(tömbösítve és hosszan: sziget 2010)

Az elmúlt két hét már most valószínűtlen masszának tűnik, mintha ez a sok minden tavaly történt volna, esetleg egy párhuzamos valóságban. (No, you think it's the future, but it's actually set in the past. / It's not Earth. / It's all a dream.) Ezzel jár, ha az albérletkeresés, -találás, a Sziget és a költözés nagyjából ugyanarra az egy hétre esik, és menet közben csak félmondatokat van idő leírni. Ezért most csak ülök itt, és maradok inkább a tömbösítésnél, de így is maratoni lett.

–1

A mínusz 1. napon bejutás előtt nem sokkal visszamondták a már megbeszélt albérletemet (később lett jobb, de ezt akkor nem tudhattam), késtem is háromnegyed órát, aztán a kapunál érvénytelennek találták a jegyünket, ezért echnattal még másfél órát álltunk sorban különböző helyeken, mire mégis átvergődtünk a hídon (egészen nosztalgikus élmény volt). Szerencsére felnőtt ember módjára kezeltem a szituációt, és az odabent tartózkodó barátaim, rosseb, schizo és a Vegyészmérnök formális üdvözlése után három másodperccel meg is ittam az első néhány pálinkát. A Kispál és a Borz három órás búcsúkoncertje az előzmények miatt stresszoldássá, majd össznépi mulatozássá fajult, vidáman tukmáltuk és/vagy locsoltuk egymásra a sört, néha újabb pálinkákat ittunk, valaki eltévedt és mindenki üvöltött, azt hiszem.
A Kispál és a Borz zenekart nagyjából tizenhat évesen kezdtem hallgatni a metálkodós / ipari / grunge zenéim mellett (– hebegte magyarázkodva), ezért a középiskolás és a korai egyetemista korszakom egyik meghatározó tartozéka lett, de az ezredforduló után elhanyagoltam őket, leszámítva az évente egy koncertet. Amennyire ezt a fenti tényezők miatt megítélhettem, a búcsú remek összegzése volt úgy mindennek. Masszív nosztalgiafaktorral, amit azért jelentősen oldott, hogy azok a barátaim, akikre nosztalgiával gondoltam volna vissza, ott dülöngéltek mellettem azokra a számokra, amiket abban a bizonyos korszakban együtt hallgattunk vagy énekeltünk a konyhákban, koncerteken, autókban és úton hazafelé, éjjel. Na jó, majdnem mindenki ott dülöngélt, egyvalakit leszámítva, de eshunak felmentése van (több ezer kilométernyi), és egyébként is, majdnem sikerült eljutnia.


Régen látott

A Sziget legfontosabb része számomra nem is a zene, hanem a szociális élet, mert ilyenkor találkozom ritkán látott barátaimmal. Szerdán transferatu és barátnője társaságában ittunk hajnalig, de előtte még egymás mellett ugráltunk vidáman a Madnessre (még egy zenekar, amit csak a Szigeten hallgatok meg, de ott már másodszorra). Az egy éve nem látott adryrekával a The Hives alatt szerveztünk találkozót, és nem sokkal később olyan ismerőseim is felbukkantak, akikről nem csak azt nem tudtam, hogy kint vannak, hanem azt sem, mi van velük. Hétvégén az örökös szombati sztárvendég, MAC mutatta be az elkényelmesedetteknek (a közeli söröspultok kínálatát okosan felhasználva), hogyan kell úgy inni, mint régen, déltől hajnalig; a maximum pontos gyakorlatot kecses és elegáns elhanyatlással zárta egy padon, mint a nagykönyvben.

És meg kell említenem Pablo nevű spanyol barátomat is, mert nyolc évvel ezelőtt nála és családjánál laktam Madridban pár hónapot. Pablo előtte és utána Budapesten élt egy darabig, aztán elment világot látni és utoljára Dél-Amerikából jelentkezett néhány éve, szóval mi sem természetesebb, hogy szerdán kaptam tőle egy üzenetet, hogy találkozzunk a Szigeten. Na, erről van szó.

Metál

Többek szerint nekem szeretnem kellene az Iron Maident (vagy legalábbis jobban, mint a Kispált), mert többször és sokáig volt hosszú hajam, metálzenekaros pólóm, a legtöbb zenében, amit hallgatok, torzított a gitár, és még karika is jutott a fülembe; de valahogy mindig elkerültük egymást, csak a lemezborítóik hagytak bennem mély nyomokat kölyökkoromban. Ezért szombaton lucia kitalálta, hogy korrepetálni fog minket AnnGellel Iron Maidenből, így elmentünk a Nagyszínpadhoz, ahol lucia néha olyanokat mondott, hogy most jön a népzenei motívum vagy elmagyarázta, miért szerethettem volna fogékonyabb koromban az aktuális számot. Fogékonyságomat bizonyítandó léggitároztam, abszolút nem gúnyból, de azt hiszem, rajongó nem leszek most már.

Horizontot tágít

Minden Szigeten akad legalább egy zenekar, amire valaki elvonszol, hogy ezt látnod kell, idén Bright ragadott magával a Soerii & Poolek bulijára. A névadó duó mellett volt luchadormaszkos billentyűs, csirkének öltözött ember, kézen álló törpe, sztriptíztáncosnők és vízipisztolyból locsolt abszint. Meg legalább két szám, amit utána napokig lehetett üvölteni a Hilltopnál az első két palack után. A negyven perces beállás mondjuk majdnem eltántorított.

Minden Szigeten akad legalább egy zenekar, amit teljesen véletlenül hallasz meg, mert hajnal van és éppen eszel valamit egy padon, hogy ne fájjon a gyomrod, és a szomszéd színpadon megszólal a zene. Odamész, megnézed, ott ragadsz. Ez lett idén a B-terv.

És minden Szigeten akad egy csomó zenekar, akiket meg akartál nézni, de későn értél ki, berúgtál, éppen beszélgettél, máshol jártál, és az idén sem volt ez másként.

Nem szomorú vasárnap

A vasárnap ismét igazolta, hogy mindig az utolsó este a legmozgalmasabb. Aznap láttam a legtöbb koncertet, meglepetésvendégekkel találkoztam, például Lammal, akiről ott derült ki, hogy civilben már leveleztünk, kilátogatott d. (akinek egyik ifjú ismerőse éppen a Kispál-búcsúról lelkesedett, ezért kiszámoltam, hogy akkor jártam az első koncertjükön, amikor az illető megszületett; a mécses azonban csak kicsit később tört el [nem], amikor szóba került decensen őszülő halántékom).
Közben vettem időkibővítőt a Hilltopnál (kevés szódával, palackban) és végigjártam a Muse, a Fear Factory és a Yeasayer koncertjeit, hogy az utolsó Muse számra még visszaérjek, majd egy fatörzsnek dőlve fogadjam a többieket, akik felváltva ugráltak, léggitároztak és énekeltek, illetve büszkén hallgattam, hogy a csajom Muse-on a tömeg tetején szörfölt. Később hatalmas vihar kerekedett, leszakadt az ég, isolde pedig hihetetlen győzködések árán rávett a különösen ütős meggypálinka megkóstolására, ennek is köszönhetően az ideig Szigetet (is) azzal zártuk, hogy vállalhatatlan zenékre mulattunk.

(gyors lista mindenfélékről)

Mert emlékeztetnem kell magamat, hogy az élet nem csak napfényes, hahotázós lakáskeresés, hanem kőkemény andalgás, sörözés és szociális élet.

Szóval az elmúlt másfél hétben történt olyan is, hogy a Duna mellett ültünk az árnyékban, ahol lapos kavicsokkal próbáltam kacsázni a vízen, aztán cápaméretű hekket ettünk, hogy megidézzem a gyerekkori nyarakat.

Az egyik este pedig filmekről meg forgatókönyvekről beszélgettünk szakértő barátommal; közben egyre lelkesebbek lettünk, és nagyon sok forró teát kellett meginnom, mert túl sokat beszéltem fájó torokkal.

Múlt szombaton rá kellett jönnöm, hogy reneszánszukat élik a budapesti romkocsmák. Azt hittem, pár éve leáldozott a mozgalomnak, idén viszont szinte egymásba érnek az új helyek a belvárosban, és Budapest közepe lassan egyetlen hatalmas romkocsmává változik majd. Ez a kép akkor jutott eszembe, amikor whoisnot és razzor társaságában söröztünk a Fogasház nevű intézmény belső udvarán. A név alapján egy Clive Barkeres helyre számítottam, és a Fogasház tényleg olyan, csak a hasonlat nem ijesztő-undorító, hanem groteszkül komor értelmében. Szóba került mindenféle izgalmas téma, és egy ponton razzor (aki többek között a biotech-bionformatika-futurizmus stb. témában értekező www.biopunk.hu ura) olyan érdekeseket mondott a sufnilaborokról, hogy az elhangzottak kombinálódni kezdtek a fejemben egy hirtelen jött vízióval (ahol egy szemcsés videófelvételen Budapest pudvás szíve felgyorsítva mállik, pusztul és omladozik). Bárcsak jobban bármit értenék a tudományhoz, most írhatnék egy tényleg aktuális témára épülő sci-fi történetet.

Vasárnap Bright vendégeiként teszteltük az 1982-es kiadású Pac-Man táblás játékot, ebből akár számítógépes játékot is lehetne csinálni, mondta a mr. a a második játszma környékén; később szóba került a sok megevett bogyó és a Pac-Man emésztése. Utána pedig rászoktattuk L-t és alie-t a BANG! című, méltán kedvelt westernes-pisztolypárbajos kártyajátékra.

Már most olyan, mintha mindez hónapokkal ezelőtt történt volna. Közben itt a Sziget, ami alapvetően felborítja a tér és idő törékeny egységét.

(lakások masszája)

Egy ideje már idegen lakásokkal álmodok, fényképekről ismert és személyesen látott szobákból épül a labirintus a tudatalattimban (– írta, és közben az Inception járt a fejében).

Két héttel ezelőtt még úgy gondoltam, váratlanul költözni kellemetlen, de úgyis akadnak normális alternatívák. Azóta döbbenetesen sok időt töltök az albérletkereső oldalakon, illetve telefonálással és mászkálással; eddig eredménytelenül. A határidő közeledik, a szorongás fokozódik, lassan semmi másról nem tudok beszélni és semmi mással nem foglalkozom szabadidőmben.

(Ha nem vigyázok, a csajom egyszer azzal fogad majd, hogy ez így nem mehet tovább. Hát nem látod – kiáltja, és drámaian elhanyatlik a hófehér díványon, amit addig még be kell szereznem –, mit tesz velünk a megszállottságod? Természetesen megbántva tagadok, ő azonban megnyitja a böngésző előzményeit: a kizárólag ingatlanokból álló, végtelen lista láttán összeomlok és zokogva megígérem, hogy ezentúl minden másként lesz. A szenvedély azonban nagy úr, ezért éjszaka kiosonok a nappaliba, és a sötétben, remegő kézzel válogatok a másfél szobás albérletek között.)

Mint a minap d. bölcsen megjegyezte, nem könnyítem meg a dolgomat. Ez igaz, valaha tényleg különösebb gond nélkül laktam kollégiumban vagy egy sötét udvar földszintjén, később pedig nagymamabútorok és kaktuszok között, de az nagyjából 13-15 évvel ezelőtt történt, azóta elkényelmesedtem és nehezen teljesíthető igényeim lettek. Most nem szívesen költöznék olyan házba, ahova nem szívesen járnék be sötétedés után, de olyan földszinti lakásba sem, aminek az ablakát két lépés választja el a barnára festett tűzfaltól (két szombati gyűjtés). Ráadásul megfelelő helyet találni nem lehetetlen, csak rendkívül nehéz: az egyik ilyet nem sokkal azelőtt adták ki, hogy odaértem, a másikat meg egy nappal a szóbeli megegyezés után.

Szóval kutatok tovább, építem a labirintust a fejemben.