(őszi hétvégék, ősi istenek)

Most hétvégén kimerészkedtem a városból, a vidéki őszutóba: az otthoni ablakból kertekre látok, nem ronda tömbökre. Az eső utáni nedvesség teljesen befészkelte magát a táj pórusaiba, a tekintetet hamar elnyelte a nyirkos pára, éppen csak engedte eljutni a város közeli határáig, és a biztonság kedvéért károgó varjúcsapatok is őrjáratoztak az enyhén fátyolszerű ködben.

Ez már a következő verziószáma az ősznek, a tél előtti utolsó upgrade-ek egyike. Az előző hétvégén még a napsütéses, vidám változatot kaptuk, ami élénken ragyogó színeket használt a fákra meg az égre, feltornázta a hőmérő higanyszálát, egyszóval mindent megtett, hogy sikeresen ismételhessük meg a tavalyi társasjátékozós-beszélgetős-sétálós hosszú hétvégét Pécs mellett. Ezúttal is a Nagy Levinék vendégei voltunk, köszönet nekik ezért; közben bográcsoztunk, mentünk tó mellé meg vízimalomba, néha ittunk tömény alkoholt is – szigorúan a megfázás ellen –, és összesen több kilónyi táblás játékkal múlattuk az időt.

(Ithaqua benézett)

(Málta III -- Megalitok és titkos tudás)

Amelyben Mr. Noiz jelentőségteljesen lehalkítja a hangját

Az útikönyv azt mondja, hogy Máltára hétezer évvel ezelőtt érkeztek az első lakók. Szicíliából jöttek, át a tengeren és még a piramisépítőkre is rávertek egy kört a nagy kőkori szentélyeikkel; ezeket aztán a brit gyarmati időkben a viktoriánus Indiana Jonesba oltott helyi angol tisztviselők kezdtek el kiásni. Mi ezek közül Hagar Qimet láttuk (a H betűn lenne még egy áthúzás amúgy), ami két nagyon impozáns, romos szentély, de az igazi látványosságba, a Hypogeumba (ami egy többszintes földalatti járatkomplexum) helyhiány miatt nem jutottunk be. Ezért a megalitikus Máltát a vallettai Régészeti Múzeumban, harsány német turistacsoportok elől menekülve ismertük meg.

Egyébként itt jöttem rá a több évtizedes régészeti rejtély megoldására, csak így egyszerűen, amit most megosztanék mindenkivel, különösen H.P. Lovecraft vagy a Cthulhu-mítosz ismerői üljenek előre az első sorokba és vegyék szemügyre ezt a képet. A kőkori építményekben talált apró szobrokat mutatja, amelyek a kiírás szerint valószínűleg "groteszk" állatokat ábrázolnak.

Hahh! Hát léteznek ilyen állatok?! Állatok?! Rögtön nyilvánvaló, ha az emberi ismeri a megfelelő horrorirodalmat, hogy ezek nem mások, mint azok az amorf teremtmények, amelyek csillagtalan éjszakákon ereszkedtek alá a mélyűr zúzmarájával a szárnyukon, és a szentélyek valójában fészkek voltak, ahol ŐK társalkodtak a papnőkkel… Hát nem egyértelmű? Hát mi másért készítették a kövér asszonyokat ábrázoló szobrokat cserélhető fejekkel? […] Jöttek és […] a fal mögött […] mondták a hangok […] nem, kiáltotta a professzor, ez nem más, mint […]!!

(Lent)

(Málta retrospektív – II.)

Amelyben Mr. Noiz kémgyanús egyénekről tesz említést

Máltán semmi nincsen igazán messze, hála a sziget méreteinek és a Valletta városkapuja elől startoló buszoknak. Narancssárga, bumfordi járművek, szépen karban tartott aggastyánok vagy a szögletesebb, modern reinkarnációik. Nyitott ajtókkal, recsegve-ropogva száguldoznak, a kormány fölött lengenek a szentképek és (néha kicsit elírt) angol neveket viselnek, mint a Duple Dominant, Leader of the Pack, Speed of Light vagy Never too Late.

A pályaudvar mellett vasárnaponként bolhapiac van, ahol a régi töltényhüvelyek, vázák és majdnem márkás farmerok mellett megdöbbentően tartja magát a nyolcvanas évek, legalábbis kevés helyet tudok elképzelni, ahol még lehetne kapni C.C. Catches műanyag pénztárcát vagy ifjú Patrick Swayze-s matricával ellátott tükröt.

Szóval Málta nem nagy, de azért nyüzsögnek turisták bőven. Abban tehát még semmi nincsen, ha a valettai étteremben egy eléggé feltűnő turista házas(?)pár telepszik le a szomszédos asztalhoz. Ha ugyanaz a szőke nő meg a magas, kopasz férfi másnap pont mellettünk foglal helyet a sziget másik csücskében található Marsaxlokkban is, az öböl partján sorakozó rögtönzött evőhelyek egyikén, azt már megjegyezzük, és ha másfél órával később, a néptelen vidéki úton leintjük az egyetlen járművet, ami végre felbukkant a nagy kihaltságban és pont ők ketten ülnek az autóban, akkor kezd az egész egy alacsony költségvetésű kémfilmre hasonlítani.

Éppen titkos öblöt kerestünk ugyanis. Ehhez előtte elbuszoztunk az említett Marsaxlokk nevű településre, ami egy egészen kicsi halászfalu, és arról híres, hogy a helybéli halászbárkák gyönyörűen ki vannak pingálva. A turisták leszállnak, lefotózzák a csónakok orrára mázolt vigyázó szemet (óvatosan, nehogy belógjon a képbe az öblöt szegélyező két félsziget bármelyike, az egyiken ugyanis Málta egyetlen erőműve áll, a másik földnyúlvány mögül pedig egy teherkikötő rakodódarui látszanak ki), a rögtönzött piacon vesznek mézes süteményt, buszos hűtőmágnest vagy garantáltan autentikus csipketerítőt, aztán a kikötőbakok mellé kitelepült apró éttermekben sült tintahalat esznek és hazamennek. Mi nagyjából ugyanezt a menetrendet követtük, leszámítva a csipketerítőt és a hazamenést, mert tudtuk, hogy a szemközti félsziget túloldalán van egy Majdnem Titkos Öböl. (A tudás megszerzéséhez némi rámenősség kellett csak. D. két nappal korábban az egyik múzeumban egy barátságos jegyárusító hölgy elé tolta az útikönyvünket, benne egy névtelen öböl képével, és megkérdezte, hol találhatnánk mondjuk egy hasonlót. A hölgy meg adott egy csomó tippet, például ezt.) Szóval itt történt, hogy kimerészkedtünk a faluból és mentünk, mentünk a forróságban, a bespalettázott házak között, a néptelen utakon, amelyek csak nem arra akartak kanyarodni, mint mi. Egyre közelebb kerültünk a dombok mögül előmagasodó erőmű kéményéhez és kezdtünk a visszafordulás gondolatával foglalkozni, de ekkor felbukkantak az előbb említett kémek. Szerencsére nem kérdezték meg, nálunk van-e a mikrofilm, hanem elmesélték, hogy svájciak és velünk együtt megkeresték az öblöt, amit még ezután sem volt egyszerű megtalálni. Ellenben nagyon megérte. (A titkos hely mítosza persze csak addig tartott, amíg később egy prospektusból rá nem jöttünk, hogy a turistahajók általában pont itt zúdítják partra a rakományukat az előre megszabott egy órás fürdőzésre.)

A Csendes Városban már nem voltak ilyen kalandjaink. M’dina az egyik legrégebbi település a szigeten, igazi történelmi lábtörlő, ahol nagyjából minden népcsoport otthagyta a sáros cipőnyomát, aki erre járt, föníciaiak, rómaiak, normannok, mórok, ispotályosok, turisták. A lapályból kiemelkedő dombra épült, a falak alatt pedig közvetlenül Rabat található. Ez a városka egy dél-olasz és egy marokkói város szerelemgyerekére emlékeztet. Nappal üres, este meg a parányi főtéren csoportba verődve boroznak a helybéliek, az utcákra kiteszik a növényeket és az ajtók előtt öregemberek trécselnek a műanyag székeken.

Rabat alatt több négyzetkilométernyi sziklába vájt katakombarendszer húzódik. Ez a néhai római nekropolisz, éppen csak embernyi széles kőfülkékkel a halottaknak, tekervényes, szűk alagutakkal, és tényleg lenyűgöző élmény. (Aki meg kamaszkora óta egy labirintusokról és sárkányokról elnevezett játékkal múlatja a szabadidejét, annak különösen tanulságos).

M’dina ugyan nem a föld alatt van, de egy kicsit még a nekropolisznál is sajátosabb hely. A keskeny, teljesen kihalt utcákat több emelet magas, homokszínű falak határolják, kevés ablakkal vagy díszítéssel, ahol egy-egy leveles ág már felér egy komplett erdővel. Késő este egyébként, amikor eltűnnek a turisták, a helybéliek pedig még mindig nem jönnek elő, a lámpafényes, csendes városnak olyan hangulata van, amit – tanúsíthatom – haza lehet vinni, mint egy drága, tartós szuvenírt.

(az utca végében meg a tenger)

Valetta pihen

(Málta retrospektív – I.)

Amelyben Mr. Noiz az idő természetéről elmélkedik, de előtte elutazik

Lassan egy hónapja történt, hogy Máltán jártunk, de mintha évekkel ezelőtt lett volna, netán egy másik valóságban, de mindenképpen az Új Időszámítás előtt. (Ez utóbbi azt jelenti, hogy azóta van új munkarendem, tehát a heti két nap játékfejlesztést ténylegesen lecseréltem a heti öt napra, déltől estig. A berögzült reflexeknek hála tehát a hétfő csütörtöknek tűnik, a kedd pénteknek, a szerda csütörtöknek, satöbbi, ezért az első hét rögtön hárommá hízott így érzésre. Még nem sikerült megoldani, hogy délelőtt fordítsak, pedig ez nem egyszerű cél, hanem egyenesen kényszer. De szabadjon ennyit a világ állásáról.)

Szóval kellett ez már nagyon, hét nap messze innen, se tévé, se internet, még újság se. Mivel a legnagyobb felbolydulás idején távoztunk, nem kell írnom semmit a politikáról, bár amúgy sem tennék ilyesmit.

A lényeg, hogy egy keddi napon D-vel felkaptuk a jegyeket és beleszárnyaltunk az alkonyatba, mint két szakadár regényhős. Valahol Szicília felett történt, hogy az egyik ablakot még eltömítette a napnyugta fénye, míg a túloldalon már leszállt az este, és tőlem kicsit balra, a sötétlila égen hatalmas viharfelhő lebegett, egészen közel, mint egy repülő erőd, a gyomrában felsistergő villámok voltak az irányjelző fények.

És már ott is voltunk. Málta valamiért egy nagyon kellemes, fura egyvelegnek maradt meg bennem, minden szempontból keverék, legyen az a táj, az ételek vagy az egész sziget hangulata. Mint maga a máltai írott szöveg, ami latin betűket használ, de a kis ficakok és kötőjelek és a betűk fölé biggyesztett pontok miatt egészen arabosnak tűnik, vagy a beszélt nyelv, ami egy szó erejéig olaszul cseng, hogy a következő pillanatban mégis torokhangú arabnak tűnjön. Brit ex-gyarmatról lévén szó jobboldali közlekedés dukál, a rendet szabályozó táblák egy része kizárólag angolul létezik, de amúgy minden máltaiul van. És persze mindenhol angol turisták, akik első benyomásaim alapján két kategóriába csoportosíthatóak, 1) focihuligán, családdal 2) nyugalmazott tábornokok a Miss Marple-hasonmásverseny előkelő helyen végzett résztvevőivel.

A máltai lovagrend szülőhazájában járunk, szóval lovagok, lovagok és lovagok! A főváros, Valletta sem más, mint egy gigászi katonai projekt, egy félszigetre gyömöszölt, vonalzóval húzott, magas falak közé szorított erődváros, amit a 16. században építettek a törökök sikertelen ostroma után.

Az ispotályosok erődjének pincéje ma múzeum, számos szemléltető eszközzel és itt láttam életemben a legtöbb fájdalomtól eltorzult arcú, ordító szobrot. A Nagymesterek palotája még erre is rákontrázik a kiállított lovagpáncélok számával, amúgy ez a Parlament (vagyis néha szólnak a turistáknak, hogy éppen fogadás van, ezért nem lehet bejönni egy kis ideig).

Valetta nagyon kellemes és viszonylag kicsi város, ami turistacélpont, de alkalmanként riasztóan kihalt tud lenni. Csütörtökön például nemzeti ünnep volt, amiről mi mit sem sejtettünk. Eleinte. A nyílegyenes, kihalt utcák a jellegzetes, kiugró zárt faerkélyekkel olyan csendbe burkolóztak, hogy az egyik kanyar mögül előcsoszogó magányos öregember belépője egészen zombifilmesre sikeredett. Minden bolt zárva maradt, éttermek sem nagyon akadtak, de este győzött az éhség, ezért beóvakodtunk a valettai sétálóutca egyik éttermébe. Turistacsapdát gyanítottunk, helyette kaptunk egy nagyon kedélyes létesítményt, ami tulajdonképpen egy művelődési ház aulájára emlékeztetett. A felfelé vezető lépcső tövében összetolt asztalok álltak, az első négyet szánták a külföldi vendégeknek, ezeken még volt fehér terítő, mécses és borospohár –, a többinél a helyiek ültek, játékgépeztek, nézték a tévét és itták a sört. Valami egyébként mindig levágta a biztosítékot, ezért kicsit ültünk a sötétben, míg a pincérünk játékgépet szerelt a láthatóan rendszeresen sok pénzt idehozó törzsvendég kedvéért. A kiszolgálásban mindez apróbb fennakadást jelentett csak, az adagok meg nagyok voltak és finomak, szóval azt kell mondanom, megérte.

Később jártunk tengernél és nekropoliszban, de erről majd később, lélegzetelállító sorozatunk még lélegzetelállítóbb második részében.