(Málta retrospektív – II.)

Amelyben Mr. Noiz kémgyanús egyénekről tesz említést

Máltán semmi nincsen igazán messze, hála a sziget méreteinek és a Valletta városkapuja elől startoló buszoknak. Narancssárga, bumfordi járművek, szépen karban tartott aggastyánok vagy a szögletesebb, modern reinkarnációik. Nyitott ajtókkal, recsegve-ropogva száguldoznak, a kormány fölött lengenek a szentképek és (néha kicsit elírt) angol neveket viselnek, mint a Duple Dominant, Leader of the Pack, Speed of Light vagy Never too Late.

A pályaudvar mellett vasárnaponként bolhapiac van, ahol a régi töltényhüvelyek, vázák és majdnem márkás farmerok mellett megdöbbentően tartja magát a nyolcvanas évek, legalábbis kevés helyet tudok elképzelni, ahol még lehetne kapni C.C. Catches műanyag pénztárcát vagy ifjú Patrick Swayze-s matricával ellátott tükröt.

Szóval Málta nem nagy, de azért nyüzsögnek turisták bőven. Abban tehát még semmi nincsen, ha a valettai étteremben egy eléggé feltűnő turista házas(?)pár telepszik le a szomszédos asztalhoz. Ha ugyanaz a szőke nő meg a magas, kopasz férfi másnap pont mellettünk foglal helyet a sziget másik csücskében található Marsaxlokkban is, az öböl partján sorakozó rögtönzött evőhelyek egyikén, azt már megjegyezzük, és ha másfél órával később, a néptelen vidéki úton leintjük az egyetlen járművet, ami végre felbukkant a nagy kihaltságban és pont ők ketten ülnek az autóban, akkor kezd az egész egy alacsony költségvetésű kémfilmre hasonlítani.

Éppen titkos öblöt kerestünk ugyanis. Ehhez előtte elbuszoztunk az említett Marsaxlokk nevű településre, ami egy egészen kicsi halászfalu, és arról híres, hogy a helybéli halászbárkák gyönyörűen ki vannak pingálva. A turisták leszállnak, lefotózzák a csónakok orrára mázolt vigyázó szemet (óvatosan, nehogy belógjon a képbe az öblöt szegélyező két félsziget bármelyike, az egyiken ugyanis Málta egyetlen erőműve áll, a másik földnyúlvány mögül pedig egy teherkikötő rakodódarui látszanak ki), a rögtönzött piacon vesznek mézes süteményt, buszos hűtőmágnest vagy garantáltan autentikus csipketerítőt, aztán a kikötőbakok mellé kitelepült apró éttermekben sült tintahalat esznek és hazamennek. Mi nagyjából ugyanezt a menetrendet követtük, leszámítva a csipketerítőt és a hazamenést, mert tudtuk, hogy a szemközti félsziget túloldalán van egy Majdnem Titkos Öböl. (A tudás megszerzéséhez némi rámenősség kellett csak. D. két nappal korábban az egyik múzeumban egy barátságos jegyárusító hölgy elé tolta az útikönyvünket, benne egy névtelen öböl képével, és megkérdezte, hol találhatnánk mondjuk egy hasonlót. A hölgy meg adott egy csomó tippet, például ezt.) Szóval itt történt, hogy kimerészkedtünk a faluból és mentünk, mentünk a forróságban, a bespalettázott házak között, a néptelen utakon, amelyek csak nem arra akartak kanyarodni, mint mi. Egyre közelebb kerültünk a dombok mögül előmagasodó erőmű kéményéhez és kezdtünk a visszafordulás gondolatával foglalkozni, de ekkor felbukkantak az előbb említett kémek. Szerencsére nem kérdezték meg, nálunk van-e a mikrofilm, hanem elmesélték, hogy svájciak és velünk együtt megkeresték az öblöt, amit még ezután sem volt egyszerű megtalálni. Ellenben nagyon megérte. (A titkos hely mítosza persze csak addig tartott, amíg később egy prospektusból rá nem jöttünk, hogy a turistahajók általában pont itt zúdítják partra a rakományukat az előre megszabott egy órás fürdőzésre.)

A Csendes Városban már nem voltak ilyen kalandjaink. M’dina az egyik legrégebbi település a szigeten, igazi történelmi lábtörlő, ahol nagyjából minden népcsoport otthagyta a sáros cipőnyomát, aki erre járt, föníciaiak, rómaiak, normannok, mórok, ispotályosok, turisták. A lapályból kiemelkedő dombra épült, a falak alatt pedig közvetlenül Rabat található. Ez a városka egy dél-olasz és egy marokkói város szerelemgyerekére emlékeztet. Nappal üres, este meg a parányi főtéren csoportba verődve boroznak a helybéliek, az utcákra kiteszik a növényeket és az ajtók előtt öregemberek trécselnek a műanyag székeken.

Rabat alatt több négyzetkilométernyi sziklába vájt katakombarendszer húzódik. Ez a néhai római nekropolisz, éppen csak embernyi széles kőfülkékkel a halottaknak, tekervényes, szűk alagutakkal, és tényleg lenyűgöző élmény. (Aki meg kamaszkora óta egy labirintusokról és sárkányokról elnevezett játékkal múlatja a szabadidejét, annak különösen tanulságos).

M’dina ugyan nem a föld alatt van, de egy kicsit még a nekropolisznál is sajátosabb hely. A keskeny, teljesen kihalt utcákat több emelet magas, homokszínű falak határolják, kevés ablakkal vagy díszítéssel, ahol egy-egy leveles ág már felér egy komplett erdővel. Késő este egyébként, amikor eltűnnek a turisták, a helybéliek pedig még mindig nem jönnek elő, a lámpafényes, csendes városnak olyan hangulata van, amit – tanúsíthatom – haza lehet vinni, mint egy drága, tartós szuvenírt.