(rammstein: benzin)

A zenekar, ami valahogy nem a hihetetlen megújulásokról és elvadult kísérletezésekről híres. És mégis... két napja az új maxit bömböltetem.

Az új lemez borítóját meg elég gótikusra vették.

(Szombat)

A kollégiumot elméletileg kiürítették, a hónapokkal ezelőtti búcsúbulin festékszóróval fújták be a falakat, a diákszállások általános káoszára azóta rárakódott még egy rétegnyi rendetlenség, már pöndörödtek felfelé a vicces újságkivágások az ajtókon. Szombaton hatalmas volt a csend, pedig laknak még itt sokan, például rampion, akinél vendégségben jártam. Az ablakon túl esteledett. A szűk folyosók perspektívája francia művészfilmek sokáig mozdulatlan és néma beállításait idézte (a kihalt közösségi helyiségek, a dobozhalmok, a lassan széthúzódó liftajtó pedig menekülős horrorokat). Nyugalom volt és béke, kávét ittunk és megbeszéltük a világ(irodalom) dolgait.

Vágás: valamikor jóval később. Az éjszakai járaton két tizenvalahány éves, menőruhás, felékszerezett kiscsaj perceken át röhög a szatyorjaiba temetkezve alvó hajléktalan asszonyon. Amikor leszálláshoz készülődtem, találkoztam egy lánnyal, akivel tíz évvel ezelőtt egy népes társaság tagjaiként (az intenzív egyetemi felkészítő résztvevőiként) egy egész héten át laktunk egy fővárosi kollégiumban. Mindig csalódás, amikor te hajszálpontosan emlékszel valakire, az illető viszont láthatóan küzd a felismeréssel, aztán vagy rájön, mi van, vagy úgy tesz, és igen, a búcsúzás is kínos egy kicsit.

(Őszi napforduló meg minden)

Ha már nem tudok szabadulni az ősztől, mint témától, akkor igazán nem hagyhatok ki még egy alkalmat, hogy felhasználjam egy erőltetett hasonlatra, szóval emlékszik még valaki arra, amikor általános iskolában iskolakezdésre olvasónaplót kellett írni a nyáron letudott könyvekből? Mit olvastunk a nyáron? Mi a jelek szerint varjakról, Kékszakállról, halhatatlanokról, láncdohányos farkasokról, űrhajókról meg ezer minden másról – szóval frissült az endless.

(Mintha arra használnám ezt az izét, amire kellene)

Tegnap eseménydús napot zártam. Például vendégként részt vettem egy diplomaosztón. Valami lehetett a levegőben, mert néhány óra leforgása alatt három ismerősömről is kiderült, hogy hamarosan apa lesz; este elbúcsúztattuk a Mestert, aki közel két éven át oktatgatott a tan sau, pak sau és egyéb kézmozdulatok rejtelmeire (a „kicsi a világ”-effektust igazolandó pedig tíz percre fog lakni és dolgozni madridi munkahelyemtől), majd futó látogatás tettünk Búvárzenekarnál és Mételynél, ahol kiváló volt a társaság, kismacskák dúltak körülöttünk, én meg egy gyerekadagnyi itókát leszámítva hősiesen ellenálltam a torokperzselő szilvapálinkának.

Ezúton is cáfolom, hogy a nyári napsütésben csak élethű másolataimat küldeném szét a világban, az első hideg, szeptemberi esők után sem csúsznak félre kőlapok titkos kastélyomban, hogy kacagva kiemelkedjen rejtekéből igazi, bőrkabátos, pozőr énem. (Bár...)

Nem az ősz hozza ki belőlem az íráskényszert, éppen ellenkezőleg, kreatív hullámvölgy van, amikor úgy érzem, feleslegesen gyötröm magamat a szövegekkel, legyenek fordítani- vagy megírnivalók, mert hálátlan szakma, mert nincsen jövője, mert rengeteg a csalódás és egyáltalán. Ilyenkor arra gondolok, bele kellene vágni valami másba, és rémülten tudatosul bennem, hogy semmi egyébhez nem értek igazán.

És most valami egészen más.

(...itt van újra)

A hétvégén alapvetően változatlan, ám némileg kibővült legénységgel ismét teszteltük a finn vodkaipar egyik remekművét, és úgy tűnik, módjával vedelve továbbra sem okoz másnaposságot (ellentétben egy évekkel ezelőtti szilveszterrel, bár azzal az estével kapcsolatban nem érdemes a „módjával” szót felemlegetni), kár, hogy hajnali kettőkor elfáradtam, mint egy éretlen gyermek, legközelebb meg fogom inni azt a kávét, de komolyan, megígérem. Más érdekes nem történt, leszámítva, hogy utazhattam egy furgon üres rakterében (akciófilmekben innen szoktak kifelé lövöldözni az üldöző jófiúkra vagy szemeteszsákba csavart áldozatokat kidobálni, velem egyik sem történt meg), illetve kiderült, hogy már egykori törzshelyünkön is túlkorosnak számítunk a vendégkörhöz képest, az este gyűjtése pedig fat.man-től [eredetileg echnat barátomtól] származik, aki a nu/”nyu” metal mintájára előállt a nyúl metállal, azóta sem bírom kiűzni a fejemből. És volt még stoner, ipari mennyiségben.

Vasárnap akaratlanul is szabotáltam a munkát. Amikor délután kettőkor a szél elkezdett esőcseppeket vagdosni az ablaküveghez, váratlanul kora este lett minden szobában. Az egyetlen okos dolgot tettem, amit lehetett, lámpát gyújtottam és bögre kávéval a kezemben olvastam (vagy huszonötödször) A sátán kutyáját Sir Arthur Conan Doyle-tól, csak hogy passzoljon a hangulathoz a hideg, esős dartmoori láp a zegzugos kúriával és a hátborzongató rejtélyekkel.

(Véletlenszerű ajánló)

It is understood that you have experienced extraordinary stresses in your work, Mr. Jones. However, Britain’s Secret Service requires more… resilience?
Put another way: James Bond never urinated on himself.



Warren Ellis komolyan nem normális. A szó pozitív értelmében. És itt az új képregénye, kéthavonta.

Los Angeles hatalmas, nyitott börtön, ahová a titkosügynököket zárják. Nem egészen olyanok, mint James Bond. Desolation Jones pláne, és nem csak azért, mert nem bírja napfényt.

(It's... it's... ALIVE!)

Még nincs szeptember közepe, mégis elég volt egy délután vidéken (szülővárosban), hogy az órákon át finoman szitáló eső félig lemossa a nyarat a világról, vagy legalábbis elkenje, mint a szép sminket.

Barátokkal találkoztam, ami nagyon jó volt és utólag árnyalatnyit ijesztő is, mert ilyenkor érzem igazán, mennyire szükségem van rájuk, mégis milyen vékonyak a szálak, mert évek óta már csak nyúlnak, egyre hosszabbra, egyre vékonyabbra, mint a rágógumi -- mert így alakult az életünk, távolság, felnőttség, munka és egyebek, semmi személyes nincsen ebben --, és mindig attól félek, hogy elpattannak. De lehet, hogy csak a nihil mondatja velem mindezt. Szűk határidős, szimultán munkákon vagyok túl (ezek szerint még képes vagyok ilyesmire), ilyenkor amúgy is jellemző, meg kiégettem egy csomó biztosítékot is, azt hiszem; még csak ideiglenesen megszökni sincsen kedvem ebből az országból.

De ugrás vissza a szombat éjjelre, amikor valamikor az éjszaka és a hajnal között vodkával hajtott kerékpárosként suhantam a néptelen városon át. Nyirkos volt a beton, néhány utcát elöntött a gyér köd, sehol sem bukkant fel senki, legfeljebb kóbor kutyák csatangoltak komoran, és az utcai lámpák fénye olyan valószínűtlen, reflektorszerűen szórt nyalábokkal festette meg a ködöt, mintha roppant színpadon bolyonganék, amit csak nekem építettek, hogy eljátsszák az aktuális hangulatomat.

Persze mire ezt komolyan elhinném, újabb nap jön és minden megváltozik, a ramaty reggel után vidámabb a délelőtt, és máris kedvem lenne kitörölni a fenti sorokat.

De szabadjon ennyit az időjárásról.