( I aten't dead)

Tehát volt ez a post, ahol reflektorfényben remegő, közepes méretű állatként vártam a közeledő határidőket. Az elmúlt hét nagyjából annak a jegyében telt, hogy megpróbáljam elkerülni az ütközést. Ezt természetesen nem sikerült teljesen megoldani, dacára a kivett szabadságoknak. Hiába tűntem el a világ elől.

A tudás súlya szombat este zuhant rám, amikor még bent ültem a cég irodájában, egyedül, mert órákkal előtte hazament mindenki más, a belső udvaron szállingózott a hó, és hallgattam, hogyan búgnak, zúgnak és kapcsolgatnak a sötét szobákban a rejtélyes gépek. Nem is tudtam eddig, milyen nagy az iroda és milyen könnyen lehet azt hinni, hogy a hátsó szobában mégis maradt bent egy kolléga, aki éppen puha, halk léptekkel járkál a sötétben, bár nem akarom tudni, miért tenne ilyesmit bármelyikük is. Közben a sürgős anyagokat küldözgettünk egymásnak otthonról dolgozó dizájnertársammal, és ilyenekről cseteltünk, hogy Pontosan mint egy horrorfilmben, (írtam én), egyszer csak bepötyögöm, hogy Pillanat!, majd nem válaszolok soha többé, mire ő felvetette, hogy sokkal rosszabb, ha válaszolok, csak valami nagyon rossz és torz dolgot, de eszembe jutott, hogy egy modern, önmagára reflektáló horroralkotásban pontosan ilyen kitekert gondolatmenettel kezdenének, és itt abbahagytuk. Szóval ültem ott, a lámpa fénykörében, és azon tűnődtem, hogy az igazi horror csak most jön, mert a lefordítandó regénnyel szinte semmit sem haladtam, mert ugye ott volt a több fontos minden. Szerencsére rögtön mentem is Brighthoz vendégségbe, dögöt enni, mint a házigazda írta invitáló levélben, mert tudja, hogyan kell kedvet csinálni egy disznótoros lakomához. Rendkívül macsó dolog az ilyesmi, még úgy is, hogy a korábban érkező tettestársak megették a töpörtyűt, eltökélten faltuk a disznót, alkoholt is ittunk hozzá, szóval minden adott volt ahhoz, hogy nőkről, fociról és autókról beszéljünk*, ehelyett főleg filmekről esett szó. Erre egyébként az időközben hazaérkező isolde döbbentett rá minket, aki sokáig csendes érdeklődéssel hallgatta a diskurzust, miközben már tényleg csak az íze miatt csipegettünk a centi vastag karikákra vágott szárazkolbászból. Ezután zavartan próbáltuk menteni a menthetőt és beszélgetni a dugásról, de állandóan az Alfa Holdbázis jött elő, amíg az ifjúkori részegségek történetei és Rosario Dawson klónozása mint téma meg nem mentette a becsületet. Nagyon rendben volt a társaság, négy éjszakai járatot szalasztottam el, míg a másnapi munka rémétről hajtva ki nem merészkedtem a csikorgóra fagyott éjszakába.

* életemben egyszer próbált velem echnat barátom fociról beszélgetni, miután gyorsan meghívott négy unikumra, de akkor sem voltam partner

** innen csak egy ugrás volt a nemzetközi vizeken hajózó roppant hajók cyberpunk víziója, ahol ezer Rosario Dawson él a fedélközben, amíg meg nem támadják őket a Borisz Jelcin-klónok

(A tegnap este számokban)

Egy korsó sör: 450 Ft
Egy pohár sör: 300 Ft
Egy gyanútlan angollal unikomot itatni, majd figyelni a hatást: megfizetethetetlen

("Ha választhatnánk, a barátaim mind hobbitnak mennének, csak én lennék Nazgûl"-poszt)

Szakadó esőben csoszogni a karácsonyi bódék épülő vázai között, öreg házakból kilépő fáradt embereket nézni, miközben Nick Cave-tól a Messiah Ward című szám dünnyög a fülemben (They keep bringing out the dead, now / It's been a long, long day), na, ez a kényelmes, biztonságos darkpozőrködés.

Aztán irodába bemenni, szembesülni azzal, hogy veszélybe került a jövő hétre tervezett szabadságom (amit arra fordítottam volna, hogy egyszerre két másik munkát végezzek el otthon szombatig), mert mit tesz isten, szintén december 15-ig kell befejezni minden létező szöveget az egyik kiadásközeli, de még felettébb hiányos játékunkokból, na, ebben semmi kellemesen melankolikus nincsen.

(tegnap, másnap)

- Tegnap fél napot ültem egy elsősegély-tanfolyamon, szinte kizárólag tizenhét éves lányok között, habár ez mellékszál, és azon tűnődtem, vajon értékelnék-e majd a vizsgáztatók, ha tételhúzás után arra a kérdésre, mi baja lehet a sérültnek, azt mondanám, hogy "talán lupus". Hátha ők is néznek Dr. House-t.

- Finnekkel veszélyes inni, ezt igazán megtanulhattam volna évekkel ezelőtt Turkuban, rögtön érkezésem napján (amikor is délután ötkor szálltam le a buszról és onnantól kisebb-nagyobb megszakításokkal másnap hajnali ötig ittunk). Vagy a kriglik töltődnek vissza mellettük, vagy a kisugárzásuk teszi, de tényleg folyamatos mellettük a folyadékbevitel. Tegnap is ez történt a Szódában, ahol megismerkedtünk a h. ismerősével, Mattiasszal és egyszer azon kaptam magamat, hogy Chuck Norrisról tréfálkozunk emelkedett hangulatban, aztán Mac meg tapsi még táncolni is eltűntek, végül orvul fél négy lett, hajnalban.

- Egyébként én is szeretnék tizenegy hónapig mászkálni a szerte a világban, idegen városokat, embereket és országokat gyűjteni magamnak öregkoromra. Nekem sem ártana ehhez egy olyan munka, amiből ezt megengedhetem magamnak (ha francia lennék, még vissza is kellene venniük utána a régi helyemre, ha jól értettem), és utána már tényleg csak annyi lezserséget kérnék magamnak, amennyi elég ahhoz, hogy vadidegenekkel cimboráljak össze a hostelekben és ne kelljen egyedül kocsmáznom.

- Szeretem Budapestet, az ódonságával, a málladozásával, a kovácsoltvas cirádáival együtt. De néha olyan jó lenne csak turistaként érkezni ide, egy hétre, egy hónapra, megcsodálni, termálfürdőben ülni, csavarogni, palacsintát enni, aztán elmenni jó messzire.

- Tegnap megint eljutottam odáig, hogy a hátam közepére az írással, ha nem megy, hát nem megy, majd írok blogot pénzért ("mert a hülyeség, az persze megy, csak a rendes munka, az nem"), de van valami ebben a blogosdiban, ami serkenti a betűkiválasztó mirigyeket, szóval vissza a munkához, a fogadást ugyan elveszítettem, de a csatát még nem.

(regrets and remixes)

Már jó ideje szinte semmilyen friss zene nem bír tartósan megfogni. A playlistem kezd ijesztően hasonlítani évekkel ezelőtti állapotára, mintha mi sem történt volna 2000 óta. Új zenekarokból nem nagyon találok olyat, ami letaglózna (jó zenék vannak, de nekem sodrás kell meg magával ragadás) , a régi kedvenceim többnyire önismétlőek, unalmasak lettek vagy hiányzik belőlük az a tűz, amiért valaha megszerettem őket.

Vagy öregszem.

Ez fokozatosan igaz a Nine Inch Nails esetében. Persze követem Trent Reznor minden zenei rezdülését, és nem is rosszak, csak nem különösebben izgalmasak vagy eredetiek, ami egy Downward Spiral meg a The Fragile után azért csalódás. És szimpatikus, amit a NIN mostanában a szabadon letölhető tartalmak ügyében tesz (szerzőként amúgy is érdeklődve figyelem, mi mocorog az ingyenesen hozzáférhető kreatív alkotások környékén), de azért vicces, hogy éppen az a Trent Reznor kezd el váratlanul cheguevarás lendülettel lázadni a gonosz nagykiadók ellen, aki hosszú éveken át (sarkítással) a legegyszerűbb maxit is legalább öt minimálisan eltérő példányban dobta piacra, mert tudta, hogy a gyűjtők fogcsikorgatva megveszik az összeset.

Na mindegy, ez csak azért jutott eszembe, mert beindult a hivatalos NIN remix-site, ami viszont valóban remek kezdeményezés. És a Rare and Unreleased szekcióért már megérte, többek között azért, mert rajta van az a Last remix Butch Vigtől, amit egyetlen egyszer hallottam egy NIN netrádión, bár hivatalosan sohsem jelent meg, és azóta vadásztam rá. A tökéletes remix, egyszerre a remixelő és az eredeti zsenije, a Garbage és a NIN ideális párosítása.