(pünkösdi gitárkirályság)

Ha 1993-94 telén (valamiért úgy rémlik, hogy hideg, koszos hónapok voltak ezek, amikor többször hullott méteres hó és ronda, fekete volt a jég az utak mellett), amikor szülővárosom egyik igazán lelakott borozójában, a hordozható konvektorok és a flipper mellett - mint minden valamirevaló, kockás inges grunger -- rendszeresen üvöltöttük a Nirvana frissen megjelent In Utero lemezének számait (eshu és echnat volt a két állandó tettestárs), szóval ha valaki akkor odajön hozzám és azt mondja, hogy 2007-ben egy konzolhoz kapcsolt, gitár alakú kontrollerrel a kezemben állok majd egy színpadnak kinyitott heverőn, egyik kezemmel az akkordoknak megfelelő színes gombokat kezelem a gitárnyakon, a jobbommal pedig a pengetőként funkcionáló pöcköt, a tévéképernyőn megjelenő instrukciók alapján, és azt énekelem, hogy "Hey! wait! / I've got a new complaint / Forever in debt to your priceless advice", hát lehet, hogy percekig csak röhögök hangosan (vagy megkérdezem, mi az a kontroller).

De tegnap, Herbie-nek hála, megtört a jég és mégis bekövetkezett a pillanat. A Guitar Hero II-nek hála mindannyian pózolhattunk egy kicsit a világhírt jelentő heverőn.

(posztapokaliptikus viharsoundtrack)

A tegnap estét szülővárosomban töltöttem, egy tetőteraszon sörözgetve a barátaimmal, és ahogy telt-múlt az idő, a szemünk sarkából egyre gyakrabban láthattuk a közelgő, de néma vihar villámait, mintha óriási stroboszkóp villózott volna az égen. A zivatar szerencsére megvárta, amíg a barátaim hazavittek, és remek időzítéssel pontosan abban a pillanatban zúdult rá a világra, amint becsuktam a bejárati ajtót. Igazi májusi fergeteg volt, harsogó mennydörgéssel meg ablakréseken befelé zubogó vízzel, és még javában tartott, amikor lekapcsoltam a lámpát, ezért az eső surrogása lett az éjszaka filmzenéje.

Talán ennek is köszönhető, hogy ugyan nem játszottam a STALKER névre hallgató játékkal, álmomban mégis hasonló helyeken jártam. Egy fertőzött Európa keleti sarkában készültem szorongva az első bevetésemre, habár azt már nem tudom, pontosan mit kellett volna tennem; langyos eső mosta egy Budapestre emlékeztető város néptelen utcáit, valahová autóztunk, de üldöztek minket, aztán védőfelszerelésre vadásztam egy talponállós büfésorra emlékeztető találkozóhelyen. Hirtelen átmenettel valami után kutattunk egy pincében, ahol apró, pókszerű lények nyüzsögtek és fájdalmas volt a csípésük, és amikor kiderült, hogy el kell indulnunk a kontinens szíve felé, álombéli énem, csak általa ismert okokból, annyira megrémült ettől, hogy azonnal felébredtem.

(It was a dark and stormy night)

A város szélén, a régi bányató mellett vártam a többiekre. A túlsó parton, a sziklafalba épített rádióállomás felett sötét viharfelhők gyülekeztek.

Hárman szálltak ki az autóból. Lassú kopogással eleredt az eső. A sofőr intett, majd elkanyarodott, és mi lehajtott fejjel elindultunk felfelé, a hegyen álló házba.

Mennydörgés robajlott, amikor levonultunk az alagsori szobába. A keskeny ablakot néha megfestette a villámok fénye. Hajnalig nem csitult a fergeteg, az éjszakát súlyos, surrogó zajjal töltötte meg az eső.

Igen, a természet néha nagyon besegít azoknak, akik horror-szerepjátékkal ütik el a szombat éjszakájukat.

(A rododendron lánya)

Azért szeretek a barátaimmal több napos kirándulásokra menni, mert ilyenkor kiváló társaságban lehet nagyokat beszélgetni, észt osztani, a világot megfejteni, enni, társasjátékozni és igény szerint ezen fázisok között és alatt egészen sokat inni. Ráadásul az ilyen alkalmakkor tökéletes összhangba áll össze a csapat geek* kemény magjának elméje, mintha hatalmas bolytudatot alkotnánk és döbbenetes lezserséggel döbbenünk rá rejtett összefüggésekre (melyek természetesen motyogó ronccsá silányítanák az erre felkészületlen átlagembereket, satöbbi satöbbi). Az idén Zalába mentünk, gyönyörű vidékre, egy panzióvá átalakított vízimalomba, ahol komplett szarvascsordához elegendő trófeamennyiség díszítette a falakat, a háziak vizslája vacsoraidőben Oscar-díjra érdemesen alakította a kiéheztetett ebet és még érintésre doromboló macska is akadt.

A hagyományok szerint tehát nem vesztegettük az időt, főztünk, iszogattunk, játszottunk is egy keveset, illetve a közeli arborétumban – ami az Óriások erdejével és a Hétforrással nyugodtan beillene valódi meseerdőnek is – fényt derítettünk a a Rododendronkirály mítoszára, aki a csapattól lemaradó turistákat arcra tapadó, bódító szirmokkal teszi engedelmes szolgájává. Jártunk még bivalyrezervátumban, ahol többen megriadtunk a Világ Leggonoszabb Tekintetű Bivalyától, aztán a történelmi jáki templomban, ahol eleink annyi szimbólumot faragtak kőbe, hogy valószínűleg egész Da Vinci-kód klónokat lehetne rögtönözni köréjük, illetve abban az étteremben, ahol végtelenítve ment „Michael Jackson és a Beach Boys legnagyobb slágerei a Super Mario hangeffektjeire átírva” cédé, ami sokkal, de sokkal bizarrabb annál, mint amilyennek tűnik.

* a wikipedia szerint a geek: „A person with a devotion to something in a way that places him or her outside the mainstream. This could be due to the intensity, depth, or subject of their interest. This definition is very broad, and allows for (…) music or band geeks (audiophile), movie and film geeks (cinephile), comics geeks, (…) gamer geeks, (…) literature geeks…”