(Neil Gaiman Budapesten)

Az az igazság, hogy ha Neil Gaiman nem ír blogot, soha az életben nem tudom meg, hogy itt van Budapesten.* De szerencsére aktív netes jelenléttel bír, az pedig már az Amerikai istenek fordítása közben kiderült, hogy rendkívül kedves ember, ennek köszönhetően szakított ránk D-vel egy kis időt, pedig nem írói minőségében, hanem a filmrendezés trükkjeit ellesni jött Magyarországra (heti hat napban). Így végre odaadhattam neki az Amerikai istenek egy példányát, amit évekkel ezelőtt egyszer már elküldtem neki, de rejtélyesen lenyelte a posta. Egyébként élőben is közvetlen, barátságos személyiség, ezért valahogyan pillanatok alatt csapongani kezdett a társalgás és kiderült, miért van a Sandman egyik epizódjában magyar nyelvű, de két reprintben is (másként) elrontott tábla, a galambokat etteni tilos (a régi barát, a magyar származású Steven Brust behatása, eredetileg jó szöveggel, de valószínűleg az utómunkák során csúszott félre), milyen a Hellboy 2 forgatása (tanulságos, de mint minden forgatáson, rengeteg idő megy el várakozással), milyen lesz a következő könyve, a The Graveyard Book (Coraline-ra hajazó, fiataloknak és időseknek egyaránt szóló, elég borongósnak tűnő történet), milyen volt Lengyelországban és mit nézne meg Budapesten, ha lenne szabadideje.

És a legjobb, hogy meséltünk neki az endlessről és már be is linkelte a blogjába.

Szolgálati közlemény: szerdán, július negyedikén a Sárkánytűz könyvesboltban dedikál 19 órától. (Bp, Ferenc körút 40.)

* a szerzők és a fordítóik általában amúgy is csak akkor találkoznak, ha a kiadójuk összehoz egy össznépi találkát

(Vielen dank für die)

Cinematoscope Presents
Return to The Valley of the Blogz
Technicolor Deluxe!

A blog 2005-ös újraindítása óta visszatérő elem a klasszikus pulp megidézése: eddig csak szövegben, de mostantól whoisnot pixelvarázslatának köszönhetően vizuálisan is (lásd fejléc).
Megújult, még pulposabb arculat -- még zöldebben, saját névvel is. Köszönet érte!

(Születésnap)

Valószínűleg rendkívül bárgyúnak tűnő, meghatódott vigyorral bámultam az asztalon sorakozó holmikat. Mintha egy párhuzamos valóságból pottyantak volna át, ahol a jóval korábban született alteregóm a hetvenes éveket egészen másfajta író karrier hajszolásával töltötte: egy gyönyörű, eredeti táskaírógép a szöveggyártáshoz, fém laposüveg az alkotófolyamathoz és ihletnek a Taschen által kiadott vaskos gyűjtemény, amiben a második világháború utáni amerikai (nagyon-nagyon-nagyon) pulp férfimagazinok mára kultikussá vált borítói sorakoznak.* Persze nem áll szándékomban stílust váltani és elvenni alteregóm megélhetését, hiszen biztosan nem tudnék olyan zseniális címeket kitalálni, mint a Weasels ripped my flesh vagy a Vicious vampire vamps of Vera Cruz, nem is beszélve a legalább tucatnyi változatban felbukkanó Writhing nudes for Doctor Satan's Chamber of Horrors címsablonról.

Szóval az úgy történt, hogy én mindent megtettem, hátha sikerül elbliccelni a dolgot. Nem azért, mintha hinnék a viccesen hangoztatott "harmincon túl minden nap ajándék" szlogenben, bár jó mondogatni blazírt fejjel, egyszerűen nem vagyok az a nagy születésnapozós, ha a sajátomról van szó. Egyébként is, öt évvel ezelőtt olyan klasszikus meglepetésbulit szerveztek nekem, hogy azzal le is tudtam pár évtizedre ezt az ünneplősdit (hittem én). De szerencsére sem D., sem a barátaim nem hagyták magukat, és bebizonyosodott, hogy azt az öt évvel ezelőtti alkalmat is lehet újrázni.

* Kompozíció: lenge öltözetű nők, sok fegyver, borotvareklám-arcélű férfiak, aztán még több fegyver, legyőzendő ellenségeknek pedig a huszadik század összes diktatúrájának komikusan eltúlzott keretlegényei

("Reklámszövegek, amelyekre tényleg felkapod a fejedet"-rovat)

Azt hiszem, ma láthattam a metróban az utóbbi idők talán legelhibázottabb marketingszövegét. Egy thrillerről beszélünk.

"A Moby Dick és a Mátrix zseniális ötvözete."

Én még azt is elhiszem, hogy ez valóban a Times-ból vett idézet. De abban is hiszek, hogy aki kitalálta és aki magyarul felhasználta, valószínűleg nem rendelkezett vizuális fantáziával.

(Udvar. Könyv. Torzítás.)

A város titkos folyosóin vittem őket befelé, a szürke házak közé. Elhagytuk a szélesebb utcák fényeit, hatalmas, lusta cseppekben esett az eső, homlokomba húztam a fekete kapucnimat, mintha Budapest Igorja lennék, igaz, a hatás kedvéért illett volna nyüszítve felvihognom, amikor megérkeztünk az avatatlanok számára észrevehetetlen bejárathoz. Aztán bementünk a világos téglafalak, szedett-vedett berendezési tárgyak közé, ki a tűzfalakkal körülvett udvarra, ahol az esőben csillogtak az asztalok és egy hatalmas, funkciótlan kémény magasodott mellettünk. „Ilyet nem találtok Amerikában”, mondtam olyan büszkén, mintha én építettem volna a Szimpla kertet, pedig csak azt akartam, hogy gyanútlan vendégeim, Lez meg Tiffany valami egyedi élménnyel térjenek vissza az Államokba, és azt hiszem, ez sikerült. Később egyre nagyobb lett a tömeg, az udvarra kinyüzsögtek a poharakat szorongatók, bent megrekedt a fülledt ázottruha-szag meg a füst, mi pedig meglehetősen sokat ittunk és jól éreztük magunkat.

Egyébként hiányolom a romkocsmákat. (Lehetett volna belőlük külföldön reklámozható, egyedi turistalátványosság is, de inkább unalmas apartmanházakat építenek a helyükön.)

Lez egyébként mindig meglep valamivel, mert amikor kiment Amerikába, még azt sem tudtam, hogy szereti a képregényeket, de azóta nem csak túltett rajtam rajongásban, de állandóan igazi kincseket hoz ajándékba. Tiffanyval meg egy élmény beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen cáfolja a sztereotípiákat, amelyek az európaiakban az amerikai turistákról élnek.

Másnap folytattam a társasági zsizsegést, ezúttal a könyvfesztiválon, ahová mindig csak néhány órára szoktam kilátogatni, ha egyáltalán, szeretem én az irodalmat, de ilyen mennyiségben megüli a gyomromat. Most még a szokásosnál is kevesebbet láttam a kínálatból, nem volt erőm a pultok előtt tülekedni, inkább csak megsétáltattam magamat a könyvek között. Szerencsére volt B–terv, ismerősökkel és barátokkal találkoztam, többek között a két Csillával, akik regényeket dedikáltak (Kleinheincz Csilla: Ólomerdő és Tóth Csilla: Körbe ég), Kirával, Magyarország egyik legjobb borítófestőjével, és László Zoltán írókollégával, akit ezúton fel is vennék az oldalsó bloglistába, ha már.

Vasárnap pedig, hogy a hétvégére feltegyem a koronát, Tapsi invitálására elmentem Woven Hand koncertre, és milyen jól is tettem. A Woven Handet még évekkel ezelőtt láttam először, Szigeten és teljesen letaglózott, aztán a lemezeiken – bármennyire is jók – ez az érzés annyira nem jött át, de most, élőben megint a nyersesség és az energia dominált.

A Woven Hand (lemezen) nekem az isten háta mögötti Amerikát idézi, hegyeket, erdőket, temetési meneteket és üres tornácokat egy kisvárosban. A koncerthangulat más, mert a városka ugyanaz, de idegen érkezik, nem sokkal az eső után, csattanva vágja be rozoga furgonja ajtaját, nehéz bőrkabátot visel, a fején kalapot, kezében régi Biblia, szemében különös áhítat, úgy indul el a helyi büfé felé.

Itt bele lehet hallgatni. És pont a Winter Shaker, az egyik kedvencem az első szám.