(kreatív blokk, erdőfétis, éjszakai kreatúra)

Megint ott tartok, hogy megakadnak valahol a szavak a fejem és a kezem között.

Illusztráció: stilizált emberi alak oldalnézetből. Az agyból püspöklila vonal indul az írásra emelt kézhez, tekergőzve halad az erek, inak és csontok között, de valahol a nyaknál rajzfilmesen eltúlzott csomóvá gubancolódik. Felirat: fig. 1. Az írói blokk leggyakoribb oka a szókapilláris csavarodása.

Pedig múltkor tőlem szokatlan szívóssággal sikerült elérnem, hogy minden más mellett rendszeresen foglalkozzak a saját szövegeimmel. Aztán a minden más szokás szerint átvette az uralmat, a többi pedig innentől ismerős mintázatot követ, leírandók gyűlnek, torlódnak, a koponyámat feszegetik, aztán hamarosan elmúlnak.

Mielőtt ez megint bekövetkezne, megpróbálok visszatérni a rendszerességre. Kezdem mondjuk itt és az erdővel.

A hétvégén ismét vidékre és erdőbe mentünk, ezúttal kettesben, kicsit eltévedtünk, magányos vadlesek között jártunk és felmásztunk egy várhoz. A völgy pontosan úgy nézett ki fentről, mint egy doomban és/vagy gótikában utazó zenekar videója, rozsdaszín lombok, sárga avar, csak a szigorú arcú emberek hiányoztak a göcsörtös fák mellől.

(Gondoltam akkor. Aztán pár órával később tényleg megpillantottunk egy fényképezkedő csapatot, és már messziről, a sziluettekből biztosra vettem, hogy metálzenekar feszít az avarban; egyvalaki terpeszben, derékig érő hajjal, mellette a zordon szakállasok az övekbe akasztott ujjakkal, hátul a negyedik tag karba font kézzel. Persze lehettek blues-zenészek is, de kétlem.)

Azóta egyre nyúlósabbak a reggelek. Krimit olvasok az időhöz, magándetektíveket és zsurnalisztákat és esőt.

Ismét nálam van pár hétig a gyerek a macska (szegény jószág, mire végre megszokja valamelyik előző albérletet, akkor költözök). A beilleszkedés első hetében nappal hibernálódik, de amint leszáll az éj, előbújik a rejtekhelyéről és úgy viselkedik, mint az Éjszaka Valódi Ura – végiggyalogol a fejemen, befúrja magát a paplan alá és hosszan, nagyon hosszan próbálja kinyitogatni a szekrényeket.

(they’re taking the hobbits to isenga… rivendell)

Vannak azok az erdők, ahol ősszel azonnal A Gyűrűk Ura első kötetében érzem magamat, de ez fordítva még inkább igaz, mert A Gyűrűk Uráról ösztönösen az őszi vadon jut eszembe, különösen az Öregerdő, ahol a hobbitok vándorolnak Völgyzugoly felé és jönnek a nazgûlok. (Pedig akad még erdő Középföldén éppen elég, csak a másik két könyvet sohasem szerettem annyira, mint A Gyűrű szövetségét, de ez most mellékszál, különben is tizenöt éve olvastam utoljára.)

Szóval ezen a borús októberi vasárnapon a Rám-szakadék is simán elfért volna Középföldén. A talaj már felvette a rozsdaszínt, a sziklák hatalmasak voltak, meg zöldek, mint a moha, és vastag gyökerek tekergőztek a sárban vagy nyúlkáltak a domboldalról a levegőbe. A hanghatást a patak adta, ami közvetlenül az ösvény mellett zubogott lefelé.

Köd ugyan nem volt (ha jó emlékszem, a hobbitok sokat mennek ködös, elázott erdőkben), nem vittük a Gyűrűt sem, és hiányoltam a feketére sötétedett ódon fogadót, ahol ilyenkor oda lehet ülni a tűz mellé, de Visegrád környékén nem akadt egy sem. Igaz, a hobbitoknak pedig senki sem épített vaslétrákat a sziklába.

(nUmb3r2)

Ha a mindennapjaimat vissza lehetne fejteni színtiszta kóddá (hogy nagy, zakatoló gépek nyomtassák leporellóra későbbi elemzés céljára), akkor a múlt hét végén furcsán erőteljes lenne életem számoszlopai között a háromszor öt jelenléte, mert

– a hétvégén volt a harmadik ötéves érettségi találkozóm (és ugyanolyan jól sikerült, mint az előző kettő, semmi feszengés vagy rongyrázás, szinte mindenki eljött, és úgy rákapcsoltunk, hogy hajnali egykor nagyon udvariasan köhécseltek az étteremben, mert egy órája már mentek volna haza, hajnali három és négy között pedig a kocsmában jelezték, hogy igazából régen bezártak), illetve

– éppen öt éve dolgozom játékfejlesztő/szövegíróként, és pénteken jelent meg a harmadik játékunk (Stratégia! Kereszteslovagok! Szaracénok! Izgalom! Alternatív történelem!).

Persze veszélyes gondolatmenet ez, mert hirtelen mindennek száma lesz: a mostanában elolvasott történeteknek, a naponta kötelezően lefordítandó betűmennyiségnek, a tervezett postoknak és cikkeknek, a kreatív dolgoknak, amikkel foglalkozni kellene, és ha számok vannak, akkor biztosan jelentenek is valamit, és…

Szóval egy filmben most jönne a rész, ahol ülök az asztalnál, kezemet a halántékomra szorítom, és ragyogó számok, sőt Számok nyüzsögnek a fejem körül, mint a darazsak, felvillannak, elhalványodnak, gyorsulva forog körülöttem a kamera, én pedig azt motyogom magam elé, hogy menjetek el miért nem hagytok békén már.

(mindeközben vidéken)

A kertünkben sünök vackolják be magukat télre.

A fenti mondat egyszerre egy történet nyitómondata, potenciális haiku-alapanyag és a színtiszta valóság.

(sztorifarm)

Álomszámla, állt a bedobott borítékon a főbérlő kézírásával, aztán az agyam kiigazította a két félreolvasott betűt, a világ pedig sokkal szürkébb (ellenben kevésbé ijesztő) hely lett megint. A szó azonban rögtön a történetkeltetőbe került, ahová évek óta hajítok be ötletet, képet, szavakat és karaktereket, hátha reakcióba lépnek egymással.

Mostanában határozottan történik valami ott a sötétben, egy város például labirintust növesztett, egy karakterért meg eljött a világ legfurcsább ügynöksége. Persze az utóbbi öt év tendenciáit figyelembe vége az ég tudja, mi mindenné alakulnak még át ezek a darabkák, mire végül kezdek velük valamit. Már ha egyáltalán.

(csapjuk fel a nem létező fogalmak szótárát)

Alattomosan nyomakodik befelé az ősz a lakásba, a barátságtalan égből egyenesen a csontjaimba szivárog a hideg.
Tegnap már a fűtést tesztelték a Kombinátban a cégnél. Az irodát lassan betöltötte a felforrósodó radiátorok kipárolgása, bár erre olyan szót kellene használnom, ami egyszerre jelent illatot, hőmérsékletet és egy emléket arról, amikor az ember vidékre utazik a barátaival pár napra, teát főznek, sokat röhögnek és beüzemelik a kazánt a régóta üres hétvégi házban.

(Szerintem ez egy mély hangrendű szó, és legalább egy hosszú ó mindenképpen van benne.)