(Még mindig zenéről, de esővel kezdünk)

Amikor reggel kipislogtam az ablakon, olyan apró cseppekben zuhogott az eső, hogy nem is látszott belőle semmi. Ránézésre szürke, csapadékmentes februárnak tűnt minden, csak a nyitott erkélyajtó felől szűrődött be a víz folyamatos sustorgása, mintha a hatalmas világgépek a hajnali induláskor összecserélték volna a mai napra kiosztott háttérzajokat. Szeretem egyébként a nyirkos esőillatot, jótékonyan serkenti a munkakedvemet (ha valamire szükségem van mostanában, akkor ez az), és ráadásul felfedezni véltem benne azt a frissességet, ami az igazi tavaszi záporok sajátja, de kicsit elkapkodhattam a prognózist, mert azóta egyszer már átváltott hóesésbe, aztán valami kásaszerű izé zuhogott lefelé, most pedig megint havazik.

A hétvége az élőzene jegyében telt, mármint az általános hétvégéimhez képest. Pénteken hazaugrottam szülővárosomba, ahol echnat barátom hosszabb kihagyás után ismét közönség elé állt, úgy is mint a rakkenroll fáklyavivője, és ezt látni kellett. Mióta keveset járok otthon, őszinte ámulattal tudok rácsodálkozni azokra a helyekre is, amelyek minimum egy éve stabilan léteznek. Mint az a kocsma, ahová mentünk, ami egyébként egy néhai hivatal alagsorában kapott helyet, az igazi kultúrsokk mégis akkor ért, amikor rádöbbentünk, hogy rajtunk kívül mindenki legfeljebb tizenhat éves és rengetegen vannak, többnyire önfeledten szórakozó lánykommandók, akik akciós whisky-kólát ittak (erről majd le fognak szokni), lelkesen táncoltak vagy nyalókát majszoltak, mit sem törődve azzal, hogy ilyet legfeljebb egy videoklipben szabadna csinálniuk. Kis társaságunk megrettenve a pult mellé húzódott iszogatni, bár ha jól emlékszem saját tapasztalataimra, a másodikos (tizedikes?) középiskolások szeme egyszerűen nem fogadja be a huszonöt év fölöttiekről visszaverődő fénysugarakat. Meg örültem annak, hogy léteznek ezek az élőzenés pincekocsmák a tipikus közönségükkel együtt, aki – ha nem vigyáznak – szintén a bölcsészkarra mennek majd.

Levezetésképpen szombaton fat.man társaságában egy csomó teljesen más zenekart hallgattam végig máshol. Többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab emberek játszottak horzsolós, döngölős, koszos zenét többnyire busa szakállú, szigorú arcú, nagydarab rajongóknak. fat.man makacsul ragaszkodott az ásványvízhez – nekem meg elveim vannak és egyedül nem alkoholizálok, mert úgy nem vicces –, ezért ahelyett, hogy olcsó pálinkától feltüzelve, csípőből headbangeltünk volna rekedten ordibálva, kicsit úgy ácsorogtunk ott, mint két zenekritikus egy zongoraversenyen, el is pilledtem, mire a számomra lényegi attrakció, a Stereochrist következett, de megérte várni. Fel is támadt bennem a vágy, hogy valamelyik amerikai déli államba költözzek, a fojtó ködben lógó liánok közé és a tornácról lövöldözzek krokodilokra.

(9)

Ez az első vírusszerűen terjedő bloggerjáték, amire tudok reagálni (pontosabban az egyik korábbi mutációra, amikor azt a bizonyos öt dolgot kellett volna, lett volna mit, csak nem akartam), szóval összeszedtem azt a kilenc számot, ami valamiért fontos az életemben. Most éppen.

Nine Inch Nails: The Perfect Drug

Rögtön a dilemmák, ugye: hogyan emeljünk ki akár egy, akár kilenc számot egy abszolút kedvenctől. A NIN végigkísérte az utóbbi tizennégy évemet (ezt elég durva azért így leírni), az industrial felfedezésétől kezdve az önsajnálós korszakon át az egyelőre kategorizálatlan mostanáig. Az egyetlen zenekar, akik miatt képes voltam eddig háromszor külföldre menni, hogy élőben lássam őket. A The Perfect Drug végül is azért tűnt megfelelő választásnak, mert remekül ötvözi mindazt, amit a NINben szeretek, effektek és gitárzúzás, agresszív energia és melankólia, és még nagyobbat ütött, miután megismertem a zseniális hangulatú Mark Romanek-klipet hozzá. (Itt meg lehet nézni.)

Metallica: Enter Sandman

Most le fogok bukni, igazi divatmetálos voltam kamaszkoromban, de mit lehet tenni, ez a szám (vagy a Guns’n’ Roses You Could be Mine című slágere, nem emlékszem) lökött a torzított gitáros zenék rajongói közé. És remekül lehetett sakálvokálozni bármilyen tömegrendezvényen.

Nirvana: Smells like Teen Spirit

Több tízezer tizennégy-tizenöt évessel együtt engem is telibe kapott el az a szám 1991-ben – meg sem próbálok úgy tenni, mintha ismertem volna őket az MTV-korszakuk előtt –, hallgathatom is a mai napig a magamét azoktól, akik már akkor is kétakkordos hülyeségnek tartották. A grunge korszak kezdete, ami ahhoz képest, hogy ez egy igazi világutáló, lehangoló műfaj, nálam a legjobb éveket jelentette. Kockás ing és növésnek induló haj, baseballsapka és szakadt farmer, no meg Eshu barátommal közös kalandozásaink. Az igazsághoz tartozik, hogy mind a grunge-ban, mind a Nirvana munkásságában akad jó néhány sokkal jobb szám, de nálam ez indította el a lavinát.

Alice in Chains: Rotten Apple

Ha már grunge, itt van ez az überdepresszív zenekar, ehhez a számukhoz mégis életem legkellemesebb emlékei fűződnek, egy napfényes, de még csípős tavaszi hétvége, barátokkal, a vonat ablakán túl az üres Balaton, aztán egy hétvégi ház és szerepjáték orrvérzésig. Akkor jött ki a Jar of Flies című kislemez, hallgattuk folyamatosan; ez a szám az első rajta.

The Cure: Burn

Pozőr, de még pre-hosszúfeketebőrkabátos korszakom egyik kedvence, a Holló című film soundtrackjéről. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam a 18-20 éves periódusomról, amit kellett. A Cure-tól majdnem a „One Hundred Years” nyert a Pornography albumról, de ezt valamivel többet hallgattam.

Tiamat: In a Dream

Ez is az időutazós számok közé tartozik, ha meghallom, rögtön kiélesednek a színek a mentális fotókon. Ezúttal Eshu lakótelepi szobájában, ahol először nekiláttunk komolyan szerepjátékozni (gimnázium első éve). Ezt hallgattuk aláfestő zenének. A Tiamat akkor már túljutott a black metal korszakon, de még gonoszul morogtak ének helyett és atmoszférikusak voltak nagyon; sejteni sem lehetett, hogy később megcsinálják zseniális, pszichedelikus-elektronikus-melankolikus lemezüket (A Deeper Kind of Slumber).

Type O Negative: Black No. 1

A Type O Negative súlyos, földbe döngölő, gótikus zenét játszik, de közben azért tudnak ironikusak is lenni. Az énekesük meg egy kétméteres, izmos vámpír, csak azóta elhízott. Igazából maga az album itt a fontos (Bloody Kisses), amelyen szerepel, mert azt akkor hallgattam sokat, amikor egy hét intenzív felvételi előkészítő tanfolyamra érkeztem Budapestre. Egy kollégiumban laktunk, jó sokan, a belvárosban, a legtavaszabb tavasz volt, amit csak elképzelni lehet és éppen életem első komoly szakításának sokkjából épülgettem (természetesen perzselő világfájdalommal a szívemben, amilyet igazából csak pár hónappal tizennyolcadik születésnapja előtt élhet át az ember). A Type O nagyon pozőr dalai akkor remekül illettek a hangulatomhoz. Azóta meg (néha) egy váratlanul fellángoló, majd később hirtelen megszakadó kapcsolat jut eszembe róluk, ami abban a hét napban talált meg, mondjuk gyógyszerként.

Kispál és a Borz: Autók a tenger felé

Feldobva a darkpozőrbe hajló, lassan kiszámíthatóvá váló listát, sötét titok következik. Amint meghallom az első néhány hangot ebből a számból, azonnal visszakerülök az időben a gimnazista évekbe és ott ugrálok egy csomó bölcsész-wannabe-vel városom egyik koncerthelyén, mert nagy Kispál-rajongó voltam akkor és nagyon sokáig még.

VHK: A hunok csatája

Első Szigetes élményem ’95 1994-hez köthető, amikor a fesztivál még Eurowoodstock név alatt futott, és itt láttam először Vágtázó Halottkémeket az egyik nagyszínpadon. Ez több okból is meghatározó volt, egyrészt zsúfolt sorokban állt mindenhol a tömeg és azóta sem igazán láttam ennyi embert egyszerre megvadulni, másrészt ott még a VHK egyik különösen őserejű formációja lépett fel, harmadrészt ős-szigetelős barátommal, echnattal egész éjjel ezt a dalt harsogtuk, már ameddig emlékszem, mert aztán csúnya vége lett az estének. Azt tudom, hogy szerepelt benne például egy totálisan széthullott lány, aki ránk bízta az esernyőjét, ami szerinte egy macska volt, töméntelen mennyiségű szétlocsolt boroskóla ment kárba, volt egy poncsó, amelyen egy fa alatt aludtunk a vad természetben, de a kerozinos hordókon dobolás csak másnap jött, az biztos.

(Tanulságos, hogy az utóbbi tíz évből egyetlen zeneszámot sem bírtam beírni a kilencbe. Igen, érzem én, hogy nem mindig az adott zenekar legtökéletesebb műve a leghatásosabb.)

Most invitálnom kellene másokat, szóval az oldalt belinkelt kollégák/kolleginák nyugodtan érezzék magukat felkérve erre a keringőre. Kíváncsi vagyok, ki mit mondana.

(A döbbenetes igazság Vincent Prendergastról!!!)

Megkésve, de felfedeztem egyik személyiségemet az index könyvblogjában.

Vincent Prendergast tényleg álomzabáló oltmolyokat tenyészt padlásszobájában?

- kérdezi Tony Caviar.

Nem is rossz. De ha tippelni lehet, én azt mondanám, hogy Vincent Prendergast valójában a Karib-tenger egyik összkomfortos szigetén éldegél egy vörös, egy szőke és egy barna… ööö… titkárnő társaságában, akik kizárólag vékony bikiniket hajlandóak hordani munkaruhának; Prendergast amúgy csak kis napernyőkkel és szívószálakkal ellátott italokat iszik és kubai lányok feszes combjai között sodort szivarokat szív. Oltmolyokat inkább én tenyésztenék, ha valaki; de nem, mert eléggé veszélyes nekem a macska.

Egyébként kicsit zavaró dolog így kiemelve látni ezt az álnevet, és ez el is vezet az örökös problémáig. Azon a néhány találkozón, ahová volt szerencsém meghívót kapni, következetesen odabiggyesztették az álnevet a nevem mellé. Ezzel viszonylag fura helyzetbe kerülök. Ha leszedetem, úgy tűnik, mintha szégyellnem kellene szegény Prendergast regényét, pedig nagyon szerettem írni. A helyzet azonban mégiscsak az, hogy eddigi két álneves regényem a lehető legklasszikusabb sideproject volt, hozott anyagból. Nem ugyanaz, mint a többi iromány.

Így viszont - pláne a "különös nevű" írók közé sorolva - úgy fest, mintha magam is tevékenyen hódolnék a magyar szórakoztó irodalom veretes, álnevezős hagyomának. De nem. Sőt éveken át következetesen küzdöttünk whoisnottal (később Robinnal és Brighttal) vállvetve, hogy igenis vállaljuk a nevünket. Azóta meg már van például a Hetvenhét, csupa magyar szerzővel.

Azt hiszem, ez az álnév kicsit olyan nekem, mint a farmerbe tapadt rágó. Különösen mókás ezen töprengeni egy brainoz név alatt futó blogban.

Egyébként Csáp Géza felvetése tetszett.

(Értekezés a köd valóságos okáról)

Pont olyan ez a mai reggel, ahogyan érzem magam. Felhallatszik az utcáról az autók surrogása a nyirkos betonon.

Mostanság szigorú napirend szabályozza az életemet. Korán reggel kelek, gondosan háromnegyed órával később a kelleténél, kávét főzök, utána egy frissen megnyitott, üres dokumentumot nézek néhány órán át, növekvő pánikkal a gyomromban, aztán délelőttönként néha ügyintézek, déltől dolgozni próbálok a cégnél, éjszakánként meg rosszul alszom, mert valaki másnak a szorongó álmait kapom tévedésből. Valaki másét, aki nappal rendszeresen a világot menti meg az Őrült Zseniktől, netán egyéb felelősségteljes munkát végez, mondjuk orvos. Az utóbbi időben ugyanis rendszeresen felriadok az éjjel közepén, és hirtelen teljes bizonyossággal tudom, hogy valamit elfelejtettem, egyúttal elönt a szörnyű bizonyosság, hogy ennek rettenetes következményei lesznek; olyan erővel tör rám a felismerés, hogy kiugrok az ágyból is, majd kitisztul a fejem pár pillanat múlva és akkor jövök rá, némileg értetlenül, hogy tulajdonképpen fogalmam sincsen, mi az a fontos valami, amit elméletileg elfelejtettem. Csak állok a szoba közepén, zavartan pislogva és az utcáról beszűrődő fényben is látom, hogy a macska szemrehányóan néz vissza rám.

Elcsúszott az időérzékelésem is. Az előbb kellett rádöbbennem, hogy bár legalább két hétnek tűnik, valójában az előző hétvégén történt, hogy megejtettük már-már hagyományosnak mondható látogatásukat állandó tettestársunknál és kiváló vendéglátónknál Debrecenben*. Eddig négyszer jártam a városban, és minden alkalommal esett a hó vagy még előző napról maradt ott – kivéve, amikor jéghideg eső szakadt egész éjjel. Most már senki nem meséli be, hogy ez azért van, mert mindig télen megyünk, hiszen Budapesten például rendes tavasz volt, amikor most elindultunk. Valószínűleg Debrecenben örök tél uralkodik, nincs más magyarázat. Viszont a sűrű ködről, ami elöntötte a belvárost, valószínűleg mi tehettünk, szerintem a pórusainkból áradt szét, amikor gyanútlanul nekiálltunk a Gormenghast című gótikus könymonstrumról fecsegni. Azt hiszem, szeretem Debrecent, de nemcsak ezért, hanem mert nagy baráti beszélgetések és a többé-kevésbé folyamatos élelem- és alkoholbevitel emléke kapcsolódik hozzá.

Ha pedig írás, tegnapelőtt majdnem szent esküvéssel fogadtam meg – megint –, hogy most aztán évekre abbahagyom ezt az egész szenvedést, amit egyesek írásnak neveznek. Jelenleg egyetlen dolog tart vissza ettől, hogy a tavalyi évben (meg még azelőtt, te jó ég) tett ígéreteimnek hála túlságosan sok barátommal szúrnék ki, ha minden függőben lévő dolgon megnyomnám a STOP gombot, de nem tudom, meddig szerencsétlenedek itt egyéb dolgok rovására.

*(Öt éve már, állapítottuk meg A Nagy Levinnel a debreceni éjszakában állva, egy alumínium és króm amerikai dinerutánzat előtt, ami azért a szocreál lakótelep szélére építve nem kicsit torzítja a valóságot, szóval öt éve, hogy először fogtunk össze erre a hatalmas kalandra, akkor még csak ketten, hát igen, elhullik a virág, eliramlik, aminek kell, és jöhet a szomorkás hegedűcincogás.)

(Letölthető novella)

Ha még valakit érdekelne, íme:

az újrafazonírozott Roham honlapról végre (és mégis) letölthető a harmadik száma, benne az Újratelepítés című novellával.

Szolgálati közlemény vége.

(Üzenet az agynak)

Ideje lenne megtanulni nemet mondani azokra a munkákra, amikre egészen biztosan nem lenne időm, de mégis fontosnak találom őket (mert kedvenc szerző, mert munkát nem utasítunk vissza, mert "végül is meg lehet csinálni, ha...", mert mert mert)

Még van néhány napom megtanulni, hogyan is kellene ezt csinálni. Máskülönben megint durva nyaram lesz. Meg az írás rovására megy, ha ez egyáltalán lehetséges (jobban belegondolva: nem lehetséges).

(A kedd tanulsága)

Ha hónapokon át minden nap délben érkezel a munkahelyedre és estig maradsz, elég egyszer beballagni reggel nyolckor, hogy egész napra felborítsd kollégáid bioritmusát.

(itthon, marad)

Kedden kora reggel kisétáltam a Ferihegy egyes termináljának az ajtaján, felszálltam a buszra, ami visszavitt Kőbánya-Kispest antiutópisztikus, ronda, rozsdás bolytermináljához, és arra gondoltam, hogy igazából a másik ajtón kellett volna kimennem, ami a repülőkhöz visz, de mit lehessen tenni, ha ezúttal nem utazni, hanem búcsúztatni mentem.

Most pedig tesztüzemmódban vagyok, még nem működik a rutin, aminek eddig csak az inverzét tanultam meg, amikor én voltam távol huzamosabb ideig. Olyankor már tudtam, mi az, ami azonnal bekapcsolja a Hiányzást (ami nem egyenlő a honvággyal, ami egyébként szokott lenni, csak enyhébben; és ha mellettem lenne az, aki hiányzik, nagybetűvel, akkor még annyira sem lenne), de itthon még váratlanul aktivizálódgat, elég hozzá néhány teljesen mindennapi cselekedet, mondjuk estefelé menni haza és felnézni a lakásunk sötét ablakára.