(in memoriam)

Március 12-én, 66 éves korában elhunyt Sir Terry Pratchett, aki évek óta küzdött hősiesen az Alzheimerrel.

Terry Pratchett első Korongvilág-regénye, A mágia színe 1992-ben jelent meg magyarul, tökéletes időzítéssel pont akkoriban, mire kamaszkorú fantasy-rajongóként szinte mindent elolvastam a magyar piacra akkor még elég gyéren csordogáló klasszikusokból: egyrészt rendkívül élveztem a világ újszerűségét, másrészt már ismertem a történetben felbukkanó mókás figurák előképeit, Conant, Fafhrdot és a Szürke Egerészt vagy Lovecraft munkásságát, nem is beszélve az általános fantasy- és szerepjátékos toposzokról.

A Korongvilág-könyvek magyar kiadása egyébként remekül előrevetítette számos külföldi sorozat későbbi itthoni kálváriáját – bár A mágia színe talán az egyetlen Pratchett-könyv, amely a történet felénél, a legizgalmasabb résznél szakad félbe, a folytatás egyáltalán nem akart megjelenni, csak az első kötet vándorolt egyre gyűröttebb borítóval az ismerőseim között. Mire aztán hat év után végre kihozták A mágia fényét, addigra már régen máshol tartottam az életműben, mert türelmetlenségemben egyszer csak úgy döntöttem, egy kölcsönkötet meg egy angol szótár segítségével eredetiben esek neki a sorozatnak. Ez véletlenül pont a hatodik kötet volt, a Wyrd Sisters-szel pedig átugrottam a korai regényeket (később pótoltam őket), és már abba az írói korszakba csatlakoztam be, ami az egyértelmű fantasy-paródiából kissé más irányba kormányozta a Korongvilágot.

Ekkor szerettem bele igazán Pratchett prózájába: a humor megmaradt, de kikoptak a paródiaelemek, akárcsak a halandók életével táblás játékot játszó istenek, és a Korongvilág egy teljesen illogikus, de a maga rendszerén belül teljesen logikusan működő fantasy-világ lett, sokkal komorabb és komolyabb, mint az első néhány könyvben tűnt. Terry Pratchett már nem más fantasyk elé tartott görbe tükröt, hanem a saját világunkat mutatta be kiforgatva: nagyon értette az embereket, és úgy szimpatizált a gyarlóságaikkal, hogy közben néha érezhetően rendkívül dühös is tudott lenni rájuk mindezért. Rendkívül szerethető főszereplőket alkotott, könyvről könyvre tovább gazdagította és színesítette a kitalált világát, és többek között ez tette kedvenc olvasmányaimmá az Őrség-sorozatot, a boszorkányok történeteit vagy személyes kedvencemet, a Hogfathert. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Pratchett remek krimiszerző volt – az Őrség-könyvek nagy része tökéletes bűnügyi regény –, az elméletileg fiatalabb korosztálynak íródott Tiffany Aching-sorozata iskolapéldája annak, hogyan érdemes a YA-témához nyúlni, a Nationnel pedig megmutatta, milyen az, ha nem Korongvilágot ír (remek). És a macskás könyvét nem is említettem. Hiányozni fog.

(A fentiek az sfmag közös megemlékező cikkéhez íródtak: mindenképpen érdemes elolvasni a többiek gondolatait is, mert mindenki máshonnan közelített az életműhöz, de a ránk gyakorolt hatása egyformán hatalmas.)

(grumpy old/young man warning)

Ülök egy kávézóban, és még munka előtt írni próbálok, mert alkalmanként szoktam ilyet tenni (és sohasem érdekelt, ha valaki szerint ez felvágós álművészkedés, tizensok éve is ezt csináltam, ha minden otthoni ingertől mentesen akartam beindítani egy-egy ötletet, legfeljebb nem volt logó a kávésbögrén), és harminc – egyre ingerültebb – perc után tudatosul bennem, hogy fülhallgatót kellett volna hozni ehhez a melóhoz.

Mert beszél. És beszél és még mindig beszél két asztalra tőlem, miközben megállás nélkül gesztikulál pecsétgyűrűs kezével. Hatvan feletti úr, öltöny, nyakkendő, dupla toka, kopaszodó fej, nagyon bozontos szemöldök. És az öregesen recsegő, monoton hang, a végtelenbe tekeredő mondatok: itt a fontos ember beszél, aki megszokta, hogy nem szakítják félbe, és valóban, a vele szemben ülő férfi meg sem próbálkozik ezzel, mert az a négy halk "igen" nem tekinthető annak. A fontos embernek ráadásul meggyőződése, hogy páratlanul izgalmas dolgokról mesél, élvezettel időzik el a lényegtelen témák még lényegtelenebb részletein, és nyilván semmi közöm hozzá, de pont olyan hangerővel beszél, amit már nem lehet nem hallani, a monoton és unalmas duruzsolás pedig beszivárog minden egyes nyomorult mondatba, amivel éppen küzdenék, és egy idő után semmi másra nem bírok figyelni, csak erre, mint amikor valami kattog a mosógépben vagy kilazult a ventillátor egyik lapátja, és újabb tíz perc után feladom, összepakolok és gyűlölködve távozom.

És tudom, hogy ez már tényleg csak közvetve kapcsolódik, de vannak ezek a közösségi oldalakon terjedő régenmindenjobbvolt-megosztások, miszerint bezzeg akkoriban, amikor még a jégcsapot nyalogattuk mókából, akkor nem a telefonjukat nyomkodták az emberek, hanem beszélgettek, és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyetemistaként hetente többször utaztam távolsági buszon meg vonaton, és egyrészt az emberek nagy része akkor okostelefon híján hatvan percen át bámulta üres tekintettel a nagy semmit, másrészt ha néha mégis beszélgetés kerekedett körülöttem, amikor éppen lemerült az elem a walkmanben*, miközben olvasni próbáltam volna, akkor minden alkalommal rettenetesen szenvedtem ezektől a beszélgetésektől. A mai napig előfordul, hogy sznobnak és antiszociálisnak érzem magamat, amiért szándékosan kizárom magamat embertársaim közül, de az ilyen és ehhez hasonló esetek aztán csak meggyőznek arról, hogy mindig magammal kell hordanom valami zenét.

* Az megvan, amikor fél óra gondos kazettaválogatás után végre megvan az utazós soundtrack, majd az állomásról kigördülő vonaton derül ki, hogy ennyi volt és nincsen pótelem? Nagyon öregnek érzem magamat most.

("akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak")

Vonaton ülök, az ablakon túl végtelen sorokban súrlódnak az égnek a gyárak meg a csupasz fák görcsbe rándult ágai, csak nehogy feldörzsöljék a kristálytiszta eget, mert még átbugyog rajta valami sötét, valami vérszerű.

Korán van, ráadásul szombat, csak ez most nem a szürke, váladékos február, hanem az a furcsán tudathasadásos télutó, amikor jéghártya borítja a pocsolyákat, viszont vakítóan ragyog a napfény, és miközben az ember feljebb rángatja a kabátja cipzárját, egyetlen szippantás erejéig mintha tavaszt szimatolna a levegőben.

Délnek tartok éppen, ami sokkal kalandosabbnak hangzik, mint ami valójában (de mi mást mondhatnék, ha egyszer Pécs tényleg délen van), múmot hallgatok, mert a múm a kristálytiszta, hideg napok aláfestő zenéje, a múm egy évekkel ezelőtti tavaszi reggel Dublinban, a múm szél és napfény.

Általában nem szeretem a februárt, de most van benne valami izgalmas, valami ígéretes.

A január úgy csorgott szét, mint a sáros hólé. Még arról is megfeledkeztem a nagy nihilben, hogy most januárban lett tíz éves ez a blog, ami egyszerre ijesztő és felfoghatatlan, főleg úgy, hogy ez már a második tizedik születésnapja, mert 2003-ban indult ugyan, de az archívum csak a 2005-ös rebootig nyúlik vissza.

(Tíz évvel ezelőtt, januárban Madridban voltam éppen, és abban az öt vagy hat hétben ugyanúgy szikrázott a napsütés és karmolta az arcomat a már majdnem tavaszi szél, mint ma reggel. Szerettem ott lenni, délen, még akkor is, ha kissé magányos élmény volt.)

Viszont ez a február egészen ígéretesen indult, amikor megtartottuk az esedékes szerepjáték-szeánszukat, ahol hosszú idő után ismét én meséltem, eltúlzott, nyolcvanasévekhorror-történetet, ahol gondolatban mindenre rátettük a rongyosra másolt videokazetták szűrőjét, enyhén szétcsúszott a tó fölött megülő köd fehérsége, néha megbicsaklott a mólónak loccsanó hullámok hangja, és a klasszikus trükkökkel készült az ajtót döngető valami is. Külön köszönet illeti a barátaimat, akik életre keltették az egész történetet és visszahozták a kreatív életkedvemet. Aztán megjelent a Deathtrap című játékunk, azóta újra nekiugrottam a Van Helsing-sorozat záróepizódjának, és most, a vonaton hosszú idő után először blogpostot írok, mielőtt folytatnám a különmunkát, mert természetesen csak elvállaltam egy novellafordítást, és remélhetőleg ezek után sikerül ismét beindítani a kreatív masinát, ami ősszel egyszer már köhögve életre kelt.

Délnek tartok, ha csak egyetlen napra is, és ez most nagyon összecseng azzal, ami már hónapok óta motoszkál bennem: utazni kellene, fogni egy hátizsákot és elmenni egy kicsit valahova, ki a komfortzónámból, oda, ahol még nem jártam, nem feltétlenül délre, lehet észak is, mert ha nem érnek új és kellemesen bizsergető impulzusok, minden hónapom olyan lesz, mint ez a január, ami nem volt sem rossz, sem kellemetlen, csak langyosan szétcsorgó és kissé céltalan.

(tuned to a dead channel)

Sokáig tartott, mire a macskámmal sikerült elfogadtatni, hogy éjszakánként ki van zárva a nappaliba, de felmerült bennem a gondolat, hogy vissza kellene engedni a hálóba. Ha szabadon mászkálna, akkor például ma reggel megpróbálhattam volna úgy tenni, mintha az éjjel a dobozzörgetés vagy a kitartó pöcögtetés ugrasztott volna fel az ágyból, nem pedig egy újabb rémálom, amiből szerencsére csak egyetlen kép maradt meg, mégis végtelenül sokáig* fetrengtem utána a takaró alatt, ráadásul (váratlan fordulattal) totális egzisztenciális pánikra emlékeztető, nyomasztó hangulatban.

* alapszabály: minden álmatlan fetrengés minimum egy óráig tart, még akkor is, ha valójában csak tizenegy percig

(a szavak mostanában nem a kis barátaim)

Annyira mélyen elnyelt a karácsony óta lassan felgyűlő céltalan, nyomasztó nihil, hogy még arról sincsen kedvem írni, hogy mélyen elnyelt a karácsony óta lassan felgyűlő céltalan, nyomasztó nihil.

(az idei év olvasmányai)

Az sfmag minden évben összegyűjti, kinek mi volt a meghatározó olvasmányélménye az adott évben. A maratoni hosszúságú 2014-es lista itt olvasható, köztük rengeteg kiváló címmel, érdemes átfutni. A magam részéről idemásolom külön a saját kedvenceimet, hogy meglegyen külön is:

Az év képregénye

Mike Carey-Peter Gross: Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice

Carey és Gross The Unwritten című képregénysorozata Tom Taylorról szól, akiről az édesapja egy bestseller könyvciklus főszereplőjét, a zseniális varázslónövendéket mintázta, és ennek köszönhetően az időközben felnőtt Tom rendkívül furcsa kalandokba keveredik. [Az endlessen még az első kötet után lelkendeztem róla.] Az Unwritten ebből az alaphelyzetből az eddigi tíz kötetben valami egészen durva metasztorit bontott a fikció hatalmáról és a fegyverként használt történetekről, idén pedig megjelent a főszálhoz szorosan nem kapcsolódó Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice, amely szépen kiegészíti az eddig felépített hátteret. Több értelemben is előzménynek tekinthető: egyrészt ez maga a sokat emlegetett első Tommy Taylor-könyv (képregényverziója), amelyből az Unwrittenben mindig csak annyit villantottak fel, amennyi feltétlenül szükséges volt a történet megértéséhez, másrészt magának a szerzőnek, Wilson Taylornak a  keretsztorija a regény születéséről.

Míg az Unwrittenből úgy tűnhetett, hogy ez a fiktív regény egy egyszerű Harry Potter-parafrázis, a Ship that Sank Twice sokkal komolyabb és összetettebb annál – az Unwrittenben felvázolt okokból egy rendkívül precízen összerakott történet lett, ismert toposzok és klasszikus művek gondos felhasználásával, úgy, hogy a végeredmény egy kifejezetten friss és élvezetes fantasy, csodálatosan szép kivitelezésben. Önállóan is élvezhető történet, de sokakkal ellentétben csak óvatosan ajánlom beugrónak a sorozathoz, néhány komolyabb fordulatot ugyanis rögtön lelő az elején.

Az év újraolvasása

Michael Moorcock: Elric of Melniboné

Mit tesz az ember, ha rengeteg új regény sorakozik a polcán? Természetesen nekiáll újraolvasni azokat a könyveket, amelyek valaha nagy hatással voltak rá, vajon kiállták-e az idő próbáját. Idén kamaszkorom egyik kedvenc szerzőjéhez tértem vissza, és Michael Moorcock Elric-sorozatának első regényét, az Elric of Melnibonét csaptam fel vagy húsz év után (te jó ég). Szerencsére nem kellett csalódnom benne: bár a melankolikus, betegeskedő, sajátjai közül kitaszított, sötét hatalmakhoz forduló albínó herceg figurája jobban működött tizennégy évesen, mint most, Elric karaktere még mindig kifejezetten erős, Moorcock világteremtő képességei pedig a mai napig tökéletesen működnek. Most viszont itt áll előttem a teljes Elric-sorozat…

Az év folytatása

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Hét év után végre tovább gombolyodott az Ólomerdő története. Mivel az sfmagon már írtunk róla, nem szaporítom feleslegesen a szót: egy kisregény és egy vékonyabb regény egyben, régi szereplők, új nézőpontok, még több Tündérország, még több varázslatos hely, növekvő tétek és lassan felsejlő bonyodalmak a háttérben. Ilyen egy jó folytatás.

Az év magyar felfedezése

Csurgó Csaba: Kukoricza

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor ez a vaskos regény a János vitéz újramesélése, ahol a mesterséges intelligenciájú plüssállatok őrzésével megbízott Kukoricza Jancsi a diktatúra titkosrendőrségének legkeresettebb célpontjává válik egy enyhén mágikus, kicsit sci-fis, kifejezetten retróhangulatú alternatív Magyarországon. Csurgó Csaba regénye ízig-vérig magyar fantasy, nagyon érdekes egyveleg ironikus felhangokkal, ahol a régi filmek túlszínezett, bájos képi világát idéző mesés hangulat minden átmenet nélkül vált át tarantinós brutalitásba, hogy hangosan röhögős részek ellenpontozzák a feszültséget.

Az év külföldi felfedezése

Max Gladstone: Three Parts Dead

Three Parts Dead valahogy úgy közelít a fantasztikus toposzokhoz, mint a Perdido Street Station tette anno, csak itt a viktoriánus London helyett a 21. századi New York transzformálódik fantasy-metropolisszá.

A Craft-ciklus első regényével nagyon hosszú ideje szemeztem már, és még pont időben érkezett ahhoz, hogy az év egyik kelleme meglepetése legyen. Gladstone világa modern fantasy, mármint abban az értelemben, hogy teljesen modern koncepciókat ültet át egy erősen mágikus környezetbe. Hatalmas ügyvédi konszernekként működő varázslócégek, hatalommal kereskedő, szerződésekkel szabályozott istenségek és így tovább: a

Plusz egy

Az idei könyvélményeim között olyannyira előkelő helyezést foglalt el Joe Hilltől a NOS4A2, hogy külön cikket kellett írnom belőle. Karácsonyi lidércnyomások és egy különleges autó, még különlegesebb sofőrrel, bővebben itt olvasható.

(amelyben a narrátor egy időre leköszön, mint fordító, a háttérben pedig felcsendül a „szomszédok” végefőcímének zenéje)

Októberben adtam le az utolsó befejezett szöveget, mégis csak most tudatosult bennem, hogy tényleg abbahagytam a fordítást – ha nem is teljesen, de abban a formában mindenképpen, ahogyan közel 15 évig az életem része volt.

A rádöbbenés pillanata a napokban történt, amikor közel két hét töprengés után végül nemet mondtam egy munkára. Ebben önmagában semmi érdekes nincsen, előfordult már ilyen, de a szóban forgó regény különösen fontos számomra, több okból is – például évek óta igyekeztem úgy intézni, hogy beférjen a menetrendembe, ha aktuálissá válna. (Címet nem akarok írni, amíg be nem jelentik, maradjunk annyiban, hogy a szerző összes eddig magyarul megjelent írásával én dolgoztam). Egyszer régen el is kezdtem, majd leállították, de mindig egyike maradt a nagy fogadalmaknak: ezt a könyvet egyszer meg fogom csinálni. Aztán most kiderült, hogy nem leszek képes rá.

Kilenc éve dolgozom a játékfejlesztésben íróként-tervezőként, amit egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a fordítással. A helyzet pár évvel ezelőtt kezdett kezelhetetlenné válni, a végén pedig folyamatos kötéltánc lett a munka, állandó időzavarban, idegbetegen, kapkodva, olyan kompromisszumokkal, amelyeket már nincsen kedvem meghozni, mint például arra használni a szabadságaim nagy részét, hogy otthon fordítsak. És akkor a magyar könyvpiac fizetési anomáliáiról meg a csodás kényszervállalkozói lét szépségeiről most inkább ne essen szó, pedig vastagon benne vannak ezek is.

A helyzet iróniája, hogy pontosan akkor döntöttem a fordítás feladása mellett, amikor éppen kifejezetten élveztem az egészet és rendes kiadóknak dolgoztam.

Nyár közepén minden egyes leírt mondat gyötrelmes kínszenvedés volt. Aztán eljött a pillanat, amikor hosszú szabadságot vettem ki, elutaztam vidékre, és semmi mást nem csináltam, csak fordítottam, úgy, mint régen (jó, most volt hozzá egy kellemes terasz, végtelen nyugalom, tetőn kopogó nyári eső és egy örökké lelkes vizsla is könnyítésnek, de a folyamatosság számított leginkább). És kiderült, hogy ha tényleg csak ezzel foglalkozhatok, akkor két nap alatt csikorogva elkezd működni a régi rutin. Alakulnak a mondatok, visszaáll a lendület, azonnal beugranak a megfelelő kifejezések, gyorsul a tempó, és ami a legfontosabb: ismét élvezem a dolgot.

Bármilyen gyakran mondogattam ezt az elmúlt két évben, valójában nem utáltam meg a fordítást. Nem: azt utáltam meg, ahogyan évek óta fordítok.

Sok kompromisszummal próbálkoztam, de végül kiderült, hogy hiába vállalok el csak két-három könyvet évente, hatalmas határidőkkel, mert elég, ha egyszer elcsúszik valami – a játékfejlesztésben pedig valami mindig elcsúszik. Mert egy (szerencsére) kreatív főállás mellett nagyon sok energia megy el arra, hogy az egyik ne menjen a másik rovására, és bármennyire is jó lenne, sajnos nem vehetek ki minden regényhez egy hónap szabadságot.

Szóval nyáron meghoztam a döntést, őszre befejeztem mindent, ami nálam volt, most pedig éles döntési helyzetben tudatosítottam magamban, hogy egyelőre valóban ennyi volt. Azt nem mondom, hogy soha többé (egyszer már megtettem, akkor kiderült, hogy a „soha” néha egyenlő „alig pár hónap”), de pillanatnyilag legfeljebb egy vékonyka könyv fér bele egy évben, ha egyáltalán, plusz az alkalmi képregény- vagy esetleg novellafordítások.

Amúgy hiányozni fog a fordítás. A szakmával járó járulékos szívások pedig nagyon nem.

(skarlát)

December hatodika volt, szakadnia kellett volna a hónak, mint a képeslapokon vagy a filmekben, de a valóság ismét bebizonyította, hogy nem dolgoznak rajta rendezők és különleges effektusokért felelős szakemberek. Budapestet azért így is ellepték a mikulásos díszítések meg a fehér bojtos télapósapkák, és akármerre néztem, valami mindig piroslott a látómezőm peremén, mintha furcsa, skarlátszerű betegség ütött volna ki a belváros hullaszínű arcán. Szemerkélt a hideg eső, ami már önmagában felért egy gúnyos kinyilatkoztatással a tél részéről, látjátok, ebből itt akár hó is lehetne, ha nem hét fok körül lenne a hőmérséklet, és maradtak a szürke utcák, a nyirkosan csillogó tetők, meg a fénynek nevezett derengés, ami reggeltől estig változatlan, ezért fogalmad sincsen, pontosan hány óra is lehet éppen. Hirtelen elsöprő erővel tört rám a késztetés, hogy turista legyek egy másik decemberi városban, mert a turistáskodás még a színtelen ég alatt is izgalmas, ráadásul lehet szállodai szobába menekülni, ha már a bakancsba is bekúszott a nyirok, vagy kávézókba húzódva pipálgatni az útikönyvben a következő célpontot, megnyújtani az időt, ami csak idegen helyeken működik, de ott minden nap kettőnek tűnik. Nálam egyébként a vándormadár-ösztön mindig ősszel kapcsol be, ezért ez a váratlan gondolat tökéletesen mutatja, mennyire szeretnék elmenni legalább egy kis időre ebből az országból, de ez másik poszt, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

Vasárnap aztán végül összejött az utazás és a havazás is, igaz, csak elvontan, egy remek társasjátékozós összeülés erejéig, amikor a Dead of Winterben egy úgy igazán behavazott, képzeletbeli kisvárosban próbáltunk túlélni a zombik között. Miközben a táblán dúlt a harc a konzervekért meg az üzemanyagért, mi szerencsére forraltboroztunk és dán édességgel ütöttük magunkat cukorkómába, ami kellett nagyon már.

(ingyenes antológia, fantasztikus irodalom, első magyar szuperhős)

Az SFmag és Ad Astra karácsonyi ajándékaként ingyen letölthető e-könyvben az SFMag "10" című antológiája, többek között "A rádiumember magányossága" című történetemmel együtt. Szeretném gyorsan hozzátenni, hogy akkor is ajánlanám a kötetet, ha nem szerepelnék a tartalomjegyzékben, mert egy kupac remek fantasztikus novellát tartalmaz - külön ajánlom Tobias S. Buckell sztoriját, illetve Moskát Anita novelláját, ami az egyik legsúlyosabb írás, amit utóbbi években magyar szerzőtől olvastam.

Letölthető innen.

(toronyházmítoszok)

Nyáron láttam őket először a tízemeletesek között, a három csoszogó, öreg, kövér kutyát és a három csoszogó, idős, elhízott nénit, akik némán és döbbenetesen összehangolt mozdulatokkal ballagtak egymás mellett a járdán. Ma reggel megint összetalálkoztam velük, és kísértetiesen ugyanúgy néztek ki, mint fél éve, annyi különbséggel, hogy a nénik most vastag, bolyhos kabátot, a kutyák vastag, piros kötött pulóvert viseltek. Az egyik ebet kézben vitte a gazdája, a másik kedvetlenül lófrált előttük, a harmadik kutya pedig, az ősz szőrű, hurkaformájú tacskó pedig lemaradva vonszolta magát utánuk, ráadásul egy szökdécselő varjú követte, és néha a kutyafarok mellé csattintott a csőrével, mintha noszogatni próbálná, bár a kutya rá se hederített.

Nagyon furcsa életkép volt.

A lakótelepi párkák, gondoltam hirtelen, hát persze, pont egymás mellett laknak az egyik emeleten, minden nap összeülnek, mindig másnál, szépen gyűlnek a lakótelepiek sorsfonalai a kosárban, az ott Varga bácsié a tizenkettő per béből, a sárga az Juliska a negyedikről, a háttérben duruzsol a tévépaprika, a kutya kiült foteljének támláján horgolt terítő, a tévé tetején üveghal, az ablakpárkányon a varjú motoz, várja, hogy csattanjon az olló.

(gaiman, bradbury, novella)

A 444 pont hu Galaktika-alrovatába (?) felkerült egy Neil Gaiman-novellafordításom a Ray Bradbury emlékére összeállított antológiából, bár arra már senki sem vette a fáradtságot, hogy a fordító nevét is feltüntesse. Bradbury és/vagy Gaiman lelkes olvasói erre kattintsanak.

(az életem mostanság)

egy könyvleadás utáni hosszú üresjárat, ami nem akar elmúlni

egy rádió keresőgombjának céltalan csavargatása, két állomás közötti sistergés az éterben

csupa töredék : legyenek azok füzetekbe firkált történetcsonkok, hosszú évek után elővett félkész szinopszisok, félmondatokból álló dokumentumok a céges gépen, kapkodva olvasott fejezetdarabkák a metrón, ahol vagy az emberek büdösek, vagy mindent beterít a kínai kaja szaga, amit valaki ott, az az utasok között szorongva zabál egy műanyag dobozból

gyógyszerre alig múló fejfájások sorozata

(szerencsére) sok olyan apróság, ami ezeket mind enyhíti, csak az olyan napokon, mint a mai, nehéz ezeket kiásni a nagy, szürke masszából, pedig megéri.

(állítsa a hármas állásba)

Mágikus ereje lehet annak, ha a blogon kezdek el visszafogottan szentségelni az örökké késlekedő könyves kifizetések miatt, mert időközben meg is oldódott a dolog. Az egyetlen hátránya ennek a misztikus módszernek, hogy eredmény csak akkor érhető el, ha már tényleg rettenetesen indulatos vagyok – és ide most képzeljünk egy rajzot, ahol a blog egy írógépszerű, stilizált masina, abba belemegy ádáz haragom, kis, színes nyilak mutatják, amint a különböző szelepeken és dugattyúkon és ötdimenziós porlasztókamrákon keresztül áramlik a (természetesen) tölcsérnek ábrázolt kívánságvető rész felé. Viszont a feladathoz szükséges, megfelelően sűrűre párolódott harag kizárólag hosszú hetek feszültsége, idegeskedése és ingerültsége után keletkezik, és ennyit talán nem is ér meg a dolog, illetve kissé korlátozza is a kívánságokat.

(it's 2003 and 2005 and 2008 all over again)

- Nem hiányzik a fordítás? - kérdezték mostanában többen is, és most, miközben az egyik utolsó - még megjelenésre váró - munkám kapcsán eljutottunk odáig, hogy a kiadó embere egy ideje sem emailekre, sem a telefonra nem reagál, és fogalmam sincsen, mikor látok ebből pénzt, a válaszom nagyon egyszerű: ez a része mocskosul nem.

És ezt akkor is tartom, ha a post élesítése után másfél perccel visszajeleznek*. Négy, nyolc és tizenkét éve is rendkívül utáltam, amikor az elvégzett munka ellenértékét csak kínkeservesen, rengeteg idegeskedés és könyörgés árán lehetett kiszedni az illetékesekből. Az utóbbi pár évben már keveset fordítottam és tisztességes kiadóknak, ezért teljesen el is szoktam ettől a régi jó tempótól. Kellett ez a reality check, azt hiszem, még úgy búcsúzóul.

* kiegészítés: nyilván nem jeleztek vissza azóta sem, de Murphy törvénye szerint adta volna magát a dolog

(kellene egy "köd" tag lassan)

Amikor szombat reggel nyolckor elindultam futni, olyan sűrű köd hömpölygött a Duna felett, hogy nyomtalanul eltűnt benne a Margit-sziget, még a hídról sem látszott semmi az egészből, mintha soha nem is létezett volna. Egészen közel kellett mennem ahhoz, hogy a nagy fehérségből végre előtűnjön legalább néhány fa, a futóösvény kezdete, pár hinta és egy zöld korlát. Nem mintha futás közben sokkal biztosabbnak éreztem volna a környezetet, mert legfeljebb haloványan ismerős körvonalakat láttam a fák lombjaiból előgomolygó ködben, ami szabályos alagútként csapott össze körülöttem, csak a futóösvényt hagyta szabadon. Idővel az a szörnyű gyanúm támadt, hogy csak egy pótalkatrészekből összeállított, ideiglenes másolatban vagyok, mert a valódi szigetet a tél előtti utolsó nagy karbantartásra vitték a városon túli, végtelen és ijesztő fémcsarnokokba, és ki tudja, hova keverednék, ha mégis bemerészkednék a fák közé.

(hangulatátállítás)

Amikor szombat délután az arborétumban sétáltunk és kastélyromot fényképeztem, még nem tudtam, hogy éppen utolsó útjára kísérjük az idei őszt, egyszerűen csak élveztem a szórványos napsütést, az avarszőnyeg teljesen lefotózhatatlan színvilágát (és az autózást a kihalt vidéki utakon). Később, sötétedés után, amikor már egy tóparti étterem teraszán ácsorogtunk és megcsapott a levegő fanyar kéményszaga, a víz felett meg úgy hömpölygött a nyirkos köd, mint egy nagyon ódivatú rémfilmben, hirtelen tudatosult bennem, hogy ennek az évszaknak is vége. Azóta egyébként főleg szomorú vagyok, ami időnként átcsap a másik végletbe, és ilyenkor szívesen ordítanék vadidegen emberekkel, de többnyire leginkább csak szomorúság ez.

(nøiz felügyelő nyomoz)

Skandinávkrimi-reggel van, nyomasztóan szürke és hideg, még az eső sem esik, hogy oldjon valamennyit a világ ridegségén. Tulajdonképpen a konyhában kellene cigarettáznom és kávét főznöm, küzdeni a másnappal, miközben egymás után nyomom ki a hívásokat az ódivatú, összecsattintható telefonomon, amíg végül autóba nem ülök, hogy kihalt utcákon kanyarogjak arrafelé, ahol a sós szélben és a sirályvijjogásban eltűnik az út. Morajlik a tenger, a dűnéken hosszú fűszálak lengenek, a fövenyen letakart kupac, mellette a társam, akivel utáljuk egymást, de a ponyva alatt heverő tetem majd mindent megváltoztat, mert nyakig visz minket a politika mocskába, a társadalom belülről rothadó rétegeibe, és a végén már nem utálkozva, hanem egymás életét féltve üvöltözünk egymással a bepárásodott autóban, de addigra esni fog az eső is, rendesen, ahogyan kell.

Nyerőgép (lakótelepi mese)

A férfi egy nyári este, még a záporeső előtt érkezett a lakótelep egyik presszójába, köszönt, kért egy sört, enyhe terpeszben megállt a nyerőgép előtt, egy darabig szótlanul nézte a villódzó fényeket, aztán játszani kezdett. A törzsvendégek eleinte bizalmatlanul méregették, de az idegen annyira beletemetkezett a játékba, hogy lassan megfeledkeztek róla, meg amúgy is mindenki odakint cigarettázott és iszogatott az árkádok alatt, a műanyag asztaloknál. Amikor néha benéztek, csak azt látták, hogy a férfi kecses mozdulatokkal nyomkodja a gombokat, de utána senki sem figyelt rá, csak a gép csilingelése szűrődött ki a szokatlanul sűrű félhomályból. Az idegennek nyerő szériája lehetett, mert meglepően sokszor harsant fel a rettenetesen idegesítő győzelmi szignál, bár mintha nem igazán csörömpöltek volna azok az érmék a fémtálcában. Pintér T. Béla, aki éppen a mosdóból jött visszafelé és még kivett egy Kőbányait a hűtőből, később azt mesélte, hogy látta, amikor a férfi kihalászta és beszórta az utolsó pénzdarabokat a lelappadt bőrtárcájából, de ilyen érméket még sohasem látott, mert aranyszínben csillogtak, a formájuk pedig könnycseppre emlékezett, mintha egy közepes méretű hal pikkelyei lettek volna. Nem is tudtam, hogy a gép eurót is elfogad, gondolta Pintér T. Béla, aztán meg is feledkezett az egészről, mert a férfi megnyomta a gombot, a gép pedig ismét trillázva megvadult, mégsem záporoztak érmék a fémtálcába.

Elromlott, mondta Pintér Béla vigasztalóan az idegennek, aki egyáltalán nem tűnt szomorúnak, éppen ellenkezőleg, elégedetten biccentett, felhajtotta a maradék sört, és ruganyos léptekkel kisétált a presszóból, sokkal ruganyosabban, mint ahogyan érkezett, és Pintér Béla zavartan pislogott, mert amikor a férfi megérkezett, alaposan megnézte magának, és ősz volt a halántéka meg ráncos az az arca, most meg simának látszott a bőre, éjfeketén csillogott a haja meg a cirkuszi bűvészt idéző, hajszálvékony bajusza, sőt mintha még a jegygyűrűje is jóval szebben fénylett volna. Amikor ezt rögtön megosztotta a többiekkel, mindenki udvariasan hümmögött, mert Pintér T. Béla nyugdíjazása előtt kultúrfelelős volt a MÁV egyik művelődési házában, ahol évtizedek munkájával csiszolgatta tökélyre az alkoholizmusát, majd hirtelen leszakadt a tomboló, nyári zivatar, és el is terelte a témáról a figyelmet. Csak Marika, a tulajdonos pislogott zavartan, miközben felmosta a teraszt, mert esküdni mert volna rá, hogy amikor a férfi fizetett, egyáltalán nem volt semmilyen gyűrű az ujján, de aztán pár hét múlva már ő is megfeledkezett az egész közjátékról.

(no megállj csak: véres aratás)

A lámpaoszlopra ragasztott hirdetmény régi lehetett, mert szinte földtani rétegekként rakódtak rá a hűtőgépszerelőt, kiadó lakást és eladó telket kínáló cetlik. Egyetlen vékony csík látszott ki belőle, ami "zongora és páncélszekrény szállítását" ígérte, ami így kontextusból kiragadva egészen sajátos profilnak tűnt, nekem például azonnal a klasszikus rajzfilmfigurák jutottak eszembe, akik minden vitás ügyüket meg tudták oldani azzal, ha nagyon nehéz tárgyakat ejtettek egymásra. Innen már csak egy lépés volt elképzelni a fuvarozóipar speciális szegletét, ami a különböző gonosz rajzfilmkaraktereket látja el háztetőkről, hidakról és szakadékok tetejéről ledobható eszközökkel, mert a Roger nyúlból ismert firkák budapesti diaszpórájában éppen tombol a bandaháború.

Szeretném hinni, hogy a "16 tonnás súly" a zongora előtt szerepelt, csak letakarta egy elveszett kutyát kereső hirdetés.

(„let's cook”)

Ha egymás után sorozatban vannak teljesen jó napjaim, akkor egy idő után gyanakodni kezdek, hogy az elcsatornázott rosszkedv valahol éppen egy nagy, saválló tartályban gyűlik (mert nyilván nincsen olyan, hogy pozitív nap, csak olyan, amiből bizonyos módszerekkel kivették a negatívumokat, avagy üdv a világomban), hogy aztán törvényszerűen eljöjjön majd az a pillanat, amikor az utolsó néhány teljesen triviális hülyeségtől kicsordul a peremen a habzó, undormányos, mérgező lé, egyenesen bele a délutánodba, utána meg eltart egy darabig, mire ki tudod szedni a percekből a szagot, a beleragadt rosszkedvet meg a felcsattanó ingerültséget, és aztán megint minden rendben lesz egy darabig.

Hasznosítani kellene a mérget, kristályos rosszkedvet kotyvasztani belőle, én lennék a hangulatmódosító drogok Walter White-ja, szereztem abból a kék kristályból, haver, ilyen rosszkedvet még nem toltam, két óráig ordítva idegeskedtem egy vadigenen kelet-európai aktuális bosszúságán, nem kérsz egyet te is?