(rozsdás, nehéz blogokat pakolgatok vastag kesztyűben)

Valójában feedeket importálgatok a halálra ítélt Google Readerből, mindenféle okok miatt most éppen egyesével. Lassú munka, csinálgatom, amikor időm engedi, sorban kattintgatom végig a blogokat, archívumok nyílnak meg, a listákba rendezett bejegyzéscímek lépcsőfokokként vezetnek a múltba, és ez egyszerre izgalmas és jó és ijesztő és szomorú, mint lemászni a pincébe, a bedobozolt régi levelek és naplók közé.

A legszomorúbb mégis az a felismerés, milyen döbbenetesen kevés létezik már abból a sok énblogból, amire valaha feliratkoztam. Azt eddig is tudtam, hogy a blogolás so 2003-2008*, évek óta van helyette twitter-facebook-tumblr, ezeket én is aktívan nyúzom, ráadásul nem muszájból, hanem szívesen, de csak most tudatosult bennem úgy igazán, mennyire másra használom mindet, és igazából ettől ütött szíven a hiányérzet és a nosztalgia. Mondom ezt én, pedig milyen sokáig hanyagoltam ezt a blogot – ezzel valószínűleg töredékére redukálva múgy sem hatalmas olvasótáborát –, és még most sem igazán jöttem rá, mit akarok vele kezdeni.

A jelek szerint a következő rss-olvasóm tartalma sokkal karcsúbb lesz, bár ezek túlélő, kemény, harcedzett blogok, láttak már sok mindent, óvatosan és tiszteletteljesen pislogunk egymásra, mint a szigorú, bőrkabátos alakok egy westernfilm ivójában.**

* a múltkor szóba került, hogy egy mostani 14 évesnek semmit sem jelent a blog, közben meg mintha csak tegnap lett volna, amikor az igazán oldschool bloggerek riadtan nézték, hogyan szabadulnak be a fiatalkorúak az addig elzárt térre

** közben ráadásul zajlik a freeblog haláltusája, vagy legalábbis úgy tűnik, mert sorban költöznek az ismerősök, új címek, új sablonok jönnek, és ezzel tényleg lezárul egy korszak.