2015. március 10., kedd

(grumpy old/young man warning)


Ülök egy kávézóban, és még munka előtt írni próbálok, mert alkalmanként szoktam ilyet tenni (és sohasem érdekelt, ha valaki szerint ez felvágós álművészkedés, tizensok éve is ezt csináltam, ha minden otthoni ingertől mentesen akartam beindítani egy-egy ötletet, legfeljebb nem volt logó a kávésbögrén), és harminc – egyre ingerültebb – perc után tudatosul bennem, hogy fülhallgatót kellett volna hozni ehhez a melóhoz.

Mert beszél. És beszél és még mindig beszél két asztalra tőlem, miközben megállás nélkül gesztikulál pecsétgyűrűs kezével. Hatvan feletti úr, öltöny, nyakkendő, dupla toka, kopaszodó fej, nagyon bozontos szemöldök. És az öregesen recsegő, monoton hang, a végtelenbe tekeredő mondatok: itt a fontos ember beszél, aki megszokta, hogy nem szakítják félbe, és valóban, a vele szemben ülő férfi meg sem próbálkozik ezzel, mert az a négy halk "igen" nem tekinthető annak. A fontos embernek ráadásul meggyőződése, hogy páratlanul izgalmas dolgokról mesél, élvezettel időzik el a lényegtelen témák még lényegtelenebb részletein, és nyilván semmi közöm hozzá, de pont olyan hangerővel beszél, amit már nem lehet nem hallani, a monoton és unalmas duruzsolás pedig beszivárog minden egyes nyomorult mondatba, amivel éppen küzdenék, és egy idő után semmi másra nem bírok figyelni, csak erre, mint amikor valami kattog a mosógépben vagy kilazult a ventillátor egyik lapátja, és újabb tíz perc után feladom, összepakolok és gyűlölködve távozom.

És tudom, hogy ez már tényleg csak közvetve kapcsolódik, de vannak ezek a közösségi oldalakon terjedő régenmindenjobbvolt-megosztások, miszerint bezzeg akkoriban, amikor még a jégcsapot nyalogattuk mókából, akkor nem a telefonjukat nyomkodták az emberek, hanem beszélgettek, és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyetemistaként hetente többször utaztam távolsági buszon meg vonaton, és egyrészt az emberek nagy része akkor okostelefon híján hatvan percen át bámulta üres tekintettel a nagy semmit, másrészt ha néha mégis beszélgetés kerekedett körülöttem, amikor éppen lemerült az elem a walkmanben*, miközben olvasni próbáltam volna, akkor minden alkalommal rettenetesen szenvedtem ezektől a beszélgetésektől. A mai napig előfordul, hogy sznobnak és antiszociálisnak érzem magamat, amiért szándékosan kizárom magamat embertársaim közül, de az ilyen és ehhez hasonló esetek aztán csak meggyőznek arról, hogy mindig magammal kell hordanom valami zenét.

* Az megvan, amikor fél óra gondos kazettaválogatás után végre megvan az utazós soundtrack, majd az állomásról kigördülő vonaton derül ki, hogy ennyi volt és nincsen pótelem? Nagyon öregnek érzem magamat most.

8 megjegyzés:

Szedlák Ádám írta...

A semmibe bámulós utazást annyira meguntam a végére, pedig addigra már a discman, pda, laptop merült le, nem a walkman, hogy az egyetem utolsó két évében inkáb stoppal jártam haza. Volt, hogy megelőztem a buszt, de többnyire inkább nem. Ellenben volt lehetőség beszélgetni mindenféle emberekkel.

brainoiz írta...

Amíg volt megfelelő fény olvasni, sohasem bámultam a semmibe :) a gondok az esti utazásoknál kezdődtek a pre-Paperlight időkben.

Amúgy nekem is mindig jobb élményeim vannak, ha én választom meg az embereket, akikkel beszélgetek (társaságban, sörözés közben, stb, ilyenkor nem vagyok antiszociális), és nem a beszélgetésük talál meg engem, amikor nincsen rá hangulatom.

Szedlák Ádám írta...

Hja, a notebook azért úgy merült le a Debrecen-Miskolc járaton, hogy egy óra után. Addig volt min olvasni. :) A Kindle akkoriban még nem nagyon létezett, pedig hogy imádtam volna.

brainoiz írta...

Papírkönyv nem? Notebook és a kindle híján a dekadens kilencvenes években mi így nyomattuk :)

tapsi írta...

ó, anyám képes átmenni a vonat másik fülkéjébe, ha beszélgetős / ordítva telefonálós népek szállnak fel... mondjuk arrafelé tényleg nagyon durván nyomják, a múltkor együtt utaztam egy nővel, aki 50 percen át kb. levegőt sem vett, csak ordított a telefonjába bele (és én legalább nem értettem, mit mond). szóval a hangosan beszélgetőket nagyon lehet gyűlölni igen.

viszont az tetszett, hogy angliában a rendes vonatokon vannak "quiet" kocsik, és ha csendet akarsz, vehetsz oda jegyet, és ha ott hangoskodsz, kivágnak :D

brainoiz írta...

Tapsi: tényleg, egyszer szemeztem én is egy ilyennel - részemről támogatnám a csendes kocsik bevezetését.

sulemia írta...

ki tudja, lehet hogy a bácsi egyszer még ötletet ad egy (ellenszenves) szereplőhöz...

Szedlák Ádám írta...

Volt persze papírkönyv, újság farzsebbe, minden. De azért a neonszagú kétezres évek már kínált egy csomó - kényelmetlen - csúcstechnológiát :D