(off i go then)

És akkor ma este útnak kelek egy hétre (lásd vándormadár-ösztön), furcsa lesz, mert évek óta nem utaztam teljesen egyedül, meg jó is, azt hiszem, ha tudok, jelentkezek.

(vakuk vívtak)

Pénteken a mr. a remek lakásavatót tartott, ami egy ponton átcsapott a házigazda, agnus és L között vívott fényképezőgépes párbajba, ami pont olyan, mint a westernek nagy leszámolásai, csak digitális gépekkel vívják és a lefotózott testrészek nem véreznek. A csata csúcspontján alie meg én kint álltunk a sötét gangon* és mellettünk folyamatosan, éles fénnyel hol felizzott, hol elsötétedett az udvarra néző ablak, mintha időutazással vagy gyilkos robotnők életre keltésével kísérleteztek volna odabent. Amúgy rá kellett jönnünk, hogy a vaskorlátok mintái bonanza-jeleket mintáznak, de ez csak akkor látszik, ha a fény ferdén vetíti a cirádákat a falra, szerintem ez valami kód lesz a vasba rejtve.

* és eszmét cseréltünk a kollégiumokról, China Miéville-ről és az e-book olvasókról; meg tisztáztuk, hogy évekkel ezelőtt Bright bemutatott minket egymásnak a Szigeten, de a szigetes éjfél utáni találkozók mindig ködösek és ezért nem baj nem emlékezni rájuk

(szociorémálomépítő, kezdő készlet)

Tegnap céges triászunk kivonult a lépcsőházba kávézni, és láthattuk, mennyire ódon és gótikus a bérház gangja egy őszi koraestén, ha szemközt csak egy csupasz villanykörte világítja be a kovácsoltvas cirádákat meg a szürke falat. TJ barátom fejben kelet-európai szociofotót komponált a látványból (a lámpa alatt kellene melankolikusan dohányoznod, mondta jóindulatúan), de az alap könnyedén alakítható tovább: ha egy járókeretes bácsi 34 perc alatt jön le az oldallépcsőn, aláfestő zene nélkül, David Lynch-filmet kapunk; ha az egyik lakásban egy nyugdíjas néni a kikapcsolt tévét nézi szótlanul, dokumentumfilmet a rögvalóságról; ha valami kijön a tévéből és leveri róla a színes üveghalat, echte káeurópai horrort.

(megyek az őszben, ezek fordulnak ki belőle)

Azért is jó ellátogatni a Word Press 2008 fotókiállításra, mert a fekete-fehér diktátorok és a színes szegénység után sokkal élhetőbbnek tűnik ez az ország, még akkor is, ha éppen akkor valakik és valamiért megint dúlnak a belvárosban; ha a tetők fölött minden túl szürke és fúj a szél.

Most kedvelem ezt az őszt. Égő avar füstje kell még bele, kis napfény, szép lesz ez.

Írni lenne jó, gondoltam tegnap váratlanul, valamelyiket felhizlalni a füzetbe lefirkált fél sorok közül. Erre rögtön véget ért a vihar előtti csend (nem tartott sokáig), október vége, mondták nekem itt bent, szóval valóban sokat fogok írni, csak angolul, átokföldjéről, boszorkányokról, hideg vasról és technológiai fejlesztésekről.

(ma van az "international talk like a pirate day")

Mint a kásahegyet átrágó mesehős, aki váratlanul átjutott a túloldalra, olyan arccal nézhettem körül ma reggel, amikor rájöttem, hogy két és fél hónap után most először nem kell egyszerre fordítani és szerkeszteni, kizárólag az állandó munkahelyem vár. Ez azt jelenti, hogy talán hosszú idő óta az első olyan hétvége közeleg, amit nem munkával töltök (és végre elkezdhetem megválaszolni a felgyűlt leveleket).

Mivel az ilyen vihar előtti csendek nem tartanak sokáig, gyorsan ki is használtam a szabadságot és elmentem futni a szigetre. Régen jártam arrafelé, a park fáira azóta kicsapódott az ősz, mint valami rozsdás hab. Az energiafeltöltés annyira sikerült, hogy a céghez vezető út nagy részét is gyalog tettem meg, és mivel ebben az állapotban, a kicsit csípős napfényben kizárólag az új Motörheadet szabad hallgatni, így is tettem, Chase my tail, catch me if you can / Don't you mess around with the Runaround Man.

(noiz a korábbi verziószámaival találkozik)

Amikor az autót vezető ember azt mondja, csak beugrunk még ide, és váratlanul a városnak egy olyan részén találom magamat, ahol tavaly novemberben jártam utoljára, előtte viszont tanfolyamra, rendszeresen és sokáig. Nem is emlékek jutnak eszembe, hanem rutintól rögzült hangulatok, egyetlen pillanat alatt zuhannak rám, és félig még az enyémek, félig már nem.

Amikor egy levélben szóba kerül az a novella, amit júliusban fejeztem be, és hirtelen ijesztően nem tudom felidézni azt embert, aki írta, pedig alig másfél-két hónapja történt.

Amikor a naptárra nézek, és eszembe jutnak az őszi utazások, a színek, az illatok, a hangok, de elsőre csak egy különösen élénk álom részletei.

Mintha az elmúlt egy évben többször fogták volna az összes csontot és szövetet és gondolatot és a kis izéket, amikből vagyok, ezeket szétpakolták volna egy nagy, fekete nejlonra, hogy fontos apróságokat cseréljenek bennem, majd utána összerakjanak még egyszer, tervrajz szerint. Kívülről semmi változás, de már nem ugyanaz a verziószámom, és ez néha furcsa. Túl rövid idő alatt túl sok verzió, talán.

(hihetetlen, mi mindenből csinálnak pálinkát)

Mi az első két dolog, amit egy felelősségtudatos, felnőtt ember tesz, ha több hónap nélkülözés után pénzhez jut? --> Kettő: elmegy valahova és rettenetesen berúg.

Ez is kipipálva.

(Péntek: bemelegítés Búvárzenekarral és Srakker szóvicceivel. Szombat: Fehérvári Zenei Napok, négyféle pálinka, egyféle Jägermeister, mindegyik többször, Anathema, rettenetes hideg, szél, észosztás, enyhe mentális köd, jóhangulat, másnap a világ bosszút áll és dolgoznom kell.)

(magadtól nem találod meg soha, csak vezetővel)

Igazi zárvány volt a város régi házai alatt. A pincehelyiség falán boroshordók előlapját imitáló faragványok, a nehéz asztaloknál gimnazisták, a pult fölötti tévén barátokközt, de igazán akkor tűnt fel a hely komolysága, amikor két pohár sör után rendeltünk még kettőt és a barátságosan flegma pultos elkérte a poharakat, mert ilyen gyerekkiszerelésből nem akadt több.

(majdnem filmes vágásokkal mondom el)

A hét úgy kezdődik, hogy felébredek hétfő reggel és az ablakpárkányon ott ül az ősz, mint egy ázott madár.

Hirtelen vágás a múlt hétre: végzek a fordítással. Ebben a lelkiállapotban nem szabad azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen nem is volt vészes, sőt a végén az a néhány nap a világtól elzárva, pánikban és hajszoltan, ugyan, az valójában stimulál és erősíti a lelket. Ha most nem vigyázok, elvállalok egy másik féltéglát, és akkor megint zsonglőrködhetek a többi állásommal, utána pedig (akárcsak jelen pillanatban) legalább egy, de inkább két hét, mire letudom a közben felgyűlt feladatokat.

Hirtelen vágás egy esti utcára: szerény külsejű srác állít meg, felmutat egy vaskos papírköteget és azt mondja, ő író, ez pedig az ő regénye és ha lenne pár percem. Udvariasan lerázom, de már bánom, talán új marketingmódszereket tanulhattam volna tőle vagy legalább azonosíthattam volna magamat az írók titkos kézfogásával.

(A másik furcsa ember, akivel a minap szintén az utcán találkoztam, nem beszélt, csak vérzett, a jobb talpából. Mezítláb ment előre, üres arccal és véres talpnyomok vezettek akkurátusan egy lépcsőházhoz, mint egy kis költségvetésű horrorfilmben a sejtetés eltúlzott eszköze. Mögötte egy otthonkás öregasszony ballagott, hát hova mész, hát hova mész így, mondogatta, de nem úgy, mint aki igazán aggódik.)

Végül vágás vissza a hétfőre, amikor is visszatérnek a szorongó éjszakák. 2007 elején ment ez, heteken át: váratlanul felriadok arra, hogy nagy baj van – általában azt hiszem, elfelejtettem valami nagyon lényegeset –, és csak akkor jövök rá, hogy szó sincsen ilyesmiről, amikor már teljesen felébredtem. Most például egy nagyon fontos kód jutott eszembe az álmomban, amit le kellett volna írni, különben örökre elveszik, viszont csak két számjegyig jutottam a rekonstruálásban, mire kitisztult a fejem. (Talán egy másik én egy párhuzamos világban most hasonlókat ír, viszont nála hiányzik ez két szám a kombinációból, ami kinyitná a széfet vagy a titkos ajtót a labirintusba.)
Mondjuk nem örülök annak, hogy a tudatalattim megint nem hagy békén.

(újabb kalandok a blogok völgyében és azon is túl)

– Emlékszem, a levegő sűrű volt a megírandó postoktól. – „Danger” Noiz elhallgatott, majd rá jellemző, férfias mozdulattal megigazította az elcsúszott csipketerítőt. – És a tömeg… Különös hatással volt rám. Egyszer azt hittem, a végén megdobban a szívem.

Szombaton bloggerek közé mentem, természetes közegü(n)kbe, a tandembe, ahol egyébként a szokatlan zsúfoltságból ítélve gyakrabban kellett volna záróbulikat tartaniuk. Pontosan azt tettük, amit ilyenkor egy blogger tesz, behúzódtunk egy kis sarokba és egymással beszélgettünk. (Azért volt, aki átütött a láthatatlan falon, például banasha, aki szinténblogger, meg Peter, aki nem annyira).

Kedden pedig rá kellett jönnöm, hogy egyetlen pozitívuma mégis van annak, ha nagyon hosszú időn rettenetes összegekkel tartozik át egy cég: ha csak a töredékét kifizetik, már az is pénz. Kicsit fellélegeztem, hatalmas önuralommal nem gondoltam végig, mennyivel tartoznak még itt és három különböző helyen, és feltettem magamnak a kérdést: Mi az első két dolog, amit egy felelősségtudatos, felnőtt ember tesz, ha több hónap nélkülözés után pénzhez jut?

Egy: lefoglal egy repülőjegyet nyugat felé. *
Kettő: elmegy valahova és rettenetesen berúg.**


* Megtettem. Van visszaútra szóló is (egyelőre). És idén harmadszorra már ne jöjjön közbe semmi, köszönöm.
** Jövő hétre maradt, a fordítás és szerkesztés rémálomnapjai után. De meglesz.