(we walked in the cold air / freezing breath on a windowpane)

Egy karácsony előtti hosszú hétvége Bécsben elsőre enyhe kihívásnak hangzik, mert rögtön beugrik az egymásba érő adventi vásárok és a végtelenbe hömpölygő tömeg mentális képe. Viszont a városnak jól áll a tél, a korai szürkület meg az ünnepi kivilágítás, és szerencsére nem kell nagyon letérni a bevált útvonalakról, hogy a régi császárváros kihalt, macskaköves utcáira jussunk, ahol a Stephansdom úgy magasodik az elegáns házak fölé, mint egy gótikus irányjelző és rejtett udvarok bújtatnak ékszerüzleteket vagy bibliai témájú domborműveket. Így sikerült rábukkanni arra az öreg kávézóra is, ahol kicsit megkopott tükrök és bőrpamlagok között sistergette a gőzt az ismeretlen okból némafilmes színésznek öltözött, láncdohányos tulajdonos*. Vagy elég felülni az egyik villamosra a Ringen, és kényelmesen elhelyezkedve szemlélni, amint nagy váltásokkal cserélődik le az ablakon túl a város, mintha egy Michel Gondry-videóban gördítenék le a díszletesek a háttérvásznakat: kávéházak, szállodák, irodák, lakóházak, minden átmenet nélkül a Hundertwasserhaus, majd a végállomás, a Prater parkja szürkület előtt, ahova még éppen elhallatszik a a vidámparkból a zuhanó vidám emberek sikolya.

Az olyan rejtett zugok felfedezéséhez, mint egy belvárostól távolabb eső Frühstücksalon, már kellett két házigazdánk titkos tudása, de kár lett volna lemaradni egy olyan helyről, amire életemben először használnom kell a békebeli szót, másrészt a tízféle reggeli mellé járt egy bentlakó macska is (aki macskamódra persze pont nem volt jelen, csak meséltek róla).

És azért – mintegy keretes szerkezetbe zárva az egészet – ha már Bécsben vagyunk karácsony előtt, akkor bármekkora is a tömeg, meg kell nézni egy vásárt**, csak nem a Városháza előtti gigaváltozatot, ezért a belváros peremére merészkedtünk puncsot inni és sült kolbászt enni a fafüstben. Ugyanúgy nem lehetett kihagyni a schönbrunni kastély parkját sem, ahol két gyors kanyarral kikeveredik az ember a tömegből és eltűnik a csupasz sövénylabirintusban, ahol senki sem jár, mintha egy nyárra félretett, alvó mesében járnánk.

Mellesleg házigazdáinkkal közösen megnéztük a Hobbit második részét angolul (a német forgalmazók amúgy is kihagyták azt a pazar lehetőséget, hogy Zwergenbergnek nevezzék el az aktuális részt). Amikor az előadás előtt felfedeztük, hogy lesz szünet (miért? miért kell szünet egy két és fél órás filmbe?), azzal viccelődtünk, hogy az osztrák pedantériát ismerve biztosan pontban a felénél vágják majd el a szálat, de amikor az ork vezér szónoklata mondat közben megszakadt és felgyúltak a fények, már nem volt olyan őszinte a mosolyunk, de legalább hamar visszarántott a mozi.

Szóval a Bécs meg a karácsony elég jó kombináció.

Kiegészítés: Judék tökéletes időzítéssel alig pár nappal utánunk jártak Bécsben, és velünk ellentétben remek fotókat készítettek a fent emlegetett helyek egy részéről, érdemes megnézni.

* Bécsben még rá lehet gyújtani a legtöbb helyen, és döbbenetes felfedezésként ért, mennyire hamar hozzászoktam itthon a beltéri füstmentességhez, illetve milyen jó dolog is volt valaha egy kávé mellé rágyújtva nézni a hideg utcát bentről.

** Egészen addig nem volt semmi bajom a karácsonyi vásárokkal, amíg nem kellett naponta kétszer átverekednem magamat egyen a munkahelyemig meg vissza.

(happy hat friends)

Most, hogy itt a tél és beköszöntött az aranyos állatokat mintázó kötött sapkák divatja, talán semmi sem foglalja össze jobban a budapesti téli reggeleket, mint a pamacsfülű, mosolygós pandák, farkasok, macskák és medvék alól szomorúan maguk elé meredő emberek a tömegközlekedésen.

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.

(my pitch for a buddy-cop-cat show)

Mr. Grey is old, tough and he has never been much of a team player – then the Masters transferred Junior, the young busybody to the Flat, making them reluctant partners. But only after a week of constant bickering they realized they must reconcile their differences and team up against the common enemy, the one they called… the Vacuum Cleaner.

(csalhatatlan jelekből tudom, hogy hamarosan itt a november)

Egyrészt a macskát február óta először ismét a szennyestartóban találtam, ahol békésen szunyókált a törölközőkön, illetve amikor reggel elmentem futni, az egész szigetet tömör falként vette körül a puha, nyirkos köd. A lenti ösvényről éppen csak látni lehetett az Árpád-híd fémpilléreit, mintha egy csonka álombéli szörnyeteg ácsorgott volna a vízben nagyon szomorúan, mert a kitalálóját idő előtt felkeltette a vekker. Egy modern, kék busz éppen elindult a fenti megállóból a semmibe lógó hídpályán, és szinte láttam, hogy a kijelzőjén ebben a pillanatban vált át a felirat Silent Hillre.

(ősz: folytatás 199 leütésben)

A lombokon végül barnára alvadtak a vörös foltok. Hajnalban ritkás köd húzódott le a dombokról, és csípős ősz-szaga lett a világnak.
A látóhatáron túl iszonytató tetemeket égetnek városnyi máglyákon.

(képeslapősz)

A Balaton tükörsima, fakó és kék, a hófehér vitorlások mind mozdulatlanok, fentről, a tihanyi apátság mellől a látvány inkább tűnik diorámának, egészen olyan, mint a vitrin alatti makettvilág a szomszédos múzeumban.


Nagyon október van, a dombra vezető utca szinte teljesen kihalt, a vízparton lelakatolt éttermek, a hétvégi házak ereszeiben már meggyűlt az avar, a teraszokon kupacokban állnak a székek, és meleg van, a levelek is lázasak, látszik a színükön, ettől lesznek igazán szépek. Lézengő turisták, napozó fekete kismacskák. Béke, nyugalom.

(az eltűnt mondatok nyomában)

Miután órákon át kutattam a gépemen az elmúlt évek során felgyűlt szövegkezdemények, -végek, -közepek meg egyéb betűhalmazok között*, végül pontosan azt az egy elkezdett írást nem találtam meg, ami nagyon régóta nem hagyott nyugodni, és időnként – amikor természetesen teljesen mással kell foglalkoznom –, váratlanul beugrott, hogy igen, abban a pár teljesen spontánul született bekezdésben sikerült elkapni valamit. Régóta terveztem, hogy ha egyszer elérkezik az első olyan hétvégém, amikor végre nem kell fordítanom, sőt távoli határidők sem fenyegetnek, akkor bizony előveszem ezt a töredéket és ezzel fogom újra berúgni a kreatív gépet.

Szóval több mint egy év elteltével hihetetlen módon eljött az első ilyen hétvége, a fájl pedig sehol.** Minden más megvan, több tucat hasonló szöveg (természetesen sok példányban), ez az egy nincsen.

Határozottan jelzésértékű, csak nem igazán tudom, mit jelent.

Hogy ennyi kihagyás után tiszta lappal kellene kezdenem, mert régebben is mindig ott szúrtam el, hogy rég kiszikkadt ötletekbe próbáltam életet lehelni?

Hogy talán jobb is így, ugyanis az összes többi töredék, ami az emlékeimben csupa zseniálisanszuperjó használható szövegnek tűnt, valójában kiábrándítóan nem volt az?***

Hogy inkább nem kellene erőltetni ezt az egészet?

Persze amíg kényszeresen próbálok visszaemlékezni arra a pár kulcsmondatra (nem fog sikerülni), addig úgysem fogok belekezdeni másba, majd holnap visszatérünk a dologra.


* kényszeres szövegfelhalmozó vagyok

** archivált könyvtárakban meg a felhőbe feltöltött biztonsági másolatok között sincsen, és azt is sejtem, hol tűnhetett el

*** némelyiknél felmerül az a kérdés is, vajon mikor hitettem el magammal, hogy tudok írni angolul?

(titkos udvar, titkos ajtó)

Sokszor nagyon elegem van ebből a városból, de néha azért még ugyanúgy el tud varázsolni, mint régen. Most szombaton is pontosan ez történt, amikor egy kávézóval kombinált kis antikvárium hátsó ajtaján kiléptem egy igazi titkos belvárosi udvarra. Persze egy ilyen óriási udvar nem lehet titkos, tudom jól, de mit mondhatnék, én tényleg nem is sejtettem, hogy az ezerszer látott utcák mögött az omladozó hetedik kerület egyik minibirodalma lapul, zöld gyep, fák, a függőfolyosókon virágládák, az egyik tetőn homályosra koszolódott üvegépítmény szellőzőkkel, első pillantásra néhai műterem vagy laboratórium. A hátsó ajtó mellett kovácsoltvas székek, régi asztalok, meg egy felpattogzott faajtó, csak úgy nekitámasztva a falnak, ami évente egyszer, egyetlen nyári éjszakán mégis nyílik valahová, ahol kalandok vannak, erdők, hősök meg labirintusok, hiszen mi mást kereshetne egy régi, használhatatlan ajtó egy antikvárium udvarán?

(minitörténet megtörtént események alapján)

Gyógyszerész: Sajnos ma nem lehet kártyával fizetni, elromlott a terminátor.

A Skynet második terve a kivárásra épített: egyszer Sarah Connornak is szüksége lesz fájdalomcsillapítóra.

(ősz: történet pontosan 140 leütésben)

Odafent cseppenként véreztetik ki az elfogott isteneket. Csak éjszaka csinálják: reggelenként iszonyodva nézzük az egyre vörösebb lombokat.

(a true blast from the past)

Az igazi, teljesen váratlan nosztalgiaroham az, amikor az amúgy évek óta birtokolt PSP egyik mega-játékgyűjteményének legmélyén véletlenül rátalálsz arra a játéktermi gépnek készült fantasy arcade-rpg hibridre, amibe még a rendszerváltás környékén pár hétig a legjobb barátoddal együtt minden zsebpénzedet beleszórtad a vidéki buszpályaudvar sörözőjében, hiszen a szerepjáték felé még csak pislogó ('91-et írtunk), elfekre-varázslókra-törpékre kiéhezett ifjú geeknek ez maga volt a csoda, de váratlanul leszerelték a gépet, maradt az egyre halványuló emlék, míg a végén már abban sem voltál biztos, mi volt a címe, vagy létezett-e egyáltalán, és akkor egy kattintás előhozza a reggeli kávé mellett.

(nem panaszképpen, mert valójában mókás)

Úgy tűnik, eljutottam abba az életkorba, amikor

- szűkebb baráti körben nem csak felmerül az a régebben elképzelhetetlen gondolat, hogy egy elegánsabb étteremben üljünk össze péntek este
- hanem meg is tesszük (és közben remekül érezzük magunkat)
- előtte azért kölcsönösen megállapodunk abban, hogy a midlife crisis témája mindenki részéről tabu.

(életjelpost)

Átlagos szombat délután, a csajommal találkozom a belvárosban, gyere, mondja határozottan, és még mindig nem árulja el, hova, amúgy nem vezet messzire, csak egy közeli könyvesboltig, odabent átvesz egy csomagot, tessék, mondja, és a kezembe nyomja azt a regényt, amiről még régebben beszélgettünk, és meg is feledkeztem róla, egy nagyon szép kiállítású, borongós, furcsa könyv, nekem való, ezt csak úgy.

Hát az ilyenek miatt is.

(koppenhága újratöltve)

Volt az a pillanat, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel a kellemes huszonöt fokban, alattunk kék volt a víz, felettünk kék az ég, az üvegkockákra emlékeztető irodaházakat meg a régi raktárakból átépített lakóépületeket néztem a parton, és arra gondoltam, hogy ezt a képet el kell tárolnom a fejemben.

Lefotózni persze jobb lett volna, de nem volt fényképezőgépem, meg amúgy is leszakadtam volna a többiektől, és egyáltalán, Koppenhágában nem állsz meg a bicikliúton csak úgy, mert az amúgy jámbor dánokból olyankor előtörnek a viking ősök.

Nem baj, erre vannak a betűk.

A hidat (a Hidat) sem fotózhattam le, amit két évvel ezelőtt még csak a partról láttam, pontosabban a párából kiálló részét, mintha egy gigászi szörny gerince magasodott volna a szélerőműveken túl. Most viszont Malmőből jöttünk és mentünk, ezért kétszer is átbuszoztunk a tenger fölött a Svédországot Dániával összekötő hídon, és tényleg lélegzetelállító konstrukció. Mivel alig fél évvel ezelőtt néztem végig a Bron/Broen (Híd) című svéd-dán krimisorozatot, bónuszként végig kényszeresen zümmögtem magamban a főcímzenét (meghallgatható a linkelt videón, ami teljesen spoilermentes promó a második évadhoz, és tökéletesen látszanak rajta a híd méretei; nem, amikor mi mentünk, nem esett az eső, és nem, egyikünk sem kiégett nyomozó.)

Koppenhágában házigazdáink, d. és A. szervezésének hála mindenhova kölcsönbiciklivel mehettünk, amire amúgy nagyon hamar rá lehet kapni. Kár, hogy itthon nem merném megtenni, addig legalábbis semmiképpen, amíg sem a bicikliutak kiépítettsége, sem az autósok figyelmessége nem közelít legalább nagyon távolról a dán viszonyokhoz. Arról nem is beszélve, hogy itthon kevéssé lelkesen tenném le a gépet a ház előtt, ott meg az egyetlen problémát az okozta, hogyan bányásszuk ki mondjuk a pályaudvari tároló ötszáz biciklije közül a sajátot.

Nem biciklivel ugyan, de részt vettünk egy három órás, ingyenes városnéző túrán, és bejártuk a belvárost, ahol minden fontosabb épületről elmondták, mikor égett le először, az amerikaiaknak el kellett magyarázni a viking isteneket, kiderült, mekkora fanboyként viselkedett Hans Christian Andersen, ha Dickensről volt szó,  sztoriztak a dán koronahercegnéről, a legófigurák túlnépesedéséről és a helyi James Bond nagyon is dán történetéről.

Jártunk a Fekete Gyémántnak nevezett könyvtárban a kikötőben, ami belül is pont olyan csupaüveg, csupatraverz modernség, mint kívülről. A Kierkegaard-kiállításra mentünk amúgy, ami a témában igen járatos csajommal ellentétben számomra szinte csak új információt tartalmazott. A kiállítást úgy rendezték be, mintha egy nyomasztó művészfilm álomjelenetében járnánk, az alagsori szobák egy fehér, keskeny folyosóról nyíltak, három méter magas ajtókon kellett benyitni mindenhova, és csikorgó zenei aláfestés szólt a vitrinek mellé épített installációkhoz.

Az egyik este (ha már errefelé legalább tízig világos van) elbicikliztünk egy Igazi Titkos Temetőbe is, ami a helyi szokások szerint inkább emlékeztetett egy parkra, csak itt senki sem piknikezett vagy napozott, mint a belvárosban, sőt a városligetnyi területen alig öt ember járt rajtunk kívül. Régen láttam ennyire békés, szép helyet, bármikor el tudnám képzelni, hogy ide járjak ki olvasni vagy írni (abban a két hétben, amikor nem esik az eső). Az egyik nagyon Tim Burton-hangulatú fasorban készült rólam egy fotó, ami egy párhuzamos valóságban az atmoszférikus black metal projektem albumborítójára kerülne, az olvashatatlan logó alá; az album címe természetesen The Left-hand Path through the Eldritch Woods of Twilight lenne, vagy valami egészen hasonló.

Egyik nap elvonatoztunk Helsingørbe, ahol sirályok vijjogtak, tengerillatú volt a szél, és valószínűleg megtaláltuk az ország egyik legkedvesebb családi kávézóját. Megnéztük Kronborg kastélyát, ami a fikció mindent felülíró erejét bizonyítva mára egyszerűen „Hamlet vára” elsősorban. Az emeleti termeket végigjártuk, de a kazamaták felénél megfutamodtam – kissé túlzott korhűséggel spóroltak a fényforrásokkal az alagutakban –, és inkább a zsákmányért verekedő óriási varjakat néztünk a parton.

Az utolsó nap letekertünk vagy huszonöt kilométert Koppenhágában, meglátogattunk egy expresszionista templomot, ami simán elférne Fritz Lang Metropolis című filmjében, és még mindig rendkívül modernnek látszik, el sem tudom képzelni, mit szóltak hozzá az 1920-as években. Később ettünk smørrebrødot, hevertünk hosszú szálú fűben a tengerparton, ahol a majdnem harminc fokos példátlan hőségnek hála alig lehetett elférni az emberektől, és visszafelé, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel, volt az a bizonyos pillanat, ami most szépen keretbe fogja foglalni ezt a beszámolót.

(Ui. feedben olvasóknak: readerben kifejezetten csúnyán szétcsúsznak a képek - helló, blogger, még mindig -, a normális élményért érdemes böngészőben kattintani.)

(nyelem a metaforákat)

A pünkösd előtti pénteken érkeztünk meg Pécsre, pontosan úgy, ahogyan azt a poshmoderndarkfentezisikeríró/fordítók nagykönyve előírja: a vasútállomás előtt harsányan károgtak a varjak, a faágakat őrülten cibálta a szél, és a húsz perccel korábban még csak fátyolos eget elborították a kavargó, fekete, rongyos felhők. Amikor nyerw meg én bevágódtunk házigazdánk, Jud autójába és kilőttünk a parkolóból, végre használhattam azt az elkoptatott fordulatot élőben, hogy a "nyomunkban liheg a vihar".

van benne valami rejtélyes szikárság, talán gyógynövényesség is a zárásban

A zivatart már a házigazdáknál vészeltük át, woof-féle májpástétommal, sajttal, borral és stifolderrel (sváb szalámi, mint számomra teljesen új felfedezés), ezzel pedig kezdetét vette a távolról indít programsorozat újabb felvonása, két balatoni kitérő után ugyanott, ahol 2009-ben elindult – és akkor is viharral kezdtük. Az alapok persze nem változtak: feltétel a baráti társaság – a házigazdákon, illetve kettőnkön kívül BePe, Melinda és Tapsi –, muszáj sokféle bort inni és a Pécsi Borozóból válogatni a bortesztek gyöngyszemeit (innen az idei mottó és a dőlt betűs részek). Az biztos, hogy ötödik alkalommal már kiégett veteránként szórtuk ki a szebbnél szebb bullshitet, és ami pár éve még akár dobogós is lehetett volna (virgonc savak!), már fel sem pezsdítette eltompult érzékeinket.

gombás felhangok, szép animalitás

Másnap reggel Szécsi Pált hallgattattam a társaság balszerencsésebb felével, hogy megmutassam lelkem érzelmes felét megbüntessem őket, amiért a lehető legváratlanabb pillanatokban arról érdeklődnek, miért nem írok, ami szintén kezd hagyomány lenni, a nőm például rendkívül élvezte, hogy a legváratlanabb átkötésekkel tegye fel a kérdést. A brutális májusi vihar már az éjjel elvonult, ás mire késő délelőtt leszálltunk Villánykövesden, olyan zöld volt fű, friss a levegő és valószínűtlenül kék az ég, mintha az ideális májusi szombat ingyen termékbemutatójára jöttünk volna.

a tannin kicsit porózus, hossza van

Szokás szerint remekül sikerült az egész. Gyalogoltunk egy keveset, jártunk pincében, ahol borokat tároltak rácsok mögött, iszogattunk madárfiókáktól hangos teraszon, láttunk Cthulhu-korsót és ittam meggyes bort az agyagrészegnél. Idén beiktattuk Siklóst, ahol a borok mellé házi bonbonokat is lehetett kóstolni, ami gyakorlatilag megkoronázta az egész eseményt, és utána tényleg nem maradt más, csak a távolsági buszon pilledezni Pécs felé a sötét éjszakában.

Képeket nem teszek ide, mert az nem az én asztalom, ellenben a társaság bloggal rendelkező tagjainál vannak / lesznek beszámolók és képek is:

Jud

nyerw

Tapsi

(mert a fordítók élete nem csak játék és mese)

Előzmények: Mivel megjelent az új játékunk és vége lett a két hónapos véghajrának, ezt azzal ünnepeltem meg, hogy szabadságot vettem ki és fordítok, mint egy őrült.

Hétfő

Első reggel, új Murphy-törvény: az a nap, amikor szabadságot veszek ki, hogy itthon dolgozzak megállás nélkül = a nap, amikor reggel fél nyolckor elkezdik szétverni a betont a ház előtti parkolóban.

Kedd

- még mindig bontják a betont az utcán

- a felénél járok annak az adagnak, amivel ma ilyentájt végezni kellett volna

- gondoltam, nem rendelek házhoz, erre sikerült odaégetnem az ebédemet, de legalább még el is sóztam

- a mikró és a vízforraló közös használata (mert mindig elfelejtem) levágta a biztosítékot

- azóta nem működik a már jó ideje gyengélkedő wifi-router.

Szerda

Kedves Naplóm! Szólíthatlak Kedves Naplómnak, igaz? Elmentem a munkahelyemre dolgozni, hogy kicsit feldobódjak.*

* (Sikerült, bár teljesen más okokból, kellett hozzá 1) váratlan találkozó két régi baráttal 2) egy meglepetésszerű leves-bagett ebéd a Borsban)

Csütörtök

(reggel hét óra ötven)

A “fordítás életre-halálra” projekt harmadik napja a héten, továbbra is a négy fal közé zárva. A következő fejleményekről tudok beszámolni, Kedves Naplóm:

- a betont már csak kicsit bontják a parkolóban, helyette reggel hét óta flexelnek

- van egy gépük, ami precíz megfigyeléseim szerint arra szolgál, hogy hatalmas kődarabokat DÜBBÖGTESSEN és ZUBBOGTASSON egy öblös fémmarokban

- a tegnap beszerzett új wifi-router másfél óra szenvedés és telefonos, szakértői segítség kérése után is selejtesnek tűnik, és határozottan nem akar működni

- a netkábel nem ér el a kényelmes fotelig. Embertelen kínokat állok ki.

Most ennyi, Kedves Naplóm. Folytatom harcomat az elemek és a sors tombolásával, rendíthetetlenül.

(mindenről az jut eszébe)

Ha az ember beszáll odafent a liftbe és megnyomja a “Földszint” feliratú gombot, majd hosszas ereszkedés után zöttyen egyet a fülke, és a kijelzőn a 11-es szám világít (az épületnek tíz emelete van), akkor valószínűleg arra tippel, hogy a kijelző rossz. Nekem is ez volt a második gondolatom, de előtte gyors egymásutánban a következő képek villantak fel előttem: feje tetejére állt világ, háborúskodó tetőkirályságok az örökös alkonyatban, egy antenna, ami az istenek gondolatait fogja, meg a lehetőség, hogy az ajtón kilépve része legyek egy kalandnak, ami csak rám vár.

Persze elég volt alig néhány másodpercet habozni, és máris a csak földszinti postaládák megszokott látványa fogadott az ajtón túl.

(kellett ez már nagyon)

Tavasz meg könyvfesztivál, több felvonásban (nem a tavasz, a fesztivál). Pénteken fordítói minőségben sörözés és szerepjátékos nosztalgiázás Hannuval, a finn scifi-szerzővel, szombaton olvasóként portyázás a Millenárison a szokásos mintákat követve (barátokkal összeakadni-szétválni-összeakadni-kávézni), zöld füvön fetrengés, fogadalmak ellenére könyvzsákmányolás – egy tiszteletpéldány, egy elcserélt, egy régóta keresett és egy közösen örökbe fogadott –, szombat este megint italozgatás, vasárnap brunch egy napfényes teraszon, még egy kis könyvezés, délutáni Füvészkert, a lucia mellett standoló zord portásnénikből sugárzó reiki-energia, ketrecbe zárt harapós ősnövény, pálmaház, virágzó fák.

(sláinte)

A Grabbers (magyarul Csáposok) nagyon kellemes ír horrorvígjáték, gyönyörűen fényképezve, a trükkök is rendben vannak, meg hát az ír szigetekkel engem amúgy is meg lehet venni kilóra. De különösen azt tetszett, hogy a vénségesen vén klisét (vérszívó, csápos parazitaszörny érkezik az űrből, majd pusztítani kezdi a helyi populációt) tényleg helyi viszonyokra ültették át, amivel sikerült szórakoztatóvá tenni - mivel a lény nem bírja az alkoholt, ezért minden ír tervszerűen még többet kezd inni, miközben azért egy éjszaka alatt megpróbálják kiiktatni a rémet, aztán persze bonyodalmak, miegymás.

Végig az járt a fejemben, ez mennyire működhetne magyar környezetben is (persze sohasem tolna bele pénzt, és ha mégis, valószínűleg kínos lenne a végeredmény), pedig az ivás adja magát, az otthon főzött szesz is, a magyar tájak is szépek, én például a Balatont javasoltam volna, de utána találkoztam Pikszi írókolleginával, aki pontosan ugyanezen a gondolatmeneten a gyógyvízig jutott el, ami valóban telitalálat, mondjuk adja magát a tagline is, a mélyből érkezik... de nem gyógyítani fog.

Az meg milyen stílusos gesztus, hogy a Beckett's-ben az ír nagykövetség vendégeiként ajándék Guinesst meg pub foodot kaptak a mozijegyesek.

(rozsdás, nehéz blogokat pakolgatok vastag kesztyűben)

Valójában feedeket importálgatok a halálra ítélt Google Readerből, mindenféle okok miatt most éppen egyesével. Lassú munka, csinálgatom, amikor időm engedi, sorban kattintgatom végig a blogokat, archívumok nyílnak meg, a listákba rendezett bejegyzéscímek lépcsőfokokként vezetnek a múltba, és ez egyszerre izgalmas és jó és ijesztő és szomorú, mint lemászni a pincébe, a bedobozolt régi levelek és naplók közé.

A legszomorúbb mégis az a felismerés, milyen döbbenetesen kevés létezik már abból a sok énblogból, amire valaha feliratkoztam. Azt eddig is tudtam, hogy a blogolás so 2003-2008*, évek óta van helyette twitter-facebook-tumblr, ezeket én is aktívan nyúzom, ráadásul nem muszájból, hanem szívesen, de csak most tudatosult bennem úgy igazán, mennyire másra használom mindet, és igazából ettől ütött szíven a hiányérzet és a nosztalgia. Mondom ezt én, pedig milyen sokáig hanyagoltam ezt a blogot – ezzel valószínűleg töredékére redukálva múgy sem hatalmas olvasótáborát –, és még most sem igazán jöttem rá, mit akarok vele kezdeni.

A jelek szerint a következő rss-olvasóm tartalma sokkal karcsúbb lesz, bár ezek túlélő, kemény, harcedzett blogok, láttak már sok mindent, óvatosan és tiszteletteljesen pislogunk egymásra, mint a szigorú, bőrkabátos alakok egy westernfilm ivójában.**

* a múltkor szóba került, hogy egy mostani 14 évesnek semmit sem jelent a blog, közben meg mintha csak tegnap lett volna, amikor az igazán oldschool bloggerek riadtan nézték, hogyan szabadulnak be a fiatalkorúak az addig elzárt térre

** közben ráadásul zajlik a freeblog haláltusája, vagy legalábbis úgy tűnik, mert sorban költöznek az ismerősök, új címek, új sablonok jönnek, és ezzel tényleg lezárul egy korszak.

(éttermi kiszolgáló központ)

Tegnap együtt ebédeltünk a Nagy Levinnel a jövőben. A jövő egy étterem a Nagymező utcában, amit teljesen véletlenül találtunk meg, miközben mindenféle fontos kérdéseket vitattunk meg, és már nagyon éhesek voltunk. Az étteremben formatervezett, hófehér asztalokba épített monitorokon lehet leadni a rendelést és rendezni a számlát, akár netes fizetéssel is, amit ők cybergastrónak neveznek, de nekem erről rögtön a régi science fiction regények retrójövője jutott eszembe. Egészen ma reggelig nem jöttem rá, miért, de aztán meglett a megoldás:

"A professzor megnyomta az asztal alapján a kiszolgálólapocska gombját, és beleszólt:
– Két csokoládétortát és két eperkrémet...
– Tejszínt is? – kérdezte az Éttermi Kiszolgáló Központ inspekciós adagolója.
A professzor Esztire nézett, azután visszaszólt a készülékbe:
– Egy tejszínt is kérek.
– Tizennégy fillér – szólalt meg újra a készülék.
Bencze András tizennégy darab érmét vett ki a zsebéből, és rátette a kiszolgálólapra. A következő pillanatban kinyílt egy perselytorok, elnyelte az érméket, a kiszolgálólap félrehúzódott, helyette felbukkant egy csinos, kék pettyes tálcán két szelet csokoládétorta, két pohár eperkrém, az egyik krém fölött csillagmintára formált tejszínhalommal"

Fehér Klára: Földrengések szigete (1958)

(thank you, mario! but your holiday is in another castle!)

Az elmúlt pár hónapban a hétvégéket, karácsonyt, szilvesztert és a munkahelyen kivett szabadnapok egy részét is beleértve (leszámítva a londoni utat meg egy meglepetés-születésnapot a pálinkaszobáról ismert házban), otthon, vonaton, autóban és vidéki vendégségben sikerült lefordítanom két remek regényt, már csak egy képregény van hátra meg ami még lemaradt, közben ideiglenesen ellenállóvá váltam a koffeinre, sötét téli estéken jártam el futni és rendszeresen tikkel a jobb szemem (ami a ballal együtt egészen szép piros), de összességében elégedett vagyok, mert túléltem jó érzés volt látni, hogy még képes vagyok ilyesmire.

Viszont elég is volt ennyi kaland és önismeret, lassan nem ártana pihenni, mert jön a következő könyv, ugyanígy másodállásban, mint ezek (és frissítenem kellene a fordítós bibliográfiámat is), de előtte újra kell tanulnom, mit csinál az ember egy szabad hétvégén.

(we can't stop here, this is book country)

Kétezerkevésben kezdtem el az amazonról rendelni fantasztikus könyveket, meg ha úgy hozta a sors, órákat el tudtam tölteni bármelyik angol könyváruház idevágó részlegén, hogy aztán hasonszőrű barátaimmal hosszú levelekben tukmáljuk egymásra az ajánlásainkat (ebből lett az endless.hu, de ez mellékszál). Éles kontrasztként az akkori felhozatalból magyarul szinte semmit sem lehetett kapni, és amikor megpróbáltuk az izgalmasabb leleteket benyomni az akkor még maroknyi érintett kiadóhoz, a legtöbbre azt mondták, ne is álmodjunk róla, ezt itthon soha, senki nem venné meg. Néhányat azért kiadtak (nem azért, mert mi mondtuk), amiket aztán tényleg senki sem vett meg, és mindenki szomorúan bólogatott, hogy hát igen, ez van, maradunk inkább a [BÁRMELYIK ISMERTEBB LOGÓ HELYE] sorozatnál.

Szóval ennek a fényében döbbenetes végignézni a magyar fantasztikus könykiadók idei terveit.

Azt egyáltalán nem hiszem, hogy a felfevevőpiac is akkorát nőtt volna, mint a címlista meg a kiadók száma, ezért biztos vagyok benne, hogy ez egy csalóka kép. A fentiek miatt viszont számomra akkor is elképesztő, mennyire felfutott a fantasztikus irodalom itthon, legalábbis egyes alágai (Game of Thrones, I’m looking at you), de valami másnak is változnia kellett, ha a friss címek nem évtizedes késéssel jönnek magyarul*, régi adósságok rendeződnek, és az egykori ordas bukások új kiadásukban most éppen kultkönyvek (Simmons, Gaiman jut eszembe nekem így most), pedig 10-15 éve is pontosan ugyanolyan jók voltak.**

* néhányban én is érintett vagyok, és ez jó

** És itt emlékezzünk meg azokról a máshol népszerű szerzőkről, akik továbbra is, sokadik próbálkozásra is ugyanúgy megbuknak itthon, de ez egy másik történet, elbeszélésre más alkalommal kerül sor.

(ma éjjel, osztályvezető úr, új létformát teremtünk!)

Azt mondja a hvg, hogy:

‎Egy laborkísérlet okozta azt a két villanást, amelyet Pest 100 kilométeres körzetében lehetett látni.

"MVM OVIT Országos Villamostávvezeték Zrt. kísérleti telephely" illetve "Veiki Villamosenergia-ipari Kutató Intézet" - ez zseniális. Ha ufók ellen harcoló titkos kormányhivatal vagy az Akadémia őrült tudósait tömörítő alosztály főnöke lennék, pontosan így nevezném el a fedőszervünket, és amikor új létformákat / mechákat / dimenziókaput TEREMTÜNK, csak annyit mondanék, hogy embereink  csupán "egy nagyfeszültségű szigetelőlánc villamos íves próbáját hajtották végre, amelyek hanghatással és egy másodperces kisülésekkel járnak".