(grumpy old/young man warning)

Ülök egy kávézóban, és még munka előtt írni próbálok, mert alkalmanként szoktam ilyet tenni (és sohasem érdekelt, ha valaki szerint ez felvágós álművészkedés, tizensok éve is ezt csináltam, ha minden otthoni ingertől mentesen akartam beindítani egy-egy ötletet, legfeljebb nem volt logó a kávésbögrén), és harminc – egyre ingerültebb – perc után tudatosul bennem, hogy fülhallgatót kellett volna hozni ehhez a melóhoz.

Mert beszél. És beszél és még mindig beszél két asztalra tőlem, miközben megállás nélkül gesztikulál pecsétgyűrűs kezével. Hatvan feletti úr, öltöny, nyakkendő, dupla toka, kopaszodó fej, nagyon bozontos szemöldök. És az öregesen recsegő, monoton hang, a végtelenbe tekeredő mondatok: itt a fontos ember beszél, aki megszokta, hogy nem szakítják félbe, és valóban, a vele szemben ülő férfi meg sem próbálkozik ezzel, mert az a négy halk "igen" nem tekinthető annak. A fontos embernek ráadásul meggyőződése, hogy páratlanul izgalmas dolgokról mesél, élvezettel időzik el a lényegtelen témák még lényegtelenebb részletein, és nyilván semmi közöm hozzá, de pont olyan hangerővel beszél, amit már nem lehet nem hallani, a monoton és unalmas duruzsolás pedig beszivárog minden egyes nyomorult mondatba, amivel éppen küzdenék, és egy idő után semmi másra nem bírok figyelni, csak erre, mint amikor valami kattog a mosógépben vagy kilazult a ventillátor egyik lapátja, és újabb tíz perc után feladom, összepakolok és gyűlölködve távozom.

És tudom, hogy ez már tényleg csak közvetve kapcsolódik, de vannak ezek a közösségi oldalakon terjedő régenmindenjobbvolt-megosztások, miszerint bezzeg akkoriban, amikor még a jégcsapot nyalogattuk mókából, akkor nem a telefonjukat nyomkodták az emberek, hanem beszélgettek, és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyetemistaként hetente többször utaztam távolsági buszon meg vonaton, és egyrészt az emberek nagy része akkor okostelefon híján hatvan percen át bámulta üres tekintettel a nagy semmit, másrészt ha néha mégis beszélgetés kerekedett körülöttem, amikor éppen lemerült az elem a walkmanben*, miközben olvasni próbáltam volna, akkor minden alkalommal rettenetesen szenvedtem ezektől a beszélgetésektől. A mai napig előfordul, hogy sznobnak és antiszociálisnak érzem magamat, amiért szándékosan kizárom magamat embertársaim közül, de az ilyen és ehhez hasonló esetek aztán csak meggyőznek arról, hogy mindig magammal kell hordanom valami zenét.

* Az megvan, amikor fél óra gondos kazettaválogatás után végre megvan az utazós soundtrack, majd az állomásról kigördülő vonaton derül ki, hogy ennyi volt és nincsen pótelem? Nagyon öregnek érzem magamat most.