("a habképződés a véralvadást is fokozza")

Az elmúlt hetem tőszavakban:

Algoflex, röntgen, hyperol, dalacin, lidocain, kauter.

Miért nem bírunk inkább fotoszintetizálni, mint minden tisztességes növény?

Ha minden jól alakul, még legalább egy hétig gyógyszereket reggelizek. Ha nem, akkor tovább.

(Nemtom)

Az index könyvblogot indított. Ez egy kicsit félelmetes.

("Nálatok / laknak-e állatok?")

Él a házunkban egy férfi, akiről sokáig azt hittük, ukrán maffiózó, de évekkel később kiderült, hogy csak őrült. Neki köszönhetően hódolok egy igazán jellegzetes szokásnak, azaz a legszebb tavaszi napokon szorosra zárt ablakok mögött, verejtékezve, maximálisra tolt hangerővel hallgatom azokat a zenéket, ahol a lehető legtöbbet ordítanak szép szál fiatalemberek.

Mert amint napfény önti el az utcát, a szomszéd szélesre tárja az erkélyajtót, az ablakot, feltekeri a volumét és órákon át füröszti az utcát kedvenc előadója válogatott dalaival.

A kedvenc előadőját Zámbó Jimmynek hívják.

A kérdésem egyszerű: ha netán valamelyik lakó valami igazán jóvátehetetlenre ragadtatja magát, Jimmy nyolc oktávját enyhítő körülménynek számítja be a bíróság?

(Utazás a határidők között)

Május 13., szombat, hajnali fél négy: ébredés.
Budapest: kihaltváros-hajnal. Frankfurt-Hahn: erős szél.
Vendéglátóm és kísérőm, St. (kedves ismerős a madridi nyelviskolából) késik, ami nem baj, mert nyugodtan ihatok sok kávét.

Délelőtt fél tíz: alacsonyan sodródó felhők alatt autózunk. Minden harsogóan zöld, tiszta, felvidító. Az autópálya mellett szélkerekek állnak kis csoportokban. A hófehér, karcsú szerkezetek tetején több emelet magasságban méltóságteljesen forognak a lapátok, a borús égbolt háttere előtt Wells marslakóinak hadigépeit idézik.

Úticélunk a Fekete-erdő. Ez összesen nyolc óra, számos megtett kilométer és három átszállás vonattal. St. mélységesen fel van háborodva a Deutsche Bahn színvonalcsökkenésén. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az eredeti vonat fél órás késése miatt a szintén abba az irányba tartó IC-t pótjegy váltása nélkül vehetjük igénybe; a következő vonat pedig azért csúszik, mert megvár egy szintén késő szerelvényt, és ezért természetesen a csatlakozásunk, ami amúgy busz, szintén türelmesen várakozik ránk a falusi állomáson. A magyar államvasutakra gondolok és nem szólok semmit.

Délután, közbeeső megálló: Freiburg, a középkori hangulatú város. Bárhol állunk meg, a tetők felett rálátni a szélső házakig húzódó erdős dombokra, az antik óratorony aljában antiknak álcázott McDonald’s. Kis kitérőként emeletes vonatra szállunk és rövid kirándulás teszünk a Fekete-erdő peremhegyei közé. Képeslap-táj, legelésző tehenek, virágos rétek, patakok. Megszállott módjára dúdolgatom a Schwarzwaldklinik főcímzenéjét. Vissza Freiburgba.

Este a hegyek között, Badenweiler, végállomás. St. nagymamája fogad, őt látogatjuk meg a nagy messzeségben (és majd visszük haza). Szakad az eső, de nem baj, mert a környező erdőkből szinte harapható, friss levélillat árad. Kulináris felfedezőút egy Weinstubéban, a népviseletbe öltözött óriás tulajdonosnőtől bátran helyi specialitásokat kérek, sonkát, hurkát és zsírt (schmalz). Nem sokkal később úgy alszom a szobámban, mint akit fejbevertek.

Vasárnap reggel: ragyogó napsütés. A reggelinél megerősítenek három – tapasztalatokon alapuló – régebbi elképzelésem létjogosultságában: a németek nagyon értenek a hidegtálakhoz, kávét főzni még mindig nem tudnak és furcsán vonzódnak az Otto-katalógusokban is megfigyelhető, giccsbe hajló enteriőrhöz (a szállodában a gipszangyalkák mennyisége már önmagában ijesztő, de igazából a kéményhez tett párnán szendergő mű-macska büntet, különösen a „klasszikusok pánsípon” jellegű háttérzenével kombinálva).

Badenweiler nagyon szép gyógyfürdőváros, patinás múlttal és valószínűleg hasonlóan patinás vendégkörrel (egy Csehovot legalábbis mindenképpen fel tudnak mutatni). A szálas fenyőfák között még a 19. század szelleme lengedez, a szembejövők minimum harminc-negyven évvel idősebbek nálam. A „kultúrközpont" koncerttermében Kelet-Európából importált muzsikosok játszanak Strauss-mazurkát az ijesztően csendes öregembereknek. Elégedetten állok a napfényben, mindenhol virágok, az erdők zöldek, nagyokat szippantok a hegyi levegőből.

Megkezdjük az utunkat vissza, ezúttal autóval. Spárgavidéken járunk. A környező száz négyzetkilométeren a legtöbb étterem minimum hatféle variációban kínálja. Este én is ilyet kapok, rafinált mártással, miközben töredékes némettudásommal vendéglátóimmal a sörökről cserélünk eszmét (a borjúnyi rottweiler-keverék háziállat a cipőmre hajtja a fejét, nehogy butaságot kövessek el).

Hétfőn Schwetzingenben indítunk. A városka, ahol szobrot emeltek a spárgának. Az utcákon friss kenyér illata száll. A napsütés Heidelbergben is kitart: kedves város, kínai kaját eszünk pálcikával a folyóparton. A szemközti hegyoldal közepén a vár, ami a hugenották után megmaradt belőle, büszkesége a nagyjából 220 ezer literes boroshordó, a gyönyörű kilátás és a teljesen egyforma kalapokat viselő japán turistacsoportok. Az egyetemi óvárosból a budavári sikló ultramodern verziója visz fel a hegytetőre.

Kedd, kelés fél ötkor. A repülőtérre autózva kiderül, hogy a német autópályákon az a rengeteg tábla valójában átverés. Az összes lényegtelen kis falu fel van tüntetve, kizárólag az irányadóként használható nagyvárosok neve vagy az utak számozása nem szerepel rajtuk, és persze egymás után jönnek a hatalmas csomópontok. Késés, ámokfutás, utolsó pillanatban megérkezés.

A gép még annál is pontosabb, mint remélhettem volna, tíz perccel korábban szállunk le. Amíg nem voltam itthon, szerencsére senki sem törte el a májust. Hogy tudjam, tényleg jó országba érkeztem, az Astoriánál felragasztott plakát fogad egy lámpaoszlopon: Végkiárusítás a TESKÓ-nál. (Bőrcipők ezer forinttól.)

(A ZIGASSÁG a tévébe van)

Van, aki úgy gondolta, hogy a híres popsztárok valójában az élet értelméről, filozófiai alapigazságokról, követendő magatartásformákról és hasonlóan fontos témákról énekelnek, de a nyelvtudás hiánya megakadályozta az Üzenet dekódolásában? Ha igen, akkor számára a Cool tévé délutáni műsorblokkja az igazság kútfője, ahol az éppen aktuális klipeket gondosan feliratozzák.

De nem a szokványos módon.

Lássuk, miről énekel valójában korunk egyik legnagyobb pop-ikonja friss slágerében.

(hézagos átirat következik, mert a sorok szerzője annyira sírt a röhögésről, hogy nem talált időben íróeszközt)

Részlet:

Sajnálom.
Sajnálat vagyok.
Elnézést.

(…)

Nem akarok hallani. Nem akarok tudni.

(…)

Tudok vigyázatot venni magamra.
Nem tudom cipelni magammal.

(…)

Bocsi. Bocsi. Bocsi.

(…)

Tudok vigyázatot venni magamra.
Nem tudom cipelni magammal.

(...)

Ne magyarázkodj magadra, mert olcsó a percdíj.

A munkafüzet feladatai

1) elemezze az utolsó mondatot
2) melyik ez a dal és ki lehet az előadója?

(Az igazi horror)

Mint a februári hajtás végén, ezúttal is horrorfilmmel ünnepeltem a leadott fordítást (Silent Hill). Amúgy évek óta lassan szoktatom le magamat a nyilvános mozizásról a plázákban (de néha képtelenség megoldani máshol), mert egyszerűen elképesztő, mennyi szemetet be nem sodor oda a szél. Nem is számolom, hány filmélményemet rontották el a telefonáló, kommentálgató vagy csak szimplán ordenáré embertársaim. A horror általában azért jó választás, mert még a legsötétebb tahókat is némaságra kényszeríti a zsigeri rettegés, de tegnap ez valamiért nem működött.* Sokáig azt hittem, különleges átok vonzza őket körém, akkor viszont ez vagy kikapcsol az angol és spanyol mozikban, vagy nincsen átok és tényleg lehetetlent várok honfitársaimtól.

Mostanában úgyis sok időt töltök lakásba zárva, és ettől jóval sokkolóbb az igénytelenség, a lepusztultság és a suttyóság, ami odakint fogad.

Ehh.

* Jelenet: Főhősnő elszörnyedve nézi kislánya rajzát. A zsírkrétás ákombákom rémálomba illő jelenetet ábrázol. Hang mögöttem: Művészi! Hatás: harsány röhögés a hátsó sorból.

Jelenet: Főhősnő benyit egy nyikorgó ajtón. Hang mögöttem: Meg kéne olajozni! Hatás: fokozódik. Sikító röhögés.

Jelenet: Főhősnő a halott város atmoszférikusan lepusztult épületeit járja. Romok, pusztulás, halál. Hang: Na mi az, buli volt? Hatás: üvöltő nyerítés, sőt ez már annyira mulatságos, hogy néhányan még percekig csuklanak magukban.

A mintavétel alapján könnyen beazonosítható „rendkívül tréfás” alfaj. Ezek csordában járnak, fél-egész sort is elfoglalnak, és mindig van közöttük egy Mókamester, aki átlagosan percenként tesz valamilyen megjegyzést, amin a többiek kötelességtudóan röhögnek. Külön követelmény, hogy soha, semmi esetben sem mondhat vicceset. A Mókamester a végére kifárad és kicsit elhallgat, majd a film végén felélénkülve még gyorsan elrontja a végkifejletet, a katarzist vagy a csattanót, utána pedig bosszúsan távozik, amiért ennyi pénzt fecsérelt egy ilyen szemétre.

(Még mozog!)

Az elmúlt két hét nagy részét a klaviatúra előtt töltöttem, átlagosan napi tizenöt-tizenhat órán keresztül pusztítva azt a kissé terjedelmesre sikerült regényt, amit ezek szerint durván három hét alatt sikerült lefordítani. Eközben ismételten kiégett az agyam, sorban hanyagoltam el a fontos teendőket és megcsodálhattam, hogy az ablakon túl – bár számomra elérhetetlenül – befurakodott a világba a tavasz, ami ezúttal tartósnak bizonyult, kivéve, ha végre kimozdulhattam (hogy átmenjek a másik munkahelyemre, a másik gép elé), mert akkor már-már mitikus erővel zúdult le az eső. A múlt héten például olyan fergeteg szakadt az irodaházra, hogy a fedett átrium üvegtetejét verdeső jég zajától alig hallottuk egymás hangját. Mintha a brókercégek alkalmazottai géppuskázták volna egymást a földszinten, a főbejáratnál pedig kosztümös lánykák csodálkoztak rá a friss esőillatra.

Szerencsére ez a tendencia nem tartott ki a hétvégén, amit barátokkal töltöttünk Hollókőtől nem messze (remek fantasy helységnév, bár a szintén közeli Lázbérci-víz nevű tavat és a fiktív Varjúdombot nem veri), ettünk, beszélgettünk és ittunk, személy szerint az utolsó este túl sokat, túl sokféléből. Az éves rekordot döntögető másnapi fejgörcsre ez persze nem lehet magyarázat, valószínűleg a vendégház mellett álló félkész, de riasztóan rejtélyes Akol urai vitték mélyűri utazásra az agyamat. Egyébként csodaszép a táj arrafelé, ezért sokat mentünk hegyen, völgyön és erdőben. Kellett ilyen.

Aztán hazajöttem, bevágódtam a billentyűzet elé és kisebb megszakításokkal gépeltem csütörtök reggelig. Egy könyv kipipálva.

Örömömet némileg rontja, hogy még két ilyen hét és két másik leadandó cím vár rám.