A férfi, aki történeteket ültetett

1.

Sohasem fejezte be a regényeit. Ami azt illeti, valójában sohasem jutott tovább az első bekezdéseknél, utána pedig tehetetlenül nézte a félig üres lapot. Enyhén gyerekes, kerek betűkkel írt, és ezért mindig úgy tűnt, mintha a kibomlani vágyó történetektől dagadoztak volna a sorok. Nem adta fel könnyen, minden reggel leült az asztalhoz és szorongatta a tollat, pedig tudta jól, hogy soha többé egyetlen szóval sem fogja bővíteni ezt a szöveget sem.
A papírgombóccá gyűrt kezdemények végül furcsa babonából a kertbe kerültek, a régi kút mögötti gödörbe, ahol kézzel vájt lyukat a talajba. Napokkal később úgyis mindig elkezdett egy újat.

2. A kertben szárba szökkenő regényt mindenki hatalmas fának nézte, pedig az ágak fejezetek voltak, a levelek pedig bekezdések, kalandos menekülések, titkok, románcok, kolostorok a föld mélyén, lovagok és detektívek és cserfes hősnők története fonódott össze és gyarapodott tovább – nyáron ráadásul még kellemes árnyékot is adott, ha kellett. Amikor feltámadt a szél, a fa zizegését szótlanul hallgatták a madarak, a kertben kóborló macskák és a szomszéd kutyák, akik az emberekkel ellentétben pontosan értették ezt a neszező nyelvet, és idővel visszajártak, mert tudni akarták, hogyan halad tovább a történet. Amikor megöregedtek, elmesélték az utódoknak is az addigi történet rövid kivonatát.

3. A férfi, aki a házban lakott, már régen nem élt, amikor a sisteregve lecsapó nyári villám pontot tett a regény végére. A szótlan, komoly rókák, akik az elvadult kert végében gubbasztottak egy szélvédett helyen, elismerően néztek egymásra. Mindent összevetve tetszett nekik a befejezés, illett egy olyan meséhez, amely több nemzedékkel ezelőtt szökkent szárba. Az utolsó fejezet pedig különösen megindítóra sikerült.

(ál-dalban mondom el)

Eredetileg csak egy darab gesztenyéről akartam írni,
Amit talán az egyik utolsó napfényes
Őszi reggelen láttam, szombaton,
De a fejemben az egész egy
Flight of the Concords-dalként szólalt meg,
Ezért tördeltem sorokra az egészet, és nem
Azért, mert versnek akarom álcázni,
Amúgy sem hiszem, hogy bárkit
Át lehet verni azzal
Ha nem éri ki a lap végéig a sor.

(Ha ez dal lenne, most jönne
a fülbemászó refrén)

Valójában tudom, hogy a jó vers gyomrában
Ütemek meg verslábak
Dolgoznak,
Meg ilyesmik.

(Ha ez dal lenne, megint jönne
a fülbemászó refrén, de ez nem az) x2

Szóval láttam gesztenyét, az idei elsőt,
A futóösvény mellett hevert, félig kibújva
A zöld héjból, és frissen csillogott,
És csak futottam tovább.
Aztán arra gondoltam tizenkét lépés múlva
De lehet, hogy harminchét volt,
Hogy régen minden ősszel felkaptam
A legelső gesztenyét
Most meg csak elszaladtam mellette.
Harminchét évesen felnőttem végre, gondoltam,
De vajon egy felnőtt gondolkodik-e azon, hogy
Miért nem pattintotta ki a zöld héjából
Az őszi első
Gesztenyét.

Végül csak visszamentem
Nem túl sokat persze, mert siettem,
De nem találtam gesztenyét.

(Ha ez dal lenne, most jönne
a fülbemászó refrén még egyszer, kicsit cifrázva) x5

Hazafelé félig felnőttként
Flight of the Concords-dalokat zümmögtem,
Akiket alig hét év után sikerült
Felfedeznem magamnak.
De nem tudom, ez a gesztenyéhez képest
Mit mond el rólam.

(ütőerén tartom az ujjamat)

Némi kihagyás után egy ideje megint aktívabban figyelem az angolszász fantasztikus könyvpiac fontosabb megjelenéseit, és lassan kezdenek kirajzolódni az éppen erősödő áramlatok és tendenciák, mármint nyilván az engem érdeklő szegmensben. A napokban tört rám a felismerés, hogy mostanában nem is egy olyan könyv érkezett és érkezik, ami ha nagyon távolról is, de hangulatában, vagy (jobb szóval) hozzáállásban hasonló húrokat pendít meg, mint az egyik igen régóta inkubálódó ötletem, és megkockáztatom, hogy ezek a regények nagyjából ugyanakkor kezdhettek el kikristályosodni a szerzők fejében, mint az én esetemben, csak ő persze velem ellentétben meg is írták ezeket, mert nekik nem kellett mérget enni és a bányában robotolni napi 46 órát ők nem lusták. Az interjúk, recenziók – meg a már beszerzett olvasmányok – alapján még azzal kapcsolatban is vannak halvány elképzeléseim, vajon mi lehetett mindannyiunknál a közös kiindulópont.

A tanulság döbbenetes módon ismét ugyanaz: ne várj semmivel három évet. (Meg az, hogy tulajdonképpen egészen jól rátapintottam valamire, és még mindig nincsen veszve semmi – de két év múlva már persze mindegy lesz, és jöhet a szomorú hegedűszó meg az „írókra jellemző, felhős mélabú” az arcomon © Rejtő Jenő).

(részlet vagy ujjgyakorlat, majd kiderül)

A manufaktúra, ahol a nem létező betűket készítik, a múzeum mögötti mellékutcában van, de könnyű túlmenni az ajtón, mert megbújik a zöldséges meg a bezárt kalapbolt között, ahol a kirakatban szomorú állatokként gubbasztanak a beporosodott kucsmák. Kis műhely ez, évente talán egy betűt ha gyártanak. Egy ikerpár egyik fele üzemelteti, a másik testvér gyűjti a hangokat, amelyekhez betűk kellenek majd – az ő műhelye alig egy sarokra van onnan, és egy pincébe települt teázó alkóvjából lehet bejutni, ahol mindig kint van a foglalt tábla az asztalon. Ma mindkét manufaktúra ünnepel, mert végre elkészült a végleges betű ahhoz a kurta hanghoz, ami a sötétben felriadó, halálosan rettegő emberek torkából szakad fel félálomban. Az új betűnek sós illata van, a formája cikornyás vaskulcsra emlékeztet, és van egy alsó mellékjele is, ami talán egy hópehelyhez hasonlítható . Az asztalon már ott áll a kibélelt doboz, a kartonfedélre kézzel körmölték rá a címet. A nyomda neve tisztán olvasható, a város és az utca elkent tintapaca: kétszer álltak neki, mire sikerült rendesen leírni.

(mind szakmailag)

Röviden: alig három év után frissítettem a fordításlistámat itt az oldalsávban, sőt mostanra a moly pont hu kedves munkatársainak hála lett egy színes-szagos adatlapom is, mind szerzőként, mind fordítóként (szerzőként még kissé hiányos, de arról majd máskor, addig is itt a sajátom).

Hosszabb verzió (tényleg hosszú, én szóltam): a molyos lista szerint 83 címet fordítottam eddig. Ez elsőre sok, másodszorra egyáltalán nem annyira, bár kilenc éve, amióta belevágtam a játékfejlesztésbe, már nem főállásban húzom az igát. És ebben van közösségi munkában készült szerepjáték alapkönyv az óidők hajnalából, meg rengeteg novella, de azoknak pont a címük nincsen a molyon, csak a kiadvány, ahol megjelentek – nálam külön kategória.

Egyszóval arra gondoltam, hogy ha már életre rugdaltam ezt a blogot és szüneteltetem a fordítást, akkor igazán itt az ideje szépen rendet rakni, felszedegetni az elmúlt években fordított könyveket a padlóról, és szépen leporolgatva felpakolni mindent a polcra.

Elsőre rögtön a kakukktojás, ahogyan kell, mert 2012-ben jelent meg Neil Gaimantől az Amerikai istenek jubileumi változata – a regény 10. évfordulós, bővített kiadásához én is kibővítettem a régi fordítást az új részekkel. Arról, pontosan miben különbözik a régi meg az új, a könyvesblog interjújában meséltem, ami a kissé hosszúra nyúlt könyvismertető után következik.

Aztán jött Hannu Rajaniemitől a Kvantumtolvaj, egy trilógia első kötete. Amikor írtam róla, még csak nem is sejtettem, hogy egyszer még fordítani fogom, de számomra az utóbbi évek egyik legeredetibb, legfrissebb regénye volt, ráadásul egy Skóciában élő finn szerzőtől, aki angolul ír. Mélyvízbe hajít a könyv (Dilemmabörtön, vándorló város a Marson, poszthumán civilizációk, úri betörők és ravasz detektívek), de megéri maradni, mert idővel minden a helyére kattan.

China Miéville: Konzulváros. Kedvenc szerzőm váratlanul scifit írt a weird fiction helyett, teremtett egy nagyon furcsa bolygót és nyelvészkedett egy sort. Ez egyike azoknak a könyveknek, amelyek menet közben értek be nálam – amikor ismertetőt írtam róla, még volt bőven hiányérzetem, aztán fordítás közben kellett rájönnöm, hogy ez egy nagyon jó könyv, csak van más, amit jobban szeretek Miéville-től.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg. A trilógia második része, dzsinnek, halott Föld, a káoszkód sivataga, fertőző mesék, karcsú tornyok és pókszerű űrhajók. Plusz a megjelenés alkalmából itt járt a szerző is, akivel többször sikerült találkoznom, és nagyon szimpatikus személyiség.

China Miéville: Kraken. Ellopott polipisten, modern London, kultuszrendőrség, szektaháborúk. Teljesen őrült könyv, személyes kedvencem a szerzőtől, imádtam olvasni, szerettem fordítani, még úgy is, hogy egy ponton teljesen kikészített, de csak a szépre emlékszünk akkor is.

China Miéville: Patkánykirály. Ez hamarosan érkezik magyarul. A szerző első regénye, a hamelni patkányfogó legendája az ezredforduló előtti London drum and bass szubkultúrájába ültetve.

Hannu Rajaniemi: The Causal Angel (a fordítás elkészült, állítólag szintén idén jön majd). Méltó befejezése a trilógiának, teremtett játékvilágok a Szaturnusz körül, flották, zeuszagyak és hatalmas tétek.

 Közben még lefordítottam több novellát ide meg oda, tavaly egy young adult könyvet az Athenaeumnak (Samantha Shannon: Csontszüret), és fokozatosan, szépen jelengetnek meg a Walking Dead – Élőhalottak képregénysorozat kötetei is, idén jön a kilencedik, szóval volt azért munka, de most leginkább a két év alatt három Miéville és három Rajaniemi ütött szíven, lehet, hogy kicsit tényleg túlterheltem a rendszert.

(noise generator)

Vasárnap délelőtt van, egy vidéki ház nyitott oldalú, de amúgy fedett teraszán ülök, friss és csípős a levegő, egy túlméretezett kölcsönpulóverben dolgozom a gépemen, mellettem szabályos gombóccá gömbölyödve alszik a ház szürke macskája, teljes a csend, csak az eső gurgulázik, csobog és csorog folyamatosan az ereszcsatornákból, kopog a tetőn meg susogva veri a bokrokat. Innen, ahol ülök, nem látni, csak hallani az esőt, és tényleg semmi mást, ami egyszerre rendkívül békés és furcsán valószínűtlen élmény, mintha lenne a világnak is egy keverőpultja, mint azokon az oldalakon, ahol hangmintákból lehet összerakni meditatív háttérzajokat, csúszkákon tologatható a szélzúgás, a madárcsicsergés, a lombneszezés, és most egy láthatatlan kéz feltolta az esőt és lehúzott minden mást (fél percig kitartotta a távoli harangszót, és ennyi). Mondjuk azt sem bánnám, ha hirtelen olyan helyen lehetnék, ahol be van építve a sirályvijjogás meg a hullámok moraja is, de igazából nem akarok telhetetlen lenni.

(köztünk járnak)

Nyirkos szeptemberi szombat volt, ráadásul reggel hét, már eső után és még eső előtt, amikor vízillatú, nagyon kihalt a sziget és a maroknyi futón kívül egy lélek sincsen sehol, ezért talán érthető, hogy amikor futás közben megpillantottam az ötvenes, enyhén kopaszodó, nyúzott arcú férfit az olcsó öltönyben és a makulátlan fém aktatáskával a kezében, akkor ösztönösen elmerengtem azon, vajon mi a csudát kereshetett ott. A következő magyarázatokat találtam a dologra:

- simlis jogi tanácsadó (a férfi kifejezetten hasonlított a Breaking Bad dörzsölt ügyvédjére, Saulra), aki kénytelen volt ebben a rettenetes időpontban, mindentől távol találkozni az ügyfelével, akit egyszerre üldözött a maffia, az FBI meg a Triádok

- tündérfajzat, aki nem számított hirtelen felbukkanásomra, ezért gyorsan magára rántotta a bűbájt, amivel általában eltakarja a valódi alakját, viszont nem volt ideje azzal foglalkozni, hogy a nyüzsgő utcákra szánt álcája innen kilóg

- ártalmatlan külsejű, dörzsölt problémamegoldó, a fémtáskában pedig kifejezetten hatékony oldószereket cipelt, meg egy pár nagyon tartós gumikesztyűt

- egy alulfizetett, gyomorpanaszos alvilági közszolga, aki egész éjjel kóbor lelkeket gyűjtött be különlegesen preparált táskájába, de lekéste a túlvilági járatot virradatkor, és most kénytelen gyalogolni a legközelebbi lejáratig

- a helyi mókuspopuláció emberi képviselője

- teljesen átlagos ember, aki a Danubius Hotelbe ment egy találkozóra, de ez utóbbit elvetettem, mint valószínűtlen lehetőséget.

(duzzogó esőistenek)

Kellett nekem az őszi esőről beszélnem tegnap, jól felmérgesítettem a nyár távozó viharistenét, aki csak azért fordult sarkon, hogy igazán látványosan bevághassa maga mögött az ajtót. Tegnap késő este, amikor kiléptünk a kocsmából (tudom, úgy kell annak, aki geek barátaival sörözik) mennydörgéssel, villámlással súlyosbított ítéletidő várt ránk az utcán, és fröcsögve habzott fel a térdünkig a víz. Amikor pedig reggel felébredtem, a lakótelep toronyházai között már az őszi és a nyári viharok közös szörny-ivadéka tombolt, egy kisméretű viharkajdzsú, aki egyesítette a júliusi égszakadások sistergő, fortyogó dühét a novemberi esők hidegével és konokságával. Gondolom, végül aztán megérkeztek az időjárásfelügyelet fekete felhőhelikopterei és ledobták rá a realitástölteteket, mert amikor elindultam otthonról, az ég még fényesre suvickolt fémtálcára emlékeztetett, mostanra pedig elállt az eső és ismét kéken ragyog minden.

(az évszakok vakon felborított üvegek)

A budapesti ősz például lassan szétcsorgó tinta egy gyűrött papírlapon, megállíthatatlanul itatja át a reggeleket, és csak napok múlva tűnik fel, hogy miközben nagyjából ugyanabban az időpontban ügyetlenkedek a kora reggeli kávéval, odakint egyre kevesebb a fény. Mire ma feltisztult a kékes félhomály, kioldotta az esőt az égből, és ezek már súlyosan, kitartóan zuhogó cseppek, nem a nyári zivatar géppuskaropogása. Az őszi esőnek már a hangja is hideg, ami viszont valamiért stimulál, de talán ez még az évszakkezdés lendülete, vagy egyszerűen még nem olyan sűrű, nyúlós és sötét a reggel, hogy teljesen ellepjen mindent az a fekete tinta.

(hello, is there anybody in there? just nod if you can hear me)

Egy vidéki közösségi ház nagytermének haldokló szocreáljában állok, a hátam mögött vörös függöny, minden lépésemre megreccsen a színpad, a mennyezeten beázás, a sarokban feltornyozott székek, a folyosóról beszűrődik a kinti büfében zümmögő slágerrádió, de a gerjedő mikrofon sikolya úgyis elnyomja, amikor rekedten megszólítom azt a maroknyi jelenlévőt, akik türelmesen ücsörögnek a nézőtéren.

(Referencia: Nick Cave and the Bad Seeds „15 Feet of Pure White Snow”.)

Szóval végül úgy döntöttem, egyelőre mégsem kaszálom el ezt a blogot, inkább kísérleti jelleggel nyilvános jegyzetfüzetet csinálok belőle. Egy tavasszal megjelent játék és több hónapos fordítómaraton után vagyok, túlhevült szöveggyártó blokkok hűlnek sisteregve az agyamban és üresen meredek a lefirkált ötleteimre, mert azokhoz betűk és szavak kellenének, és egyelőre ezekből mind kifogytam. Mivel mostantól jó időre abbahagyom a fordítást és szeretném, ha végre legyőzhetném a miértnemírsz? kérdés szörnyetegét, első lépésként megpróbálom rávenni magamat arra, hogy megtanuljak befejezni minden olyan szöveget, ami nem egy fordítandó regény vagy játékhoz készülő háttérdokumentum vagy dialógus. Nem először kísérletezek ilyesmivel, tudom, hogy ehhez rendszeresen, legalább pár naponta írni kell, és most ezt akarom tenni, egyelőre kisebb adagokban, bármiről, ami éppen eszembe jut, legyen az rendes blogpost vagy levegőben lógó töredék, mert ha csak magamnak írogatom, semmi nem lesz belőle, a rendszeresség pedig egy idő után tényleg rögzül. (Ebben a fázisban szokott beesni egy elutasíthatatlan munka, de most erre kisebb az esély.)

Aztán lehet, hogy megint elbukik az ötlet. Vagy értelmezhetetlen szövegcsonkok állnak majd itt halomban. De hátha kényszeríthetem magamat valamire ezzel a félígérettel.

(Az ötletet Warren Ellis Morning Computer címre keresztelt, napi nyilvános tűnődése adta.)

(állapotjelentés rókákkal)

Olyan most, mintha szakadó esőben, orkánerejű szélben, hegyes-völgyes terepen sikeresen lefutottam volna egy maratont.

Egy főúton. Forgalommal szemben.

Két pajkos rókakölyköt szorongatva a hónom alatt, akik nagyon messziről jöttek, hogy részt vehessenek ebben az erőltetett hasonlatban, és nagyon nagy bajba kerülök, ha megszöknek.

(Na jó, a rókakölykökkel talán csak túloztam.)

A lényeg csak annyi, hogy az utóbbi pár hétben minden regény- és képregényfordítást leadtam, és ezzel hivatalosan is véget ért a nyár*, amit talán tíz-tizenkét napot leszámítva (hétvégéket és ünnepnapokat is beleértve) reggeltől estig a billentyűzet előtt töltöttem, hogy a másik munka mellett tudjam tartani a határidőket. Nem is emlékszem, mikor készültem ki ennyire, pedig a tavalyi nyár sem volt fáklyásmenet.

Ennek természetesen megint nem így kellett volna történnie, sőt tavasszal még úgy tűnt, hogy az erős kezdéssel talán sikerül megúszni az ámokfutást, de ez természetesen most is hiú ábrándnak bizonyult, végül is elég egy hónappal elcsúsznia egy játékmegjelenésnek, és máris borul minden más. A végén volt két kisebb összeomlásom és annyira széthullott az időérzékem, hogy egyik reggel ijedten felhívtam apámat, mert elfelejtettem a születésnapját (nagyon örült a dolognak, de azért kedvesen jelezte, hogy a hét stimmel ugyan, csak a hónap nem).

Most persze az a jól ismert fázis van, hogy míg az elmúlt hónapokban megállás nélkül ostromoltak a különböző ötletetek meg gyűltek a tervek, mit fogok elolvasni, ha lesz időm, most többnyire üres tekintettel meredek magam elé, illetve egyben végignéztem a The Killing negyedik, utolsó évadát, hiszen semmivel sem lehet olyan jól lazítani, mint egy esős, nyomasztó, önmarcangoló noirral, ahol minden szereplő éppen széthullik és láncdohányzik. (Még ezt a posztot is négy nap volt összehozni, pedig.)

* nem csak képletesen, rögtön ezután máris szeptember lett, elkezdett szakadni a hideg eső, és ha éppen süt is a nap, azt már őszi szűrőn keresztül teszi - igazán drámai időzítés.

(mindig akkor, ha határidő van)

A villamospótló buszon alig érthető, torz női géphang próbálja közölni a csattogásban, hogy a következő megálló a Honvéd-kórház, és mire felfogom, valójában mit mond, máris van egy sztoriötletem Tündérkórház címen.

(A poszt megírásának pillanatában egyelőre nincsen ilyen című történet, legalábbis a google szerint, szóval állatias, kegyetlen ügyvédeim serege innentől készenlétben áll.)

(ide kellene most egy hatásvadász cím és egy neonszínű borító bikinis, gépfegyveres nővel)

[Előszó Ron Perlman hangján] Az énblog-apokalipszis utáni világ kihalt és csendes. A túlélők többsége elszigetelt városkákban vegetál, mások jelszóval zárt bunkerekbe költöztek, és vannak, akik páncélozott járgányaikban járják a vadont, dacosan folytatva a munkát, mintha mit sem történt volna. A dübörgő monstrumok mögött felvert porfelhőben sovány alakok vánszorognak, nem élők és nem is halottak. Néha felbuknak, felkelnek, és csak mennek tovább, torz, megmagyarázhatatlan ösztöntől hajtva. Ők az igazán… [A sistergős VHS-szalagon hirtelen elcsúszik a hang és a szín, a videómagnó hörögve zabálni kezd.]

Miközben ez a blog egyelőre szintén csoszog tovább, valamerre, valamiért, egy múltkori hozzászólás apropóján kiteszek néhány linket (amit a maroknyi olvasóból mindenki ismer már), ahol ennél azért aktívabban is megnyilvánulok.

Twitter: 2009 óta létezik, sőt az oldalsávban is azóta van helye, szóval nem új. Hangulatjelentések meg játék(szöveg)írói megosztások, elsősorban angolul, 140 karakterben.

Instagram: nem vagyok nagy fotós – igen, ilyen egy igazi understatement –, viszont néha akkor is többet mond egy kép két oldalnyi szövegnél (de legalábbis sokkal kevesebbet kell gépelni hozzá). Kísérleteztem ilyen-olyan képfeltöltőkkel az elmúlt években, de valahogy egyik sem jött be, szóval megvártam, amíg végre igazán kommersz dologgá válik az instagram, és nem csak viaszkolt bajszú kaliforniai startuptulajdonosok teszik fel a szépiára szűrőzött képeket az organikus fair trade szójatejes dupla frapucchinójukról. Tükörben fotózott portré nincsen, vannak/lesznek helyette utazás közben lőtt képek, városlenyomatok, és persze macskák (egy kávésbögre azért becsúszott eddig, de esküszöm, nincsen benne szójatej).

És utoljára, de nem utolsósorban itt van ennek a blognak a komor ikertestvére, úgymond tumblr mikroblog úgymond gyorsan cserélődő tartalommal. Főleg nyomasztás, ködös őszi erdők, eső, Twin Peaks, némafilmek, popkultúra, fekete-fehér városok, és még egy kis eső. Ez is jó pár évvel ezelőtt indult azzal a nemes céllal, hogy ne erre a felületre hányjam a fekete epét, és ez a késztetés ugyan elmúlt (már legalább két éve színes képek is vannak az oldalon!), de a terápiás panaszfal-jelleg megmaradt, ezért vigyázat, bármennyire is nem fő profil már, de néha erősen jellemző a világ- és emberutálat.

(erdők, udvarok, tornyok)

A soproni Tűztorony tetejéről nézve nem is látszik igazán, mennyire sok mindent sikerült belezsúfolni a történelmi belvárosba, egy csomó kis teret és kanyargós utcát, az ártalmatlannak látszó klasszicista házak pedig boltíves átjárók egész hálózatát rejtik. Ráadásul az egykori várfal alatt megnyitották a sétányt, ami eddig elzárt udvarokon át vezet át, és kockaköves belső terek meg a tetőablakok látványa a klasszikus kalandjátékokat idézi, azokat a kézzel rajzolt, pasztellszínű detektívtörténeteket még a kilencvenes évekből. Ebben még ott helyben beleszőttem fejben városban zajló könyvtárostalálkozót, mert megláttam a nyakukban bilétát viselő könyvtároskisasszonyokat sétálni a szürkületben.

Legutóbb két éve jártunk Sopronban egy félhosszú hétvégére, ugyanúgy isolde és (ex)Bright meghívására, mint most. Akkor már közeledett az ősz, ezúttal éppen tombolt a kánikula, amit többszöri fagyizással, kerthelyiségekben üldögéléssel meg egy nagyon hosszú erdei túrával kompenzáltunk. Az útvonal a régi határsáv mentén vezetett, ősfenyvesben, bükkösben, nyírfaerdőben, a szögesdrót meg a határzár helyén (isolde ezt pár éve már dokumentálta, ezért nekem most nem kell), érintve egy kőasztalt, egy rendkívül takaros osztrák falut a Toronnyal és egy tavat. Néha olyan sűrű és sötét erdőfoltok mellett vágtunk át, hogy úgy éreztem, elég lenne benyúlni az élettelennek látszó fák közé, és máris cseppfolyosósan olvadna a kezemre a homály, aztán rendkívül ijedt fácánokat riasztottunk fel, akik mókásan bénáztak előttünk, és ettől rögtön megtört a timburtoni hangulat.

Mit mondhatnék, Sopron továbbra sem került le a kedvenc magyar városaim listájáról.

(we're in the building where they make us grow / and i'm frightened by the liquid engineers)

Egy belvárostól kissé távolabb eső irodaházban jártam ügyintézni, egy valaha modern, de mára megkopott épületben, és éppen egy nagyon csendes, kihalt és homályos folyosón ballagtunk végig, ahol a csukott ajtókon, a névtáblák alatt olyan kinyomtatott bölcsességek lógtak kiragasztva, mint „Ha nincsen út, építs magadnak” vagy „Egyesek a lelátón ülnek, míg mások a pályán játszanak”, és hirtelen rettenetes szomorúság lett úrrá rajtam.

(vízköpőváros)

Röviden:

Voltam hat napot Párizsban és tetszett.

Nagyon hosszan:

Bár a hollywoodi filmekből tudjuk, hogy minden párizsi lakásból látszik az Eiffel-torony, a mi apró apartmanunk egy titkos udvarra nyílt, rejtélyes funkciójú, kacskaringózó csövekre, tetők hepehupás sziluettjére. Hangaláfestésként galambszárnyak állandó rebbenése szolgált, alkalmilag mélabús fuvolaszóval. Mindent összevetve remek kis szállás volt.

Mivel először jártam Párizsban, felvállaltan bekapcsoltam a turistaüzemmódot. Rádásul ehhez az első két napban folyamatosan társult a rengetegszer lefilmezett, megírt és lefényképezett városokra jellemző furcsa deja vu, mintha egy olyan történetben járnál, amiből csak villanások ugranak be, de a címe már nem.

És erős túlzással persze, de mondjuk azt, hogy minden ismertebb látnivalóra jutott egy váratlan felfedezés. A belvárosi lépcsőházunk a fényesre koptatott, szűk falépcsővel. Az üres utcák szombat reggel, a nyirkos macskakövek a szemerkélő esőben. Az unikornisszarv a középkori múzeumban (nyilván azt mondják róla, hogy narválszarv, én is ezt tenném a helyükben, wink wink nudge nudge). A brasserie, ahol elbújtunk a szakadó eső elől, és a tükrök alatt kávézva hallgattuk a presszógép sziszegését és a focirovatot böngésző törzsvendégeket. A kubai étterem, ahol a pult előtt kubaiak oktattak táncot francia lányoknak. A teljesen átlagosnak kinéző sarki söröző, ahol olyan mézes kacsasültet adtak, hogy még most is vágyakozva gondolok rá vissza. A nagyon kicsi angol antikvárium az öreg ház aljában, ahol a polcok közötti félhomályban éppen csak el lehetett férni kutakodás közben. A Nautilus belsejét idéző vörösréz burkolatú metrómegálló, ahol óriás fogaskerék áll ki a mennyezetből. Az Ecserire emlékeztető bolhapiac a külváros határán, ahol a kis házak falát benőtték a futónövények, és az antik asztaloktól a bizarr hintakutyán át (egen, pudlit formázó hintaló) mindent lehetett kapni.

És akkor ott voltak még a háztetők felett teljesen váratlanul előfurakodó gótikus templomtornyok. Vízköpőkkel. Természetesen.

És mindegyik gótikus templom példaképe, a Notre Dame, a vízköpőcentrál. Nem is reménykedtünk abban, hogy júliusban bejutunk bárhova, ahol sorba kell állni, ezért nem is csalódtunk, amikor pontosan így is történt mindenhol, szóval a tornyokba sem kapaszkodtunk fel és nem simogattam faragott démonpofákat. Ellenben bent, a katedrálisban éppen akkor próbált egy kórus, a világ legtökéletesebb aláfestő zenéjét nyújtva a látogatáshoz.

Lehet, hogy az Eiffel-torony közhely, de ez a legkevésbé sem tartott távol tőle, ráadásul a filmekből ismert többi látnivalóval ellentétben ez a valóságban sokkal nagyobb és sokkal grandiózusabb.

A Montmartre meg valóban az a negyed, amibe bele lehet szeretni. A dupla lépcsősorok tövében párizsi kémfilmek kísértettek, kicsit feljebb, a turistaforgalmat kikerülő kis utcákon meg Amélie csodálatos élete.

A Père-Lachaise nekropolisza inkább érződik békés parknak, mint temetőnek, ahova olyan sok híres embert temettek, hogy az egymás hegyén-hátán álló mauzóleumok és obeliszkek között bolyongani egy idő után kincsvadászatra kezd emlékeztetni. És itt nyugszik a legtökéletesebb álnevű újságíró, Victor Noir, akinek a halálánál csak a sírkövéhez kapcsolódó legenda szokatlanabb.

Szóval Párizs, azt hiszem, jól kezdődött az ismeretségünk. Remélem, lesz még alkalmunk ismételni.

Utóirat: most már azt is kipipálhatom, hogy egyik este pálcakenyérrel a hónom alatt ballagok hazafelé; másnap meg póréhagymával (de továbbra sincsen csíkos trikóm és nem tudok tangóharmonikázni).

Utóirat 2: Párizst lassan kezdik elborítani a szerelmespárok lakatjai, a népszerűbb hidak korlátját már látni sem lehet tőlük, de az, hogy a legváratlanabb helyeken is kezd feltünedezni egy-egy magányos lakat (bárhol,ahol akad két centi szabad fémfelület), az kicsit ijesztő. Mint valami romantikus fémjárvány tünetei.

(májusi flashback: zöld mező, hideg tenger)

Bizonyos élményeket muszáj azonnal leírni, különben később sokat kell fényesítgetni őket ruhaujjal, hogy megint olyan szépen csillogjanak, mint frissen (ugyanez vonatkozik az évek óta megíratlan ötletfoszlányokra is, bár ez mellékszál). Ha viszont sikerül rekonstruálni a hangulatot – például másfél hónappal később –, az nagyon kellemes bír lenni.

A májusi angliai villámlátogatást már éppen eltettem volna a koponyám titkos iktatójának a sarkába*, de a pécsi fotóválogatás közben belefutottam a képekbe, és úgy döntöttem, kár lenne érte. Rövid vizit volt ez kedvenc húgomnál, de olyan sűrű programmal, mintha egy nagy, dübörgő géppel egy egész hetet préseltünk volna össze négy napba. Ráadásul éjsetét novemberi imidzsemre rácáfolva ezúttal is meghoztam a nyarat Angliába, ami tökéletesen passzolt az előre betervezett kirándulásokhoz.

* az elmémnek ezt a részét úgy képzelem, mint azt az alrészleget, ahol az épülő gyorsforgalmi út terveit tárolják a Galaxis útikalauzban: "Egy használaton kívüli vécében elsuvasztott, bezárt iratszekrény fenekén volt kiállítva, az ajtón a következő felirattal: Vigyázz! A leopárd harap!"

 Pénteken Bath városába mentünk, amihez át kellett autózni Közép-Anglia déli részén, amire sokadszorra is rá tudok csodálkozni (folyamatos Agatha Christie-asszociációkat kiváltó, képeslapokra illő falvak, sövénnyel elkerített tanyák és valószínűtlenül zöld mezők). Bath városában még a rómaiak építettek fürdőt Anglia állítólag egyetlen hőforrására, és a smaragdzöld vízzel teli medence körül felhúzott múzeumban, a makettek meg a tablók között nem is volt nehéz elképzelni, milyen lehetett a római világ ismert peremén, a szakadó, hideg esőben wellnesselni a barbárok földjén (viszonylag sok párhuzam akad a modern korral, csak itt előtte egy estét a Minerva-szentélyben töltött az ember a hideg kövön, hogy a papok reggelre megmondják, milyen kúra kell neki).

Szombaton a másik irányba, Wales északnyugati csücske felé indultunk a főhadiszállásról. Első lépésben megnéztük Conwy grandiózus várát, amit I. Edward építtetett (ugyanaz, aki léptetett fakó lován) a walesi törzsek megszabályozására. Azt kell mondanom, biztosra ment.

Végcélunk, Llandudno egy tengerparti üdülőváros, parti sétánnyal, sirályvijjogással és Viktória-kori mólóval, ahol a szokásos mütyürárusok, játéktermek és teázók között a nyári kánikulában(26 fok) fagyiztak a belföldi turisták. A szállásunk egy nagyon nyugodalmas tengerparti panzióban volt, ahol gond nélkül le lehetett volna forgatni egy klasszikus brit filmet (kémtörténetet, vígjátékot vagy krimit egyaránt), és lefekvés előtt még kiballaghattam a partra meghallgatni a hullámok morajlását.

Mivel nagy kirándulásokra nem volt idő, másnap egy több órás autóút keretében mintavételeztem Wales hegyvidékét, Snowdoniát. A partról indultunk, aztán a békés legelőket és erdőket egyszer csak felváltotta a gyönyörű, enyhén holdbéli táj, majd egyszer csak ott magasodtak körülöttünk a hegycsúcsok. Onnan megint lefelé vezetett az út, vissza a hegyi patakok, virágos rétek meg a barna kőből rakott falvak közé (nem is beszélve az általános látványelemként is működő birkanyájakról).

Délután még beiktattunk egy birminghami megállót egy sörfőzde kihelyezett éttermében, este pedig az ismét turnézó Nine Inch Nails vitte le a fejünket a hatalmas LG Arenában, a hosszú hétvége fülzúgásos, adrenalinlöketes, tökéletes lezárásaként.

(szép hordójelenlét)

"Távolról indít" kódnéven futó baráti programsorozatunk idén már a hatodik etapjához ért. A megszokott elemek mellett – evés, ivás, éjszakába nyúló megfejtések, a borászmagazinok tesztjeiben talált gyönyörűségek kiválogatása a poszt címéhez és a lent következő, dőlt betűs idézetekhez – most valamiért hangsúlyossá vált a névadás mágiája, én például egy óvatlan pillanatban elneveztem egy bort (kedves borász vendéglátónk már ott helyben alkalmazni kezdte, remélhetőleg azóta elfelejtette). De erről majd később.

Idén nyerw és Tapsi társaságában újra visszatértünk Pécsre, házigazdáink továbbra is Jud és woof voltak, BePéék pedig Skype-on keresztül csatlakoztak (nem kevés idő- és alkoholfogyasztás-eltolódással).

"zárkózott illat"

Péntek este éppen két fesztivál zajlott egyszerre a belvárosban, ennek alkalmából egy templomromon ülve iszogattunk és parázson sütött óriási halat marcangoltunk szét, miközben próbáltuk kitalálni, vajon a fejünk felett játszó rezesbanda éppen melyik ismert sláger feldolgozását nyomja. Előtte még beültünk egy kiváló kávézóba, ahol megszületett a Zokogó Barristák nevű hipsterzenekar, amit Tapsi egyetlen csavaros húzással egzisztenciális középkori hódítómetálzenekarrá alakított (Zokogó Ballisták), a fesztivál programfüzetében látott "irodalmi diszkó” kapcsán folytatott gondolatkísérletet pedig már nem is merem rekonstruálni.

"hosszú és figyelemfelkeltő, mint egy aranylakodalom"

Szombaton kirándulni mentünk, ami a "távolról indít" szótárában pont annyi gyaloglást jelent a szabadban, hogy ne rögtön egy borospincében kezdjünk. A Zengő lábánál vonultunk pár órán át a kifejezetten fotogén búza- és repcemezők között, a napfényes júniusi nyárban, amit olyan kevés választott el a rendes kánikulától, hogy a hosszúhetényi pincéhez érve szabályosan rávetődtünk a boros- és szódásüvegekre.

– Ennek a megoldásnak van valami különleges oka? – kérdeztük már lent a pincében, a sokadik pohár után egy téglákkal lenyomatott tetejű fémhordó láttán.
– Billegett a tető, de ha szeretnétek, szívesen rögtönzök valami borászhülyeséget – mondta házigazdánk könnyedén, majd így is tett (csodálatosan sikerült, szerepelt benne a különleges agyagból égetett tégla, meg a négy égtáj szerinti elrendezés és talán a hordó szívcsakrája is, vagy valami hasonló), majd elment üdvözölni egy másik csoportot.
– Neve viszont még nincsen – szólt még vissza, mire mi öten (mondom, a névadás misztériuma belengte ezt a hétvégét) spontán ötletelésbe kezdtünk, amit végül ismeretlen okokból én nyertem meg, amikor a megvilágosodás nem túl enyhe spiccesség pillanatában megtalált a Sacra BORona név, szigorúan ezzel az írásmóddal, nehogy véletlenül elsikkadjon a sok értelmezési lehetőség, és még a logóra is támadt elképzelésünk, ami elegánsan vegyítette volna a magyar koronát egy talajmegmunkáló eszközzel. Nagyon remélem, hogy a szimpatikus borász valójában nem így fogja felcímkézni a palackot, bár gyanúsan lelkesnek tűnt.

"koktélparti gondolatiság, buja latin táncok mellé"

Utána még néztünk szőlőt és megittuk a maradék bort, amit egy közeli étteremben igazi vidéki adagokban érkező ételekkel nyomattunk le, hogy félájultan visszabuszozhassunk Pécsre és este még levezetésképpen visszatérjünk a templomromunkhoz.

"fiatalos értelmiségi vita a 60-as évekből, bárcsak Umberto Eco megkóstolhatná"

Vasárnap délelőtt még elmentünk a Zsolnay-negyedbe, ahol hódolhattam a gyárkéményfétisemnek, meglovagoltam egy griffmadarat és ittunk kávét.

Összegezve ismételten remek kirándulást hoztunk össze, és ez csak a zanza, mert a borozások közben született jegyzetek közül egy csomó parlagon maradt. A „zombitrabant” megvan, a „kanalas virágpor” halovány emlékeket idéz, de hogy a "Táltosgenny blackmetal zenekar!!!" bejegyzés vajon mikor születhetett és ki a felelőse, azt nem tudom (de úgy tökéletes, ahogy van).


Jud beszámolója sok szép képpel itt olvasható, a többiekét pedig linkelem, amint megszületnek.

(a film megtörtént eseményeken alapul)

Kigyúrt, kopasz, izompólós, de szimpatikus hangú harmincas fickó magyaráz mellettem a kifőzdében egy szőke lánynak:

- ...szóval nincs a faluban már munka, egész nap állnak a főutcán, az az egyetlen betonozott utca, támasztják a kerítést, dumálnak, mindenkinek integetnek, aki elmegy az úton. Amikor a múltkor hazamentem, visszaintegettem nekik, hadd legyen téma, a faluból kinek a fia vett ezüst BMW-t.

Valahogy így képzelek egy igazán magyaros sikersztorit, mondjuk a "Wall Street farkasa" stílusában.

(majd én fogom a szép szavakat a nyelvedre ráhelyezni, hogy)

Szóval megkaptam születésnapomra a Lovasi címre keresztelt életrajzi könyvet, ami nyilván elég nagy százalékban a Kispál és a Borz zenekar történetét járja körül, és rendkívül szórakoztató. Nekem különösen, mert egyrészt a korai sztorikból árad az a rendszerváltás körüli korszellem, ami a kamaszkorom, másrészt meg a Kispál sok szempontból végigkísérte fontos életszakaszaimat, ha nem is a fókuszban, de elég markáns háttérzeneként.

„Sokak számára a lila művészet szimbóluma lett a Kispál, az érthetetlen, szemüveges srácok öncélú gitározgatásáé, amit csak az osztály béna lányai hallgatnak, s nehezen eldönthető, hogy azért hallgatják, mert senki sem akarja felszedni őket, vagy azért nem szedi fel őket senki, mert ezt a szart hallgatják.” (397. oldal)

De sokat mondogatták nekem egy időben ezt a lilaművészkedős részt, bár a kijelentés második felét megúsztam, és nem csak azért, mert nem vagyok lány. Az a helyzet, hogy kilencvenes évek első felében voltam gimnazista, amikor egyetlen dózisban szakadt a nyakunkba az MTV-kompatibilis rock, metál meg grunge, és még ehhez csapódott az obskúrus forrásokból besodródó nem mainstream zene – helló, másolt kazettán érkező, számcímek nélküli Pretty Hate Machine! –, szóval már akkor is sokszor lavíroztam a derékból hajlengetés és az úgynevezett alterkodás között, de tény, hogy az akkori kockásinges baráti körben sokszor nem értették, hogy eshunak, echnatnak meg nekem a többi zene mellett hogyan fér bele a Kispál és a Borz zenekar iránti lelkesedés. (Az osztálytársaim, akikkel szintén nagyon jóban voltam, pont a másik vonalon mozogtak, ők meg azt nem értették, hogyan lehet mondjuk meghallgatni a Nine Inch Nailst vagy a Tiamatot, szóval a mérleg egyensúlyba került).

És miközben olvasom, miket sztorizik Lovasi a lemezekről meg turnékról, közben sokszor azt is látom, velem mi történt akkoriban, mintha két filmet vetítenének egyszerre egymásra.* A Naphoz holddal óvatos kerülgetése, a máig kedvenc Föld kaland ilyesmi számai a mozdonyszerelő üzemből átalakított klubban, aláfestő zenék hóeséshez, miközben szakadó hóban megyek angol különórákra, a szerepjátékos hétvége, amikor eshuval a Honi csillagászat fejlődése című számon mutogatjuk el a dalszövegek erősségeit d-nek, mint a legrosszabb rajongók, első szigetes nagykoncertek, hajnali csordavokál és akusztikus gitár lakótelepi konyhákban, az utolsó osztálykirándulás őszi színei, az első egyetemi tél rosszkedve, lehangoló betonpályaudvarok, világmegfejtések echnattal a koleszes koncertek után, és lenne még. 1997-ig követtem az albumokat, de utána is évente legalább egyszer megnéztem őket élőben, a a búcsúkoncerttel együtt, és most, amikor letettem a könyvet, a végén mindenki összeállt egy képpé, nekem is


* Van egy erre rímelő rész, ahol Lovasi mesél arról, milyen érzés a másik oldalról végighallgatni a Kispálhoz kötődő sztorikat: „Végighallgatom mindenkinek a velem kapcsolatos történetét, amiben láthatatlan emberként létezem, ott is vagyok meg nem is. Kicsit olyan, mintha mindenkivel randiznék egyet”, 394. oldal