(az ember, aki a saját avatarjának öltözött, és gitárhírólánnyal érkezett a partira)

Volt egy időszak a medúzák életében, amikor felfedeztük a bennünk élő nőklapjás újságírónőt, és elidegenedő, rohanó világunkra fittyet hányva, szemünkben szelíd derűvel két befőzés között pajkos-kócos levelezéseket folytattunk egymással (amit lucia meg is örökített az utókornak).

Szóval egyszerre elismerés és megfontolandó jelzés, ha a bloggerhelloweenen Tank Girllel, Snake Pliskennel és a Battle Royale egyik iskoláslányával állok a ház előtt a hidegben, és egyszer csak arról kezdünk beszélgetni, hogy olyan a blogom mostanában, mintha egy begótult Shaffer Erzsébet írná.

És ha már (utó)halloween, megint rá kellett jönnöm, hogy a barátaim mind beöltözésben, mind a brutális youtube-diszkóban eléggé nagypályás versenyzők még mindig.

(„in a world”, mondja a trailerhang)

Nem nagyon történt még ilyen velem, de zsinórban hármadik éjjel riadok fel arra, hogy álmomban elveszítettem egy nagyon fontos kulcsot, sőt egy egész kulcscsomót. Azt már az ébredés utáni másodpercben sem tudom megmondani, mire valók (van közöttük egy csillogó meg egy zöldre rozsdásodott darab, az biztos), de valamiért úgy érzem, rettenetesen nagy baj történt, és még sokáig nem múlik a szorongás.

Remélem, nem arról van szó, hogy álmomban rendszeresen átkerülök egy fantáziavilágba, ahol kiválasztott hősként nekem kell visszazárnom a Tébolyult Varangyisten jádebörtönének kilenc kapuját, mert akkor tényleg baj van. Például a helyi jófiúk éppen engem keresnek rendkívül felháborodottan minden létező varázserdőben és bronzkupolás városban.

(hétvég, novemberelej)

[szombat]

Megint vonaton ülök, csak ez az előzővel ellentétben teljesen másik irányba tart. Úgy fúrjuk magunkat előre a ködös, nyirkos novemberi reggelben, mintha menet közben festenék meg körülöttünk a sárga levelű fákat, és mindig csak az utolsó pillanatban döntenék el, hogy azokból a körvonalakból ne kísértetkastély szülessen, ezért a fekete tornyokból végül kémények lesznek. Aztán lassan elfogy a köd, csak a foszlányai tapadnak a kisvárosi vasútállomásokhoz, és valamiért ez az enyhén télies idő, a kihalt vidéki utcák kizárólag olyan kamaszkori emlékeket idéznek, amelyek talán meg sem történtek, vagy nem ebben a kombinációban, csapatba verődve megyünk szerepjátékozni a társasággal, gőzölgő teásbögrékkel állunk egy teraszon, az éjszakába nyúló varlordszozás szünetében nézzük a szemerkélő esőt, ilyesmik.

[vasárnap]

Amikor egyetlen pillanatba sűrűsödik a november: enyhén szocreál termálfürdő valahol a végeken, szabadtéri medencében ülünk nyakig a meleg vízben, gőzfátyol sodródik körülöttünk, narancssárga levelek lebegnek a felszínen, az égen rikácsolva húznak el a darvak.

Utána levezetésképpen az ország egyik legjobb halászcsárdája*, halászlé, füstölt harcsaszeletek pirítósra pakolva, harcsatepertő.

* nem értek hozzá, mások mondják, csak annyit tudok, hogy engem meggyőzött

(hazafelé tartok, és hirtelen)

Foltot törlök a párás vonatablakra, írom le valamiért gondolkodás nélkül, aztán tényleg felemelem a kezemet, és foltot törlök a pár vonatablakra. Mint egy időutazós történetben, ahol megakad és ugrál a jelen meg a jövő, nem is, ez inkább Őfelsége metafikciós titkosügynökének új kalandja, aki

ebből már tudta, hogy baj van. Lebukott, és az álommérnökök elindították visszafelé a narratívát, ami futószalagként sodorja majd a történet elejére. Le kellett jutnia a kitalált vonatról, különben a legelső betűn átbucskázva megszűnik létezni, és örökre elvész a mikrofilm. Egyébként is kár lenne azért a remek öltönyért.


Az ablakra törölt foltban éppen elfér egy kis táj. A régi filmekben ilyen vibráló, homályos a kép kerete: középen halott kukoricás, halott nyaralók, halott tavakm, csak a felhős ég nem változik, esővíztől megereszkedett, lelógó, szürke sátorponyva.