2006. október 12., csütörtök

(Málta retrospektív – I.)

Amelyben Mr. Noiz az idő természetéről elmélkedik, de előtte elutazik

Lassan egy hónapja történt, hogy Máltán jártunk, de mintha évekkel ezelőtt lett volna, netán egy másik valóságban, de mindenképpen az Új Időszámítás előtt. (Ez utóbbi azt jelenti, hogy azóta van új munkarendem, tehát a heti két nap játékfejlesztést ténylegesen lecseréltem a heti öt napra, déltől estig. A berögzült reflexeknek hála tehát a hétfő csütörtöknek tűnik, a kedd pénteknek, a szerda csütörtöknek, satöbbi, ezért az első hét rögtön hárommá hízott így érzésre. Még nem sikerült megoldani, hogy délelőtt fordítsak, pedig ez nem egyszerű cél, hanem egyenesen kényszer. De szabadjon ennyit a világ állásáról.)

Szóval kellett ez már nagyon, hét nap messze innen, se tévé, se internet, még újság se. Mivel a legnagyobb felbolydulás idején távoztunk, nem kell írnom semmit a politikáról, bár amúgy sem tennék ilyesmit.

A lényeg, hogy egy keddi napon D-vel felkaptuk a jegyeket és beleszárnyaltunk az alkonyatba, mint két szakadár regényhős. Valahol Szicília felett történt, hogy az egyik ablakot még eltömítette a napnyugta fénye, míg a túloldalon már leszállt az este, és tőlem kicsit balra, a sötétlila égen hatalmas viharfelhő lebegett, egészen közel, mint egy repülő erőd, a gyomrában felsistergő villámok voltak az irányjelző fények.

És már ott is voltunk. Málta valamiért egy nagyon kellemes, fura egyvelegnek maradt meg bennem, minden szempontból keverék, legyen az a táj, az ételek vagy az egész sziget hangulata. Mint maga a máltai írott szöveg, ami latin betűket használ, de a kis ficakok és kötőjelek és a betűk fölé biggyesztett pontok miatt egészen arabosnak tűnik, vagy a beszélt nyelv, ami egy szó erejéig olaszul cseng, hogy a következő pillanatban mégis torokhangú arabnak tűnjön. Brit ex-gyarmatról lévén szó jobboldali közlekedés dukál, a rendet szabályozó táblák egy része kizárólag angolul létezik, de amúgy minden máltaiul van. És persze mindenhol angol turisták, akik első benyomásaim alapján két kategóriába csoportosíthatóak, 1) focihuligán, családdal 2) nyugalmazott tábornokok a Miss Marple-hasonmásverseny előkelő helyen végzett résztvevőivel.

A máltai lovagrend szülőhazájában járunk, szóval lovagok, lovagok és lovagok! A főváros, Valletta sem más, mint egy gigászi katonai projekt, egy félszigetre gyömöszölt, vonalzóval húzott, magas falak közé szorított erődváros, amit a 16. században építettek a törökök sikertelen ostroma után.

Az ispotályosok erődjének pincéje ma múzeum, számos szemléltető eszközzel és itt láttam életemben a legtöbb fájdalomtól eltorzult arcú, ordító szobrot. A Nagymesterek palotája még erre is rákontrázik a kiállított lovagpáncélok számával, amúgy ez a Parlament (vagyis néha szólnak a turistáknak, hogy éppen fogadás van, ezért nem lehet bejönni egy kis ideig).

Valetta nagyon kellemes és viszonylag kicsi város, ami turistacélpont, de alkalmanként riasztóan kihalt tud lenni. Csütörtökön például nemzeti ünnep volt, amiről mi mit sem sejtettünk. Eleinte. A nyílegyenes, kihalt utcák a jellegzetes, kiugró zárt faerkélyekkel olyan csendbe burkolóztak, hogy az egyik kanyar mögül előcsoszogó magányos öregember belépője egészen zombifilmesre sikeredett. Minden bolt zárva maradt, éttermek sem nagyon akadtak, de este győzött az éhség, ezért beóvakodtunk a valettai sétálóutca egyik éttermébe. Turistacsapdát gyanítottunk, helyette kaptunk egy nagyon kedélyes létesítményt, ami tulajdonképpen egy művelődési ház aulájára emlékeztetett. A felfelé vezető lépcső tövében összetolt asztalok álltak, az első négyet szánták a külföldi vendégeknek, ezeken még volt fehér terítő, mécses és borospohár –, a többinél a helyiek ültek, játékgépeztek, nézték a tévét és itták a sört. Valami egyébként mindig levágta a biztosítékot, ezért kicsit ültünk a sötétben, míg a pincérünk játékgépet szerelt a láthatóan rendszeresen sok pénzt idehozó törzsvendég kedvéért. A kiszolgálásban mindez apróbb fennakadást jelentett csak, az adagok meg nagyok voltak és finomak, szóval azt kell mondanom, megérte.

Később jártunk tengernél és nekropoliszban, de erről majd később, lélegzetelállító sorozatunk még lélegzetelállítóbb második részében.

2 megjegyzés:

ripley írta...

hű. te nagyon jól irsz. különösen a naplemente, pedig alapvetően utálom az útleirásokat.

brainoiz írta...

ripley, köszönöm! :)