(tuned to a dead channel)

Sokáig tartott, mire a macskámmal sikerült elfogadtatni, hogy éjszakánként ki van zárva a nappaliba, de felmerült bennem a gondolat, hogy vissza kellene engedni a hálóba. Ha szabadon mászkálna, akkor például ma reggel megpróbálhattam volna úgy tenni, mintha az éjjel a dobozzörgetés vagy a kitartó pöcögtetés ugrasztott volna fel az ágyból, nem pedig egy újabb rémálom, amiből szerencsére csak egyetlen kép maradt meg, mégis végtelenül sokáig* fetrengtem utána a takaró alatt, ráadásul (váratlan fordulattal) totális egzisztenciális pánikra emlékeztető, nyomasztó hangulatban.

* alapszabály: minden álmatlan fetrengés minimum egy óráig tart, még akkor is, ha valójában csak tizenegy percig

(a szavak mostanában nem a kis barátaim)

Annyira mélyen elnyelt a karácsony óta lassan felgyűlő céltalan, nyomasztó nihil, hogy még arról sincsen kedvem írni, hogy mélyen elnyelt a karácsony óta lassan felgyűlő céltalan, nyomasztó nihil.

(az idei év olvasmányai)

Az sfmag minden évben összegyűjti, kinek mi volt a meghatározó olvasmányélménye az adott évben. A maratoni hosszúságú 2014-es lista itt olvasható, köztük rengeteg kiváló címmel, érdemes átfutni. A magam részéről idemásolom külön a saját kedvenceimet, hogy meglegyen külön is:

Az év képregénye

Mike Carey-Peter Gross: Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice

Carey és Gross The Unwritten című képregénysorozata Tom Taylorról szól, akiről az édesapja egy bestseller könyvciklus főszereplőjét, a zseniális varázslónövendéket mintázta, és ennek köszönhetően az időközben felnőtt Tom rendkívül furcsa kalandokba keveredik. [Az endlessen még az első kötet után lelkendeztem róla.] Az Unwritten ebből az alaphelyzetből az eddigi tíz kötetben valami egészen durva metasztorit bontott a fikció hatalmáról és a fegyverként használt történetekről, idén pedig megjelent a főszálhoz szorosan nem kapcsolódó Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice, amely szépen kiegészíti az eddig felépített hátteret. Több értelemben is előzménynek tekinthető: egyrészt ez maga a sokat emlegetett első Tommy Taylor-könyv (képregényverziója), amelyből az Unwrittenben mindig csak annyit villantottak fel, amennyi feltétlenül szükséges volt a történet megértéséhez, másrészt magának a szerzőnek, Wilson Taylornak a  keretsztorija a regény születéséről.

Míg az Unwrittenből úgy tűnhetett, hogy ez a fiktív regény egy egyszerű Harry Potter-parafrázis, a Ship that Sank Twice sokkal komolyabb és összetettebb annál – az Unwrittenben felvázolt okokból egy rendkívül precízen összerakott történet lett, ismert toposzok és klasszikus művek gondos felhasználásával, úgy, hogy a végeredmény egy kifejezetten friss és élvezetes fantasy, csodálatosan szép kivitelezésben. Önállóan is élvezhető történet, de sokakkal ellentétben csak óvatosan ajánlom beugrónak a sorozathoz, néhány komolyabb fordulatot ugyanis rögtön lelő az elején.

Az év újraolvasása

Michael Moorcock: Elric of Melniboné

Mit tesz az ember, ha rengeteg új regény sorakozik a polcán? Természetesen nekiáll újraolvasni azokat a könyveket, amelyek valaha nagy hatással voltak rá, vajon kiállták-e az idő próbáját. Idén kamaszkorom egyik kedvenc szerzőjéhez tértem vissza, és Michael Moorcock Elric-sorozatának első regényét, az Elric of Melnibonét csaptam fel vagy húsz év után (te jó ég). Szerencsére nem kellett csalódnom benne: bár a melankolikus, betegeskedő, sajátjai közül kitaszított, sötét hatalmakhoz forduló albínó herceg figurája jobban működött tizennégy évesen, mint most, Elric karaktere még mindig kifejezetten erős, Moorcock világteremtő képességei pedig a mai napig tökéletesen működnek. Most viszont itt áll előttem a teljes Elric-sorozat…

Az év folytatása

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Hét év után végre tovább gombolyodott az Ólomerdő története. Mivel az sfmagon már írtunk róla, nem szaporítom feleslegesen a szót: egy kisregény és egy vékonyabb regény egyben, régi szereplők, új nézőpontok, még több Tündérország, még több varázslatos hely, növekvő tétek és lassan felsejlő bonyodalmak a háttérben. Ilyen egy jó folytatás.

Az év magyar felfedezése

Csurgó Csaba: Kukoricza

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor ez a vaskos regény a János vitéz újramesélése, ahol a mesterséges intelligenciájú plüssállatok őrzésével megbízott Kukoricza Jancsi a diktatúra titkosrendőrségének legkeresettebb célpontjává válik egy enyhén mágikus, kicsit sci-fis, kifejezetten retróhangulatú alternatív Magyarországon. Csurgó Csaba regénye ízig-vérig magyar fantasy, nagyon érdekes egyveleg ironikus felhangokkal, ahol a régi filmek túlszínezett, bájos képi világát idéző mesés hangulat minden átmenet nélkül vált át tarantinós brutalitásba, hogy hangosan röhögős részek ellenpontozzák a feszültséget.

Az év külföldi felfedezése

Max Gladstone: Three Parts Dead

Three Parts Dead valahogy úgy közelít a fantasztikus toposzokhoz, mint a Perdido Street Station tette anno, csak itt a viktoriánus London helyett a 21. századi New York transzformálódik fantasy-metropolisszá.

A Craft-ciklus első regényével nagyon hosszú ideje szemeztem már, és még pont időben érkezett ahhoz, hogy az év egyik kelleme meglepetése legyen. Gladstone világa modern fantasy, mármint abban az értelemben, hogy teljesen modern koncepciókat ültet át egy erősen mágikus környezetbe. Hatalmas ügyvédi konszernekként működő varázslócégek, hatalommal kereskedő, szerződésekkel szabályozott istenségek és így tovább: a

Plusz egy

Az idei könyvélményeim között olyannyira előkelő helyezést foglalt el Joe Hilltől a NOS4A2, hogy külön cikket kellett írnom belőle. Karácsonyi lidércnyomások és egy különleges autó, még különlegesebb sofőrrel, bővebben itt olvasható.

(amelyben a narrátor egy időre leköszön, mint fordító, a háttérben pedig felcsendül a „szomszédok” végefőcímének zenéje)

Októberben adtam le az utolsó befejezett szöveget, mégis csak most tudatosult bennem, hogy tényleg abbahagytam a fordítást – ha nem is teljesen, de abban a formában mindenképpen, ahogyan közel 15 évig az életem része volt.

A rádöbbenés pillanata a napokban történt, amikor közel két hét töprengés után végül nemet mondtam egy munkára. Ebben önmagában semmi érdekes nincsen, előfordult már ilyen, de a szóban forgó regény különösen fontos számomra, több okból is – például évek óta igyekeztem úgy intézni, hogy beférjen a menetrendembe, ha aktuálissá válna. (Címet nem akarok írni, amíg be nem jelentik, maradjunk annyiban, hogy a szerző összes eddig magyarul megjelent írásával én dolgoztam). Egyszer régen el is kezdtem, majd leállították, de mindig egyike maradt a nagy fogadalmaknak: ezt a könyvet egyszer meg fogom csinálni. Aztán most kiderült, hogy nem leszek képes rá.

Kilenc éve dolgozom a játékfejlesztésben íróként-tervezőként, amit egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a fordítással. A helyzet pár évvel ezelőtt kezdett kezelhetetlenné válni, a végén pedig folyamatos kötéltánc lett a munka, állandó időzavarban, idegbetegen, kapkodva, olyan kompromisszumokkal, amelyeket már nincsen kedvem meghozni, mint például arra használni a szabadságaim nagy részét, hogy otthon fordítsak. És akkor a magyar könyvpiac fizetési anomáliáiról meg a csodás kényszervállalkozói lét szépségeiről most inkább ne essen szó, pedig vastagon benne vannak ezek is.

A helyzet iróniája, hogy pontosan akkor döntöttem a fordítás feladása mellett, amikor éppen kifejezetten élveztem az egészet és rendes kiadóknak dolgoztam.

Nyár közepén minden egyes leírt mondat gyötrelmes kínszenvedés volt. Aztán eljött a pillanat, amikor hosszú szabadságot vettem ki, elutaztam vidékre, és semmi mást nem csináltam, csak fordítottam, úgy, mint régen (jó, most volt hozzá egy kellemes terasz, végtelen nyugalom, tetőn kopogó nyári eső és egy örökké lelkes vizsla is könnyítésnek, de a folyamatosság számított leginkább). És kiderült, hogy ha tényleg csak ezzel foglalkozhatok, akkor két nap alatt csikorogva elkezd működni a régi rutin. Alakulnak a mondatok, visszaáll a lendület, azonnal beugranak a megfelelő kifejezések, gyorsul a tempó, és ami a legfontosabb: ismét élvezem a dolgot.

Bármilyen gyakran mondogattam ezt az elmúlt két évben, valójában nem utáltam meg a fordítást. Nem: azt utáltam meg, ahogyan évek óta fordítok.

Sok kompromisszummal próbálkoztam, de végül kiderült, hogy hiába vállalok el csak két-három könyvet évente, hatalmas határidőkkel, mert elég, ha egyszer elcsúszik valami – a játékfejlesztésben pedig valami mindig elcsúszik. Mert egy (szerencsére) kreatív főállás mellett nagyon sok energia megy el arra, hogy az egyik ne menjen a másik rovására, és bármennyire is jó lenne, sajnos nem vehetek ki minden regényhez egy hónap szabadságot.

Szóval nyáron meghoztam a döntést, őszre befejeztem mindent, ami nálam volt, most pedig éles döntési helyzetben tudatosítottam magamban, hogy egyelőre valóban ennyi volt. Azt nem mondom, hogy soha többé (egyszer már megtettem, akkor kiderült, hogy a „soha” néha egyenlő „alig pár hónap”), de pillanatnyilag legfeljebb egy vékonyka könyv fér bele egy évben, ha egyáltalán, plusz az alkalmi képregény- vagy esetleg novellafordítások.

Amúgy hiányozni fog a fordítás. A szakmával járó járulékos szívások pedig nagyon nem.

(skarlát)

December hatodika volt, szakadnia kellett volna a hónak, mint a képeslapokon vagy a filmekben, de a valóság ismét bebizonyította, hogy nem dolgoznak rajta rendezők és különleges effektusokért felelős szakemberek. Budapestet azért így is ellepték a mikulásos díszítések meg a fehér bojtos télapósapkák, és akármerre néztem, valami mindig piroslott a látómezőm peremén, mintha furcsa, skarlátszerű betegség ütött volna ki a belváros hullaszínű arcán. Szemerkélt a hideg eső, ami már önmagában felért egy gúnyos kinyilatkoztatással a tél részéről, látjátok, ebből itt akár hó is lehetne, ha nem hét fok körül lenne a hőmérséklet, és maradtak a szürke utcák, a nyirkosan csillogó tetők, meg a fénynek nevezett derengés, ami reggeltől estig változatlan, ezért fogalmad sincsen, pontosan hány óra is lehet éppen. Hirtelen elsöprő erővel tört rám a késztetés, hogy turista legyek egy másik decemberi városban, mert a turistáskodás még a színtelen ég alatt is izgalmas, ráadásul lehet szállodai szobába menekülni, ha már a bakancsba is bekúszott a nyirok, vagy kávézókba húzódva pipálgatni az útikönyvben a következő célpontot, megnyújtani az időt, ami csak idegen helyeken működik, de ott minden nap kettőnek tűnik. Nálam egyébként a vándormadár-ösztön mindig ősszel kapcsol be, ezért ez a váratlan gondolat tökéletesen mutatja, mennyire szeretnék elmenni legalább egy kis időre ebből az országból, de ez másik poszt, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

Vasárnap aztán végül összejött az utazás és a havazás is, igaz, csak elvontan, egy remek társasjátékozós összeülés erejéig, amikor a Dead of Winterben egy úgy igazán behavazott, képzeletbeli kisvárosban próbáltunk túlélni a zombik között. Miközben a táblán dúlt a harc a konzervekért meg az üzemanyagért, mi szerencsére forraltboroztunk és dán édességgel ütöttük magunkat cukorkómába, ami kellett nagyon már.

(ingyenes antológia, fantasztikus irodalom, első magyar szuperhős)

Az SFmag és Ad Astra karácsonyi ajándékaként ingyen letölthető e-könyvben az SFMag "10" című antológiája, többek között "A rádiumember magányossága" című történetemmel együtt. Szeretném gyorsan hozzátenni, hogy akkor is ajánlanám a kötetet, ha nem szerepelnék a tartalomjegyzékben, mert egy kupac remek fantasztikus novellát tartalmaz - külön ajánlom Tobias S. Buckell sztoriját, illetve Moskát Anita novelláját, ami az egyik legsúlyosabb írás, amit utóbbi években magyar szerzőtől olvastam.

Letölthető innen.

(toronyházmítoszok)

Nyáron láttam őket először a tízemeletesek között, a három csoszogó, öreg, kövér kutyát és a három csoszogó, idős, elhízott nénit, akik némán és döbbenetesen összehangolt mozdulatokkal ballagtak egymás mellett a járdán. Ma reggel megint összetalálkoztam velük, és kísértetiesen ugyanúgy néztek ki, mint fél éve, annyi különbséggel, hogy a nénik most vastag, bolyhos kabátot, a kutyák vastag, piros kötött pulóvert viseltek. Az egyik ebet kézben vitte a gazdája, a másik kedvetlenül lófrált előttük, a harmadik kutya pedig, az ősz szőrű, hurkaformájú tacskó pedig lemaradva vonszolta magát utánuk, ráadásul egy szökdécselő varjú követte, és néha a kutyafarok mellé csattintott a csőrével, mintha noszogatni próbálná, bár a kutya rá se hederített.

Nagyon furcsa életkép volt.

A lakótelepi párkák, gondoltam hirtelen, hát persze, pont egymás mellett laknak az egyik emeleten, minden nap összeülnek, mindig másnál, szépen gyűlnek a lakótelepiek sorsfonalai a kosárban, az ott Varga bácsié a tizenkettő per béből, a sárga az Juliska a negyedikről, a háttérben duruzsol a tévépaprika, a kutya kiült foteljének támláján horgolt terítő, a tévé tetején üveghal, az ablakpárkányon a varjú motoz, várja, hogy csattanjon az olló.

(gaiman, bradbury, novella)

A 444 pont hu Galaktika-alrovatába (?) felkerült egy Neil Gaiman-novellafordításom a Ray Bradbury emlékére összeállított antológiából, bár arra már senki sem vette a fáradtságot, hogy a fordító nevét is feltüntesse. Bradbury és/vagy Gaiman lelkes olvasói erre kattintsanak.

(az életem mostanság)

egy könyvleadás utáni hosszú üresjárat, ami nem akar elmúlni

egy rádió keresőgombjának céltalan csavargatása, két állomás közötti sistergés az éterben

csupa töredék : legyenek azok füzetekbe firkált történetcsonkok, hosszú évek után elővett félkész szinopszisok, félmondatokból álló dokumentumok a céges gépen, kapkodva olvasott fejezetdarabkák a metrón, ahol vagy az emberek büdösek, vagy mindent beterít a kínai kaja szaga, amit valaki ott, az az utasok között szorongva zabál egy műanyag dobozból

gyógyszerre alig múló fejfájások sorozata

(szerencsére) sok olyan apróság, ami ezeket mind enyhíti, csak az olyan napokon, mint a mai, nehéz ezeket kiásni a nagy, szürke masszából, pedig megéri.

(állítsa a hármas állásba)

Mágikus ereje lehet annak, ha a blogon kezdek el visszafogottan szentségelni az örökké késlekedő könyves kifizetések miatt, mert időközben meg is oldódott a dolog. Az egyetlen hátránya ennek a misztikus módszernek, hogy eredmény csak akkor érhető el, ha már tényleg rettenetesen indulatos vagyok – és ide most képzeljünk egy rajzot, ahol a blog egy írógépszerű, stilizált masina, abba belemegy ádáz haragom, kis, színes nyilak mutatják, amint a különböző szelepeken és dugattyúkon és ötdimenziós porlasztókamrákon keresztül áramlik a (természetesen) tölcsérnek ábrázolt kívánságvető rész felé. Viszont a feladathoz szükséges, megfelelően sűrűre párolódott harag kizárólag hosszú hetek feszültsége, idegeskedése és ingerültsége után keletkezik, és ennyit talán nem is ér meg a dolog, illetve kissé korlátozza is a kívánságokat.

(it's 2003 and 2005 and 2008 all over again)

- Nem hiányzik a fordítás? - kérdezték mostanában többen is, és most, miközben az egyik utolsó - még megjelenésre váró - munkám kapcsán eljutottunk odáig, hogy a kiadó embere egy ideje sem emailekre, sem a telefonra nem reagál, és fogalmam sincsen, mikor látok ebből pénzt, a válaszom nagyon egyszerű: ez a része mocskosul nem.

És ezt akkor is tartom, ha a post élesítése után másfél perccel visszajeleznek*. Négy, nyolc és tizenkét éve is rendkívül utáltam, amikor az elvégzett munka ellenértékét csak kínkeservesen, rengeteg idegeskedés és könyörgés árán lehetett kiszedni az illetékesekből. Az utóbbi pár évben már keveset fordítottam és tisztességes kiadóknak, ezért teljesen el is szoktam ettől a régi jó tempótól. Kellett ez a reality check, azt hiszem, még úgy búcsúzóul.

* kiegészítés: nyilván nem jeleztek vissza azóta sem, de Murphy törvénye szerint adta volna magát a dolog

(kellene egy "köd" tag lassan)

Amikor szombat reggel nyolckor elindultam futni, olyan sűrű köd hömpölygött a Duna felett, hogy nyomtalanul eltűnt benne a Margit-sziget, még a hídról sem látszott semmi az egészből, mintha soha nem is létezett volna. Egészen közel kellett mennem ahhoz, hogy a nagy fehérségből végre előtűnjön legalább néhány fa, a futóösvény kezdete, pár hinta és egy zöld korlát. Nem mintha futás közben sokkal biztosabbnak éreztem volna a környezetet, mert legfeljebb haloványan ismerős körvonalakat láttam a fák lombjaiból előgomolygó ködben, ami szabályos alagútként csapott össze körülöttem, csak a futóösvényt hagyta szabadon. Idővel az a szörnyű gyanúm támadt, hogy csak egy pótalkatrészekből összeállított, ideiglenes másolatban vagyok, mert a valódi szigetet a tél előtti utolsó nagy karbantartásra vitték a városon túli, végtelen és ijesztő fémcsarnokokba, és ki tudja, hova keverednék, ha mégis bemerészkednék a fák közé.

(hangulatátállítás)

Amikor szombat délután az arborétumban sétáltunk és kastélyromot fényképeztem, még nem tudtam, hogy éppen utolsó útjára kísérjük az idei őszt, egyszerűen csak élveztem a szórványos napsütést, az avarszőnyeg teljesen lefotózhatatlan színvilágát (és az autózást a kihalt vidéki utakon). Később, sötétedés után, amikor már egy tóparti étterem teraszán ácsorogtunk és megcsapott a levegő fanyar kéményszaga, a víz felett meg úgy hömpölygött a nyirkos köd, mint egy nagyon ódivatú rémfilmben, hirtelen tudatosult bennem, hogy ennek az évszaknak is vége. Azóta egyébként főleg szomorú vagyok, ami időnként átcsap a másik végletbe, és ilyenkor szívesen ordítanék vadidegen emberekkel, de többnyire leginkább csak szomorúság ez.

(nøiz felügyelő nyomoz)

Skandinávkrimi-reggel van, nyomasztóan szürke és hideg, még az eső sem esik, hogy oldjon valamennyit a világ ridegségén. Tulajdonképpen a konyhában kellene cigarettáznom és kávét főznöm, küzdeni a másnappal, miközben egymás után nyomom ki a hívásokat az ódivatú, összecsattintható telefonomon, amíg végül autóba nem ülök, hogy kihalt utcákon kanyarogjak arrafelé, ahol a sós szélben és a sirályvijjogásban eltűnik az út. Morajlik a tenger, a dűnéken hosszú fűszálak lengenek, a fövenyen letakart kupac, mellette a társam, akivel utáljuk egymást, de a ponyva alatt heverő tetem majd mindent megváltoztat, mert nyakig visz minket a politika mocskába, a társadalom belülről rothadó rétegeibe, és a végén már nem utálkozva, hanem egymás életét féltve üvöltözünk egymással a bepárásodott autóban, de addigra esni fog az eső is, rendesen, ahogyan kell.

Nyerőgép (lakótelepi mese)

A férfi egy nyári este, még a záporeső előtt érkezett a lakótelep egyik presszójába, köszönt, kért egy sört, enyhe terpeszben megállt a nyerőgép előtt, egy darabig szótlanul nézte a villódzó fényeket, aztán játszani kezdett. A törzsvendégek eleinte bizalmatlanul méregették, de az idegen annyira beletemetkezett a játékba, hogy lassan megfeledkeztek róla, meg amúgy is mindenki odakint cigarettázott és iszogatott az árkádok alatt, a műanyag asztaloknál. Amikor néha benéztek, csak azt látták, hogy a férfi kecses mozdulatokkal nyomkodja a gombokat, de utána senki sem figyelt rá, csak a gép csilingelése szűrődött ki a szokatlanul sűrű félhomályból. Az idegennek nyerő szériája lehetett, mert meglepően sokszor harsant fel a rettenetesen idegesítő győzelmi szignál, bár mintha nem igazán csörömpöltek volna azok az érmék a fémtálcában. Pintér T. Béla, aki éppen a mosdóból jött visszafelé és még kivett egy Kőbányait a hűtőből, később azt mesélte, hogy látta, amikor a férfi kihalászta és beszórta az utolsó pénzdarabokat a lelappadt bőrtárcájából, de ilyen érméket még sohasem látott, mert aranyszínben csillogtak, a formájuk pedig könnycseppre emlékezett, mintha egy közepes méretű hal pikkelyei lettek volna. Nem is tudtam, hogy a gép eurót is elfogad, gondolta Pintér T. Béla, aztán meg is feledkezett az egészről, mert a férfi megnyomta a gombot, a gép pedig ismét trillázva megvadult, mégsem záporoztak érmék a fémtálcába.

Elromlott, mondta Pintér Béla vigasztalóan az idegennek, aki egyáltalán nem tűnt szomorúnak, éppen ellenkezőleg, elégedetten biccentett, felhajtotta a maradék sört, és ruganyos léptekkel kisétált a presszóból, sokkal ruganyosabban, mint ahogyan érkezett, és Pintér Béla zavartan pislogott, mert amikor a férfi megérkezett, alaposan megnézte magának, és ősz volt a halántéka meg ráncos az az arca, most meg simának látszott a bőre, éjfeketén csillogott a haja meg a cirkuszi bűvészt idéző, hajszálvékony bajusza, sőt mintha még a jegygyűrűje is jóval szebben fénylett volna. Amikor ezt rögtön megosztotta a többiekkel, mindenki udvariasan hümmögött, mert Pintér T. Béla nyugdíjazása előtt kultúrfelelős volt a MÁV egyik művelődési házában, ahol évtizedek munkájával csiszolgatta tökélyre az alkoholizmusát, majd hirtelen leszakadt a tomboló, nyári zivatar, és el is terelte a témáról a figyelmet. Csak Marika, a tulajdonos pislogott zavartan, miközben felmosta a teraszt, mert esküdni mert volna rá, hogy amikor a férfi fizetett, egyáltalán nem volt semmilyen gyűrű az ujján, de aztán pár hét múlva már ő is megfeledkezett az egész közjátékról.

(no megállj csak: véres aratás)

A lámpaoszlopra ragasztott hirdetmény régi lehetett, mert szinte földtani rétegekként rakódtak rá a hűtőgépszerelőt, kiadó lakást és eladó telket kínáló cetlik. Egyetlen vékony csík látszott ki belőle, ami "zongora és páncélszekrény szállítását" ígérte, ami így kontextusból kiragadva egészen sajátos profilnak tűnt, nekem például azonnal a klasszikus rajzfilmfigurák jutottak eszembe, akik minden vitás ügyüket meg tudták oldani azzal, ha nagyon nehéz tárgyakat ejtettek egymásra. Innen már csak egy lépés volt elképzelni a fuvarozóipar speciális szegletét, ami a különböző gonosz rajzfilmkaraktereket látja el háztetőkről, hidakról és szakadékok tetejéről ledobható eszközökkel, mert a Roger nyúlból ismert firkák budapesti diaszpórájában éppen tombol a bandaháború.

Szeretném hinni, hogy a "16 tonnás súly" a zongora előtt szerepelt, csak letakarta egy elveszett kutyát kereső hirdetés.

(„let's cook”)

Ha egymás után sorozatban vannak teljesen jó napjaim, akkor egy idő után gyanakodni kezdek, hogy az elcsatornázott rosszkedv valahol éppen egy nagy, saválló tartályban gyűlik (mert nyilván nincsen olyan, hogy pozitív nap, csak olyan, amiből bizonyos módszerekkel kivették a negatívumokat, avagy üdv a világomban), hogy aztán törvényszerűen eljöjjön majd az a pillanat, amikor az utolsó néhány teljesen triviális hülyeségtől kicsordul a peremen a habzó, undormányos, mérgező lé, egyenesen bele a délutánodba, utána meg eltart egy darabig, mire ki tudod szedni a percekből a szagot, a beleragadt rosszkedvet meg a felcsattanó ingerültséget, és aztán megint minden rendben lesz egy darabig.

Hasznosítani kellene a mérget, kristályos rosszkedvet kotyvasztani belőle, én lennék a hangulatmódosító drogok Walter White-ja, szereztem abból a kék kristályból, haver, ilyen rosszkedvet még nem toltam, két óráig ordítva idegeskedtem egy vadigenen kelet-európai aktuális bosszúságán, nem kérsz egyet te is?

(mesterművek)

Létezett valaha egy csodálatos kor, amikor őszintén hinni lehetett abban, hogy Atlantiszt létezett, de elnyelte az óceán, a letűnt birodalmak romjait kalandorok járják, a fekete monolitok alatt idegen istenek szunnyadnak, a ködös metropoliszok vagy a kísértetkastélyok titkokat rejtenek, a hősök pedig legendák, mesterdetektívek, barbárok vagy lélekrabló kardok szolgái.

Ezt a letűnt érát úgy hívták, hogy kamaszkor.

Nyilván nincsen összehasonlítási alapom, de számomra remek élmény volt sf- és fantasy-olvasó kamasznak lenni 1989-91 körül. Az addig nagyjából egyeduralkodó források (főleg a Galaktika Fantasztikus Könyvek és oldalhajtásai) mellett már kezdtek megjelenni fantasztikus regények más kiadóknál is, de még nem bugyogott fel egyszerre tucatnyi forrásból a rettenetes borítós, pocsék fordítású fantasy/sf áradata, bár azok között is akadtak ronggyá olvasott kincsek, de az más történet. Azért is volt ez nagyon jó időzítés, mert egyik elméletem szerint annak, aki rajong a fantasztikumért, ebben az életkorban nagyon ajánlott Conant olvasni és Solomon Kane-t, Sherlock Holmes-sztorikat, Tolkient, Moorcockot, vagy ha olyan fura szerzet, mint én, akkor Poe, Lovecraft vagy M.R. James gótikus történeteit is.

Ha pedig kamaszkorban kimaradt, akkor felnőttként nem kötelező ugyan, de érdemes pótolni ezeket. (Előtte kérdezze meg kezelőorvosát, ésatöbbi – sokan lepattannak a klasszikus pulpról, akik most veszik kézbe, sőt bevallom, én sem vagyok már annyira nyitott, mint valaha, de egy próbát megér.)

Számomra ezért különösen fontos élmény, hogy ha röviden is, de fordíthattam egy olyan könyvsorozatba, ami pontosan ezeket a műveket helyezte fókuszba. A múltkori szakmázós posztból helyhiány miatt kihagytam, de mindenképpen ki akartam térni a Mesterművek sorozatra is, ami Kornya Zsolt (Raoul Renier) szerkesztésében megjelenő, hiánypótló kezdeményezés (volt? Már egy ideje nem veszek részt a vállalkozásban, de nagy a csend körülötte).

Egyrészt azért, mert a sorozat „ma már muzeális értékkel bíró ponyvamagazinok közléseiből válogat, így nagyrészt elbeszélések és novellák találhatók benne, jegyzetekkel, kritikai megjegyzésekkel kísérve […] a jelen kiadás már az eredeti, szerzői műveket tartalmazza”, tehát annak, akinek ezek valaha kimaradt, most kiváló alkalom a korra és szerzőre vonatkozó jegyzetekkel kiegészített, csonkítatlan műveket elolvasni. Másrészt meg mégis bizsergető olyan szerzőket fordítani, akiket kamaszként rendkívül szerettem, mint Sir Arthur Conan Doyle vagy Robert E. Howard.

(És végre egyszer én is leírhattam azt a mondatot, hogy "amikor lefoszlott róla a civilizáció vékony máza". Ráadásul irónia nélkül.)

A Mesterművek eddig megjelent kötetei itt találhatóak: Howard, Conan Doyle, M.R. James, Clark Ashton Smith és sokan mások.

(megint azok az álomkulcsok)

Elértünk az ősznek abba a fázisába, ahol már résnyire nyitott ablaknál is meg lehet fázni, ha viszont lefekvés előtt becsukok mindent, akkor meg rettenetes hánykolódások után az éjszaka közepén rúgom le magamról a szétizzadt paplant.

Amikor ennyire rosszul alszom, szinte semmilyen átmenet nincsen a zavaros álmok és az ébredés között, és nem ritka, hogy a sötétben felriadva rémülten kapaszkodok valami nagyon fontos információba, amit az álomvilágból hoztam magammal. Ez nagyjából annyira eredményes, mintha olvadó jégcsapot melengetnék a markomban a nyári napsütésben, ezért néha az is megesik (nem először emlegetem ezen a blogon sem), hogy furcsa, megfoghatatlan késztetés lök ki az ágyból és még nem teljesen éberen az íróasztalhoz hajt, ahol lefirkantok egy üzenetet reggeli önmagamnak, mert akkor ez tűnik az egyetlen logikus lépésnek.

Ez történt tegnap éjjel is, és ma reggel a következő cetlit találtam az asztalomon: „Hány kulcs van szerteszét?” (Bármit is jelentsen ez – amúgy a szerteszét szóért különösen büszke vagyok félig alvó önmagamra.) Az egészben az a legérdekesebb, hogy nem először riadok fel fontos kulcsokról szóló álomból. Kezdem úgy érezni, hogy az agyam valamelyik félig éber állapotában egy rossz frekvenciára hangolt rádióként viselkedik, ami véletlenül elcsíp egy nem neki szánt adást, mondjuk azt, amit az ébrenléten túl szervezkedő Ellenállás sugároz a normális világba.
A kérdés továbbra is ugyanaz: miért harcolnak és vajon mit akarnak kinyitni?

(október)

“Martin knew it was autumn again, for Dog ran into the house bringing wind and frost and a smell of apples turned to cider under trees. In dark clock-springs of hair, Dog fetched goldenrod, dust of farewell-summer, acorn-husk, hair of squirrel, feather of departed robin, sawdust from-cut cordwood and leaves like charcoals shaken from a blaze of maple trees. Dog jumped. Showers of brittle fern, blackberry vine, marsh-grass sprang over the bed where Martin shouted. No doubt, no doubt of it all, this incredible beast was October!”

Ray Bradbury: The Emissary (October Country)

Szeretem az októbert, és kapcsolódó érzéseim legalább annyira színesesen összevisszák, mint a fák lombozata ilyenkor. Az október egy őszi erdő az ország valamelyik részén és a Duna felett a köd meg a budai vár képregényszerű sziluettje, az október a bokáig érő avar, az ösztönösen zsebre dugott kéz és a finoman csípős levegő kora reggel, több különböző angol város, ahol másként szépek a színek, az október az elázott levélszőnyeg a madridi Retiro-parkban, az október egy nagyon rossz emlék és közben rengeteg jó, és az október maga Ray Bradbury, mert senki sem tudott úgy írni erről a hónapról, mint ő.