(zsizseg)

Nem, biztosan nincsenek fekete bogarak a fejedben! – ismeretlen anyuka az utcán óvodáskorú kisfiának.

Ha valaha írnék egy gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, sötétebb történetet, mondjuk olyasmit, mint a Coraline, akkor annak ez lenne az első mondata. (De ha mégsem, akkor valami másnak lesz az egyik mondata.)

Most éppen az én fejem is zsizseg, teljesen tompák a gondolataim, de ennek semmi köze a bogarakhoz, annál inkább a Tündérgyárban tartott stoner-sludge koncerthez, amire fat.man hívott meg minket tegnap. Marcona, tetovált, szakállas emberek játszottak még náluk is marconább, mocsárszerűen sűrű zenét, amivel a végére teljesen lehorzsolták az agyamat, de nem bántam. Mindehhez sört is ittunk, sokat, aztán echnattal meg Tapsival hajnali kettőig beszélgettünk, a végén valami ismeretlen oknál fogva leginkább a rémálmokról, ma pedig úgy érzem magamat, mintha lassított felvételen élnék.

(a gépek igazi lázadása)

A rendszeres vidéki vonatútra évek óta a pályaudvari automatából veszem a jegyet. Rutin az egész, éppen csak addig pillantok a képernyőre, amíg kiválasztom a célállomást, ilyenkor minden beállítás alapjáraton az, ami nekem kell, másodosztály, teljes árú jegy. Bankkártya be, kinyomtatott jegy a zsebembe, rá sem nézek, mindig ugyanaz van rajta.

Tegnap csak azért nem büntettek meg nagyon, mert a fentieket ártatlanságom teljes tudatában adtam elő a kalauznak (miután kiderült, miért kéri érthetetlen módon a nem létező diákigazolványomat). De ha egyszer tényleg nem vettem észre, hogy a gép 50%-os kedvezményre jogosító jegyet adott, bár nem kértem rá. Látszott a kalauzon, hogy nem érti a dolgot – „az automata nem csinál ilyet” –, de végül nem állította ki a durva összegű pótdíjcsekket.

Pedig végső esetben felhívtam volna rá a figyelmét, hogy pár nappal ezelőtt öntudatra ébredt a Skynet, és a jelek szerint pitiáner tréfálkozással kezdi működését.

(noiz vs. doktor november)

Ő az, aki az esőt.
Ő az, aki a téli reggeleket.
Ő az, aki a félig üres poharat; a magányos mászkálást az éjszakai városban.
Ha valamit befejezek, azzal jön, mit mindent kellene ezen kívül, mennyi mindent kellett volna máshogyan, és el sem küldhetem ordítva valamerre, mert saját magammal nem kiabálok.
(Még.)

Szerencsére hosszú ideje tart a viszonylagos nyugalom, kisebbségi komplexusos, pesszimista felem el van nyomva, persze attól még él, és néha felbukkan, mint a századeleji ponyvákban a főhős nemezise, aki nyilván doktor vagy kínai varázsló (már ha eddig nem lett volna elég erős a harcosokklubjás-tudathasadásos kép). Az utóbbi hetekben viszont egyre gyakrabban éreztem úgy magamat, mint régebben. Felesleges dolgokon rágódok, sokat és sokszor, ingerült vagyok, semmi sem elég jó, sem a leírt szövegek, sem a tempóm, sem az ötleteim, ráadásul ismét rájöttem, hogy sohasem fogok úgy tudni angolul, ahogyan szeretnék (ahelyett, hogy annak örülnék annak, amit most tudok).

Szóval eljött ellencsapás ideje. Tegnap dacosan elmentem inni (nem tartozik a tárgyhoz, de hivatalosan is itt a jó idő, mert a belvárosi romkocsmákba egyszerűen nem lehet beférni), ma pedig még durvább módszerekhez folyamodtam. Most éppen a Vidéki Kúria erkélyén ülök, a bokrokat mindjárt szétveti a zöld szín, és olyan tömören száll a virágillat, hogy husángként lehetne forgatni közelharcban. Alattam, a kertben a ház macskája lustán heverészik a füvön, az olvasómon Patrick Rothfuss regénye, a Wise Man’s Fear csak arra vár, hogy belevágjak az utolsó ötödébe, és akkor még nem is említettem a madárcsicsergést.

Hallod ezt, Doktor November? Madárcsicsergés!

(selyempapírból)

Nagyon vigyázok arra a hétvégére, óvatosan bánok vele, nehogy megkopjanak rajta a színek, az illatok meg a hangulatok.

Pontosan két évvel ezelőtt történt, mentem haza vidékre, éppen húsvét volt, teljes fordulatszámon dübörgött a tavasz, ráadásul olyan hatalmas hangerővel, hogy minden mást elnyomott a szomszéd kertben harsogó békák kórusa. A szobámban egy csomag várt China Miéville-től, aki megjelenés előtt elküldte nekem a The City & the City előolvasói példányát, az erkélyen olvastam, kávéval a kezemben, sütött a nap. Aztán elmentem találkozni a barátaimmal, egy emeleti teraszon söröztünk, alattunk középkori romokra szállt le az este, folyamatosan vigyorogtam. Végül gyalog mentem haza, az éjszaki kertvároson át, nyugalom volt, a levegőben valami sűrű, de kellemes illat, zenét hallgattam és tíz éve nem látott utcákon jártam. Közben végig arra gondoltam, hogy mindjárt hétfő lesz.

Aztán hétfő lett, mi pedig találkoztunk a szigeten, és utána minden olyan magától értetődően történt. Egyszer csak ott álltunk a hídon, néztük, hogyan gyúlnak ki a fények a folyó két partján.

Hazafelé már egy másik hídon mentem, addigra a világítást is lekapcsolták a belvárosban, de volt helyette hatalmas, vörös Hold az égen, és néhányszor emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez így mind valódi.

(gravicapát az agyba)

A medúzák / okkult hímzőegylet filmklubja rendszertelenül ülésezik, de olyankor tényleg súlya van az alkalomnak (valahogy úgy, mint amikor a titkos bizottságokat összehívja a kormány a hegy alatti bunker mélyén). Egyszer a Macskafogót kellett megnéznünk, mert kiderült, hogy egyikünk nem látta, most pedig agnus szerzett valahonnan egy 1986-os grúz scifi filmet, amire egyértelműen nem lehetett nemet mondani.

A tematikára az esemény két házigazdája, isolde és Bright sós uborkával és vodkával gyúrt (de volt grúz húsostáska, magyar saláta és nyugati fagyi is; meg sör). A Kin-Dza-Dza című filmről még nem tudtam eldönteni, jó-e, de vodkával mindenképpen hatásos. Ha valaha retró-szocialista-posztapokaliptikus világba oltott Dűnét akarok készíteni, akkor mindenképpen innen fog meríteni a tudatalattim. Mindig elérzékenyülök a nagy, rozsdás vasaktól és a hasonló gépektől, azokból pedig akadt itt bőven, és akkor még nem is említettem a nagyon szovjet arcú embereket, a kasztrendszert, meg a lepusztult bányát, ahol szinte az összes olyan jelenetet forgatták, ami nem egy sivatagban játszódott.

A sztorit isolde remekül összefoglalta a blogjában, sőt a Kin-Dza-Dza rendelkezik imdb-s adatlappal is, bár az ott emlegetett cyberpunkot semmiképpen nem használnám egy mondatban vele. Igaz, nekem már azon is dolgoznom kellett, hogy humoros filmként nézzem, az elején még el tudtam volna képzelni, hogy ez az egész komoly, csak rendkívül furcsa és művészien zavaros. Kicsit jobban megértettem most, milyen érzés lehet egy fanyarabb stílusú magyar műalkotással találkozni mondjuk amerikaiként, ahol semmi támpont nincsen a megfejtéshez.

Miután elfogyott a vodka, mozikvízeztünk, ahol kiderült, egészen sok filmről tudok úgy konkrét dolgokat, hogy soha egy percet nem láttam ezekből. Ezt teszi az emberrel a popkultúra kondicionáló hatása és a bölcsészkari képzés.

(a darkfentezi-írók átlagos pénteki napjáról)

Bizonyos rémálmokból óvatosan kell felriadni, mert a túl gyors visszaalvás után zavartalanul pörögnek tovább. Ez a tegnapi viszont különösen kitartó volt, öt perc szédelgős kényszerolvasás és lámpafényben üldögélés után is ott folytatódott, ahol kiszakadtam belőle, a baglyokkal, az üvegcserepekkel meg az ijesztő kisgyerek-lénnyel a romos gyárban. Szóval még egyszer fel kellett ébrednem belőle, de legalább az éjszaka hátralevő része szimplán csak zavaros volt és fárasztó.

Ezek után úgy keltem, akit megtapostak, nem hatott rám a kávé, a pendrive hibát jelzett másolás közben, aztán rejtélyes hieroglifákká alakultak rajta a könyvtárnevek és lehetett formázni az egészet, a ház előtt pedig váratlanul megállított a gondnoknő, hogy a szomszédban lakó fiú drogos barátairól meséljen hihetetlennek hangzó történeteket. És még a szél is úgy fúj, mintha kitartóan bele akarna mászni a fejembe.

(in bloom)

Április eleje volt, és a tóparti falu pontosan azt a kellemesen kihalt, várakozó hangulatot árasztotta, amit egy népszerű nyári üdülőhelyen lehet érezni kora tavasszal, amikor már nincsen benne a tél üressége. Ezt csak fokozta az üres gyerektábor látványa, ahová pár napra bevettük magunkat mulatni. Ott volt az egész akkori társaság, meg a haverok haverjai, legalább húsz fiú meg lány, életkorban a majdnem 17 (átlag) és a 20 (öreg és tapasztalt) között szétszórva, kockás ingek, hosszú hajak, baseballsapkák, meg hangszerek az étkezőben, előre elrejtett sörösüvegek a konyhaszekrényekben, rettenetes vörösboros kólák, a faházakban emeletes ágyak, és mivel mindez majdnem napra pontosan 17 éve, 1994-ben történt, leginkább a grunge dominálta a zenei felhozatalt. Alice in Chains, Pearl Jam, Temple of the Dog meg Nirvana; valahol, valamerre, mindig szólt valamelyik számuk, ha nem a magnóból, akkor az ötven százalékban zenészekből álló társaságból játszotta valaki, vidám sakálvokálos rásegítéssel.

Minderre azért emlékszem ennyire pontosan, mert azt ugyan akkor még senki sem tudta, hogy pont abban a három napban Kurt Cobain fejbe lőtte magát egy sörétes puskával Seattle-ben, de hazaérkezés után rögtön ez fogadott minket az MTV-ben, és érthető módon ettől sokkal jobban ütött az egész.

A nem túl nem túl hosszú életű és cseppet sem vidám grunge-hoz számomra eretnek módon amúgy is inkább kellemes emlékek tapadnak (a kötelező világfájdalom durván egy évvel később jött és más zenékhez kapcsolódott), ezért tulajdonképpen teljesen logikus, hogy amikor tegnap, április ötödikén elém került a Kurt Cobain halálára emlékeztető link, akkor elsőre egy üdülőtábor jutott eszembe a patakparton, egy csomó kölyök kockás ingben meg a tavasz, és csak utána az összes járulékos dolog.

(Arra viszont nem is emlékeztem, hogy az Alice in Chains énekese, a szintén durván heroinista Layne Staley 2002-ben pontosan ugyanezen a napon halt meg túladagolásban.)