(ipari romantika, zs-film, kókuszos csirke)

Szombaton rajtaütésszerű meghívásnak engedve jártam Tatabányán, ahol még soha, és azóta tudom, hogy a tatabányai vasútállomáson gond nélkül le lehetne forgatni egy noir-scifit abban a komor jövőben, ami közvetlenül a szocializmus világméretű győzelme, majd bukása után játszódik. Funkciótlanul nagy szocreál épület, hiányzó vagy törött üveglapokkal az emeleten, rozsdásodó vastraverzekkel, meredek, fedett betonlépcsőkkel és sötét, halott belső terekkel.
Szóval teljesen elvarázsolt.

(Akárcsak a környék másik romantikusan ipari struktúrája, a Kémény. A Kéményt az elmúlt években több alkalommal megcsodáltam, ha errefelé utaztam vonattal. Egy dombon áll, nagyon magas és fenyegetően szúr a felhőkbe, körülötte ipartelep és sok vastag fémcső, alatta az épületben pedig ki tudja, mi rejtőzik – szerintem átlátszó tartályok végtelen sora, a tartályokban zselés folyadék, a folyadékban bevetésre kész, biomechanikus testek szunnyadnak).

A rajtaütésszerű meghívásnak hála egyébként találkozhattam a szintén ott vendégeskedő otthoni kompániával, közben a házigazda, a BorosTomi sütött meg főzött, végül bedaráltak minket a szörnyek a Descent című társasjátékban, az erkélyen megalkottuk a pszichedélikus mulatós zenei műfaját, és mindeközben az Atomvihar* című Zs-film ment a tévében, mert kimondatlan esküvéssel fogadtuk (legalábbis én szeretném ezzel menteni a helyzetet), hogy az igazi férfi végig kibírja és előre kitalálja a fordulatokat, akarom mondani, a „fordulatokat”.

* Atomic Twister. A magyar cím ütősebb, lássuk be.

("sohasem felejtem el az elsőt"-post)

Fura dolog ez. Kicsit ködösen, de emlékszem, milyen érzés volt meglátni az első nyomtatásban megjelent cikkemet. Ennél még jobb volt szembesülni az első novellámmal papíron, meg forgatni az első lefordított könyvet, és mindent vitt az, amikor belelapozhattam a két regényembe; most már azt is felírhatom, milyen érzés kibontani az első számítógépes játékot, amit részben terveztem is, meg száz százalékban én írtam, angolul.

Ma megjelent az egyik játékunk, az első keresztes hadjáratot feldolgozó real time strategy, a Crusaders: Thy Kingdom Come. Itt hever az asztalomon, egy év munka után, most már elhiszem. A spanyol kiadónknak hála sajnos minimális (és csak Spanyolországban érezhető) reklámmal, tehát eléggé csendben, ezért akit esetleg érdekel, inkább nézzen rá a honlapunkra.

(a húsvéti fagyokról)

Fénytelennek indult ez a húsvét: reggel éjszakai hideg szivárgott a talajból, az éppen aktuális ablakomban még mindig szürke a táj. Ettől két napon belül második alkalommal jutottak eszembe a kamaszkori locsolóexpedíciók a lakótelepen. Sok év távlatából nézve mintha minden húsvéthétfőn nagyon hideg lett volna arrafelé. Meg fújt a szél.

Érdekes, hogy a későbbi húsvéti emlékképekben meg minden fa bőszen virágzik és ragyog a fény, valószínűleg eléggé megszépítve a valóságot. (Ettől a kiegészítéstől persze túl könnyen értelmezhető metaforaként ez a bejegyzés, ahol a kamaszkorom a lakótelep a felhős ég alatt, a tizenhárom éves énem zsebében büdöskölni és aprópénz, kezében centrumos szatyor, megrepedezett piros tojásokkal. De nem metafora, szerettem kamasznak lenni.)

Tegnap a Nagy Levinnel telefonon beszélgettünk teljesen átlagos dolgokról (konkrétan Dickensről és a tündérek vassárkányairól), amikor váratlanul azt mondta nekem, hogy egészen kisimultnak tűntél szerdán. Először megijesztett ez a látványos eltérés a külsőm és a belsőm között, aztán rájöttem, mégis igaza van. A két hónappal ezelőtti állapotokhoz képest valamivel kisimultabb vagyok, másrészt meg az akkori általános rosszkedv markánsan szétvált hullámhegyekre és hullámvölgyekre. Az előbbi tényleg pozitív tud lenni, az utóbbi meg nagyon negatív, viszont nem láthatja senki.

Zárszóként annyit tennék hozzá, hogy ebben a pillanatban kisütött a remek drámai érzékkel rendelkező Nap.

(it's... it's... almost... alive!)

Annyira esszenciálisan „a” hosszú hétvége előtti, barátságtalan péntek délután van ebben az üres irodában, hogy elegendő lenne egy parányi változás a fényekben, a hangulatban vagy a színekben, máris öntudatra ébred és hörögve mászik majd végig a folyosón, utánam.

Keveset aludtam, az a baj.

(słoń)

Azaz svony, ha jól rémlik; ezt agnustól tanultuk, lengyelül az elefánt, teljesen kedves szó és rögtön két speciális karaktere is van a négy betűjéből (ami remélhetőleg látszani is fog minden böngészőben, különben buktam ezt a pompás felvezetést). Minden medúza-találkozón / okkult hímzőegylet-mítingen tanulok valami újat. A tegnapi tehát a szavak jegyében telt, olyannyira, hogy Bright is meg jómagam direkt feliratos pólóban mentünk, a lucia kedvéért, aki a múltkor reklamálta, hogy Bright akkori pólóját már kiolvasta (de lucia sajnos nem jött, hát ilyenekről maradt le). Ezen kívül felhívnám a figyelmet a Parázs Presszó nevű műintézményre, ami teljesen korrekt hely, a neve és a kialakítása közötti diszharmónia tökéletesen megágyaz az étlapon található diszharmóniának (thai kaja, magyar kaja, cseh csapolt sör, ami nem jó, német üveges búzasör, ami jó), kényelmes, nagyon előzékeny a személyzet, és mindig olyan kevesen vannak vendégek, hogy elkezdtünk aggódni a megmaradásáért, látogassatok oda ti is.

Aztán meg vannak ilyen napok, mint a mai, amikor felkelek, és érzem, hogy a mélyponton eszméltem ismét, blörg (ahogyan a 30 Rockban mondanák).

(szivárvány)

- Reggel fél nyolckor szálltam le a Flórián téren. Permetszerű, gyenge eső hullott, a hátam mögött még ragyogott a napfény, előttem, a magasban már viharkék volt az ég, és
hatalmas szivárvány feszült pontosan az óbudai lakótelep egyik hosszú házsora fölött, a roppant fogantyú a betonbőröndön.

- Két hónappal ezelőtt a korábbiaknál jóval aktívabban kezdtem el futni, hogy kisisteregjem magamból az idei év egyre gyűlő feszültségét. Ez ugyan csak ideig-óráig működik, de közben lassan mind távban, mind kitartásban legalább háromszorosát hozom a korábbi teljesítményemnek. Azt hiszem, ezzel el is meséltem az utóbbi időszak egyetlen sikerélményét, ami elég árulkodó jelzés az életemről.

(ráadásul hétfőn)

Vannak ilyen spontán szürreálisba hajló esték, mint a tegnapi. Mert ha nem kezdem el keresni kilenc körül a valahová ledobott telefonomat, akkor nem veszem észre, hogy keresett Búvárzenekar és biztosan nem keveredek el abba a belvárosi sörözőbe, ahol Srakkerrel meg Tapsival üldögéltek. Így viszont mentem, ittunk, beszélgettünk, majd miután elbúcsúztattuk Srakkert – vitte a szóvicceit is –, addig folytattuk a fentieket, amíg a rendkívül szimpatikus személyzet szó szerint le nem húzta a rólót, de nem dobtak ki minket, ellenben addigra nagyon berúgtak és a barátaikkal balkáni népzenére táncoltak az asztalon, mi pedig a gyengéd erőszaknak engedve ugyanezt tettük egészen hajnali fél háromig (az asztalt ugyan kihagytuk).
Most fáj a fejem és hamarosan egy több órás, maratoni dizájnmegbeszélés vár rám, de ennyit megért.

(gondolatkísértet)

Péntek este egyébként az történt, hogy Bright meg isolde meg isolde húga meg L társaságában múlattuk az időt. Szóba került a kortárs magyar irodalom, meg hogy milyen szerintem egy igazi kortárs magyar novella (meglehetősen szarkasztikus és gonosz voltam). Aztán jött váratlanul egy pont, ahol kiderült, hogy Bright stikában végignézte a 30 Rock című sitcom első évadját isolde nélkül, amit némi mentegetőzés követett. Ezek a komponensek hétvégén összeértek és ez lett belőle, mod. kort. magy. ir. by noiz, és a szörnyen rossz meg a paródia között billeg, tehát pont olyan, mint amilyennek elképzeltem, de isolde azt mondta, nem merem leközölni.


A péntek este szocreálban

Macskák vernyogtak az udvaron és az este úgy könyökölt a gangra, mint az alkoholista házmesternő a negyedikről. A résnyire nyitott ablakon hiába furakodott be a csípős hideg, elsorvadt a tömény zsírszagban, aminek a közepén ott trónoltunk mi, L és én, a rendszerváltás vesztesei, mintha a melósruhánkból áradna az este, a keserűség, az odakozmált hurka bűze, minden.
Abból is áradt.
Remegő kézzel küzdöttem a sósborszeszes üveg kupakjával és a felvizenyősödött lábamról meséltem újabb végtelen történetet. L apatikusan hallgatott és a micisapkáját gyűrögette. A magunk módján próbáltuk kizárni az előttünk zajló drámát.
Izolda lecsapta a vörös zománcos lábost a kockás abroszra, Brájt kifürkészhetetlen arccal állt az IFA-naptár alatt, csak megfeszülő állkapcsán látszott, hogy egy pillanatra ismét az a csavargyári bizalmink lett, aki traktorékszíjjal tanított meg minket a rend tiszteletére ebben az elfajzott világban.
Ittam a szeszt, nyeldekeltem, akár a hal.
– Szóval így – mondta Izolda, és tompa volt a hangja nagyon. – Nélkülem nézted meg. Megnézted nélkülem. Megbeszéltük, hogy ezt a sorozatot nem nézzük.
– Ügyeletben – mondta Brájt, és ököllel nehezedett rá a viaszosvászonra. – Ügyeletben! Neked nem tetszett.
– Ha mondtad volna, végignézem veled – Hurkalé fröccsent Izolda pongyolájára. Lassan, szomorúan csordult lefelé, zsíros könnycsepp egy túliparosodott világ védőszentjének arcán. – De nem mondtad. Nem mondtad soha.
Brájt lehajtotta a fejét és végigsimított férfias, tömött bajuszán. Súlyos lett a csend.
Oldalba böktem a szótlan L-t és kisurrantunk az előszobába.
– Hagyjuk – súgtam neki cserepes fikusz mögött. – Itt már zaba úgysem lesz.
Nevetett vagy sírt? Az összeszorított fogak sövénye mögül előszökkenő hang bármi lehetett.
A lépcsőházba még utánunk szűrődött az anyóstól kapott étkészlet csörömpölése, de addigra hatni kezdett a sósborszesz, és a csilingelő hangok a Makk hetes presszó nyerőgépének duruzsolását idézték bennem, a kilátástalanság egyetlen ellenszerét, ahol ez az éjszaka végződni fog vagy talán soha véget sem ér.
•

Disclaimer: természetesen a szerző nem iszik sósborszeszt, L-nek nincsen micisapkája, isolde nem rendelkezik pongyolával, Brightnak nincsen bajusza és gangos házban sem laknak. A kortárs irodalom azonban áldozatokat követel szereplőitől és kötelező a kisüveges alkohol, a micisapka meg a vörös zománcos lábas.

update: isolde részletes háttérinformációi a Mű születéséről

(normal service will now be resumed)

A múlt hét a regenerálódás jegyében telt, lássuk, milyen is az élet a fordításon túl, hát irreálisan felszabadult. De olyan intenzíven az, hogy érezhetően nem tartható fent sokáig.
És nem is, megnyugodhatok, a világ nem szokatlan hely többé ezzel a vidámkodással meg optimizmussal, helló, egzisztenciális pánik, sziasztok, szorongó vágyak, tervek, álmok és félelmek, visszavettem az ólomtalpú cipőt, amit körülöttem szinte mindenki visel, és vonszolja magát kedvetlenül ebben a szomorkás országban. De legalább tudom, hogy ki lehet ebből szakadni. Meg egy kicsit kisimultam.

(nyamvadék 2008)

És még mindig csak március van. Ehh.

( fel- / visszaszámolás, 2. rész; most erőltetett hasonlattal!)

Tegnap magam számára is teljesen váratlanul, de nem előzmények nélküli fordulattal egy időre kisétáltam a fordítóbizniszből. Ez így persze félrevezető, mert azt sugallja, hogy a fordítás egy szép nagy ház, ahol gondosan lezártam a már kiürített szobákat és kiballagtam a kapun. Pedig ha a túlbonyolított hasonlatot még tovább akarom csavarni, akkor inkább egy düledező kunyhó a lápvidéken, ahonnan már egy ideje aggasztó üvöltések szűrődtek ki, majd tegnap kicsapódott az ajtaja, tébolyult tekintettel kirontottam én, zihálva becsaptam azt az ajtót, nekivetettem a hátamat és elkínzott arccal azt vonyítottam az ég felé, hogy többet oda be nem megyek. Két félig lefordított könyv maradt odabent, az egyikért remélhetőleg hamarosan bemerészkedik egy Problémamegoldó, az meg hamarosan kiderül, kell-e bármit is csinálni a másikkal, a lényeg, hogy most jó darabig nem akarok egyetlen lefordítandó mondatot sem látni.

Fogalmam sincsen, miért éppen tegnap kora délután, egy teljesen átlagos oldal közepén égett ki az utolsó biztosíték. Igaz, jó ideje nagy terhelés alatt állt, de ha fél évvel korábban tör rám a felismerés (nagyon furcsa érzés hirtelen ennyire biztosnak lenni valamiben, ami minimum egy évig eldöntendő kérdés volt), hogy egyszerűen képtelen vagyok tovább csinálni ezt az egészet, rengeteg feszültséget megspórolhattam volna. És talán nem életem egzisztenciálisan legbizonytalanabb időszakában adok fel egy komplett állást a háromból; ami persze totálisan kiszámíthatatlanul fizet, de akkor is kilenc évbe került, amíg olyan feltételeket, renomét és ívdíjakat küzdöttem ki magamnak, amelyeket viszonylag nehéz lesz (lenne) újra összehozni.

Szerettem fordítani, évekig az életem része volt, és most megkönnyebbültnek kellene lennem, kicsit vagyok is, de inkább szomorúnak és csalódottnak érzem magamat. Ha viszont legalább egy normálisan átaludt éjszakám lesz a közeljövőben, már megérte.