(Az igazi horror)

Mint a februári hajtás végén, ezúttal is horrorfilmmel ünnepeltem a leadott fordítást (Silent Hill). Amúgy évek óta lassan szoktatom le magamat a nyilvános mozizásról a plázákban (de néha képtelenség megoldani máshol), mert egyszerűen elképesztő, mennyi szemetet be nem sodor oda a szél. Nem is számolom, hány filmélményemet rontották el a telefonáló, kommentálgató vagy csak szimplán ordenáré embertársaim. A horror általában azért jó választás, mert még a legsötétebb tahókat is némaságra kényszeríti a zsigeri rettegés, de tegnap ez valamiért nem működött.* Sokáig azt hittem, különleges átok vonzza őket körém, akkor viszont ez vagy kikapcsol az angol és spanyol mozikban, vagy nincsen átok és tényleg lehetetlent várok honfitársaimtól.

Mostanában úgyis sok időt töltök lakásba zárva, és ettől jóval sokkolóbb az igénytelenség, a lepusztultság és a suttyóság, ami odakint fogad.

Ehh.

* Jelenet: Főhősnő elszörnyedve nézi kislánya rajzát. A zsírkrétás ákombákom rémálomba illő jelenetet ábrázol. Hang mögöttem: Művészi! Hatás: harsány röhögés a hátsó sorból.

Jelenet: Főhősnő benyit egy nyikorgó ajtón. Hang mögöttem: Meg kéne olajozni! Hatás: fokozódik. Sikító röhögés.

Jelenet: Főhősnő a halott város atmoszférikusan lepusztult épületeit járja. Romok, pusztulás, halál. Hang: Na mi az, buli volt? Hatás: üvöltő nyerítés, sőt ez már annyira mulatságos, hogy néhányan még percekig csuklanak magukban.

A mintavétel alapján könnyen beazonosítható „rendkívül tréfás” alfaj. Ezek csordában járnak, fél-egész sort is elfoglalnak, és mindig van közöttük egy Mókamester, aki átlagosan percenként tesz valamilyen megjegyzést, amin a többiek kötelességtudóan röhögnek. Külön követelmény, hogy soha, semmi esetben sem mondhat vicceset. A Mókamester a végére kifárad és kicsit elhallgat, majd a film végén felélénkülve még gyorsan elrontja a végkifejletet, a katarzist vagy a csattanót, utána pedig bosszúsan távozik, amiért ennyi pénzt fecsérelt egy ilyen szemétre.