a barátaim, az utóbbi két hétben kaptam pár nagyon pozitív visszajelzést különböző dolgaimról, már legalább kétszer kisütött a Nap, a hétvégén pedig történtek mindenféle kellemességek, arról nem is beszélve, hogy beálltam a sorba és engem is megfertőzött a Firefly című zseniális tévésorozat, majd egyszer talán még regélek róla, kapjon el mást is.

Tehát: szombaton például pukkadásig ettem magamat szusival, ittam szilvabort, és D., req meg én a végén már csak ültünk az all you can eat étteremben, közvetlenül a szalag mellett, a szalagon továbbra is kitartóan mentek körbe-körbe a kis tányérok, rajtuk ismerős és teljesen ismeretlen japán ételekkel, és már a látványuktól úgy éreztük, soha többé nem fogunk tudni enni, legfeljebb a következő életünkben. req amúgy egy szakadár kultúrantropológus merészségével kóstolta végig a legfurcsábbakat meg a legzöldebbeket, és amikor láttuk, hogy ez jó, követtük a példáját.
Jártam Búvárzenekarnál egy találkozón, ami bizonyos értelemben megidézte a régi szép időket, hogy ilyen rejtélyesen fogalmazzak, meg kóstoltam ukrán vodkát és találkoztam a Világ Egyik Legkedvesebb Macskájával (azt hiszem, Búvárzenekarnak esélye sem lehetett vele szemben, amikor a jószág átvette a lakás felett az uralmat), később vendégségbe mentünk, ahol szintén ittam ukrán vodkát, ez már csak egy ilyen nap volt.
Vasárnap este pedig hét vagy nyolc év után újra láttam a Rammstein német táncmetálzenekart, akik óramű pontossággal, a spontaneitás szikráját nélkülözve, lélegzetállító látvánnyal és plafont nyaldosó lángnyelvekkel aláztak egy leégett sportcsarnok helyén épített új sportcsarnokban, ahol találkoztam régen nem látott ismerősökkel, és rájöttem, hogy a kamaszkori temperamentum valaha kompenzálta a testmagasságomból adódó hátrányokat.
(Egyébként nem játszották az "Amour" című opuszt, ami mindig késztetést ébreszt bennem, hogy ökölbe szorított kézzel, széles terpeszben hadonászva, csupasz és férfias felsőtesttel, patakzó, szintén férfias könnyekkel az arcomon ordítsam, hogy "Amour, Amour am Ende / gefangen zwischen deinen Zähnen", habár hozzátartozik, hogy ezt a késztetést azért nem nehéz legyűrni.)