(más blogja mondja el)

A kitartó nyüszítésben persze az igazán jó dolgokról meg alig teszek említést, például szó sem esett arról az estéről, amikor a hímzőegylet elment steaket enni és ezért leszek kénytelen regényt írni, ugyanis a mr. a-nak csak egy ajándékpéldánnyal tudom viszonozni nagylelkű meghívását. Egy pillanatra nem figyel oda az ember, aztán vége az önostorozó nemdolgozásnak. Mindenesetre most nagyon örülök, amiért nem jegyzeteltem, ugyanis jött isolde és elvégezte a piszkos munkát, majd lucia is beszámolt, olyan részletességgel, mondhatni plasztikusan a (z újabb) szürreális estéről, hogy mondhat bármit a koncentrálás hiányáról , szerintem a terhes lány álcája mögött egy hideg számítógépagy figyel, rendszerez és készül valamire.

(félig kitöltött blogtemplate nyavalygáshoz)

A hétvégén tényleg jó kedvem volt, aminek az egyetlen hátulütője, hogy sokkal nyomasztóbb a világ, amikor az olyan napok, mint a mai, teljesen kiütik a pozitív hatásait.

Mert felkelek, leülök dolgozni és [ezerszer hallott siránkozás], aztán elmegyek vezetni a sokadik órámra, aminek a felénél az oktató felajánlja, hogy ezt akkor mára inkább hagyjuk abba, alig egy másodperccel előzve meg engem; bejövök az irodába, és [ezerszer hallott siránkozás], meg egyébként is, [ezerszer hallott siránkozás] és [ezerszer hallott siránkozás].

Az a nagy szerencsém, hogy a barátaim megkérdezik, mi van velem, nem riadnak meg az üvöltő negatívságtól és még segítenek is rajtam.

("már megint kimentem az utcára"-post)

Pont olyan világ van odakint, amikor minden meghökkentően emlékeztet a tavaszra és tulajdonképpen egyértelmű, mit kell ilyenkor csinálni, régi Faith No More számokat üvöltetni a füledbe, szerelmesnek lenni, a Balatonra menni gimnazistaként és lezárt hétvégi házban szerepjátékozni a barátaiddal, vizet nézni, ami még mindig zöldesszürke a téltől, teát inni nagy bögréből, ilyesmiket.

(...)

Szerdán 12 óra 16 perc 42 másodperckor olyan váratlanul és elsöprő erővel lett elegem az évek óta súlyosbodó, majd idén kiteljesedő totális motiválatlanság, frusztráltság, önutálat és többféle bizonytalanság szánalmas kombinációjából, hogy dühömben végre összeírtam az alternatív (főgonoszul Bé-) terveimet a jövőmre nézve. Legalább kettőt vagy hármat is sikerült talán —

— melyek közül egyet lehet csak választani,

— bár valószínűleg odáig el sem jutok,

— és ha mégis, hát nem merek, nem fogok vagy nem akarok belevágni.

Persze azért viccesek az ilyen pótcselekvések, mert csak két dologgal nem számolnak, miszerint hónapok múlva a körülmények könnyedén megváltozhatnak, jó vagy rossz irányba, hónapok múlva a hangulatom is megváltozhat, remélhetőleg jó irányba, szóval ennyiben is maradtunk egyelőre, a listám meg én.

(13. fejezet: Újabb kedd este az okkult hímzőegyletben)

A medúzák megfogyatkozva, de törve nem – Buga Jakab – A cider, ami ott sem volt – A rettenetes igazság a bajusznapról – Veronica Mars néhány év plusszal – Fánkok androidvérből, hupikék törpikéből és mérgező gombából – Zenéről csevegnek – Mr. Noiz sosemvolt élete tüdőbeteg íróként a vidéki kúria padlásán, 1853-ban – Ha nem beszélnének sorozatokról, felborulna a világ egyensúlya – De beszélnek.

(Újra a novellámmal küzdök, és [egyelőre] sok minden van benne a 19. századi regények olyan jellegzetes dolgaiból, mint például ez itt fent. És nehéz kikapcsolni.)

(budapest)

De most komolyan, ez a város mindig ezt csinálja velem. Megvárja, amíg tényleg felhergelem magamat, a világba kiabálom az utálatomat, és amikor kigyalogolnám magamból a feszültséget, mi történik? Délután öt körül a Duna partján bukkanok elő és tényleg le is higgadok. Mert ritkás köd takarja a Várhegyet, a víz szépen, fémesen csillog, a Lánchíd nagyon öreg, nagyon méltóságteljes. Nincsenek igazán színek, de nem lehangoló értelemben, hanem úgy, ahogyan az ezerszer olvasott, régi könyv fekete-fehér illusztrációján sincsenek, és ha így nézzük, akkor az a kis alak a sarokban, aki én vagyok, valójában izgatottan vár - egy szegecselt fémborítású monstrumra a víz alól, egy repülő masinára ezernyi légcsavarral, bármire, amit a 19. század kalandregényírói éppen egy ilyen hangulatú városba képzeltek volna.

(this corrosion)

Szeretnék egyszer eljutni abba a lelkiállapotba, amikor lefoszlik rólam a civilizáció vékony máza és egyszerűen kikapcsolom a sikeresen belém nevelt udvariassági formulákat. Akkor majd hideg nyugalommal leteszem a poharat az asztalra, ránézek a pincérre, aki jó magyar szokás szerint már kioktatott minket, amiért átrendeztük az általuk kényelmetlenül beállított asztalokat, majd azóta folyamatosan megjegyzéseket tesz, ha a húszfős társaság nem egyszerre rendel, hanem páran néha utólag is, és tagoltan azt mondom neki, A hozzád hasonlók miatt fogok leszokni az összes szórakozóhelyről, te tahó paraszt, de legalább azt is nektek köszönhetem, ha végre rászánom magamat egy hosszú külföldi útra.

Arról nem is beszélve, hogy ez pénteken történt (ezt leszámítva egyébként igen kellemes) céges ivászat címszó alatt, és ahogyan azt ma megtudtam, a számla, mit tesz isten, több tízezer forinttal volt több annál, mint amit mindenki bedobott. De hát biztosan mi számoltunk rosszul... persze (ha nem ez lenne a sokadik hasonló történet az ismeretségi körömben és saját praxisomban, talán el is hinném).

Természetesen messze vagyok még ettől az állapottól. És nem sok kedvem van elérni, mert ha sikerülne is, pontosan olyanná válnék, mint az összes pincér, buszsofőr, eladó, banki ügyintéző, hivatalnok, kalauz meg ki tudja még ki, aki úgy viselkedik ebben az országban a vendéggel vagy ügyféllel, mintha legjobb esetben is hatalmas szívességet tenne egy különösen visszataszító létformának.

(a materializmus csapdájában)

Tudom, hogy a pénz nem boldogít, mégis mennyire fel tudja dobni szegény kreatív munkaerő hangulatát, ha hirtelen kifizetik két havi elmaradt fizetését (nagyjából egy nappal azelőtt, hogy több hét szabadságra kényszerült volna menni, rohamtempóban, éjjel-nappal könyveket fordítani). A február meg hallgasson, január utolsó napján történt, csak szólok.