Az alvás lassú eróziója

Négy nap után lassan feltűnik, hogy valami nincsen rendben, és úgy csorog el az alvásra szánt idő, mintha hajszálrepedés lenne az éjszakáimon. A belső óra minden reggel makacsul ugyanakkor ébreszt, ami korán van, miközben tolódik át a hajnalba az időpont, amikor végre képes vagyok elaludni. A tünetek fokozatosan súlyosbodnak. Először kevésbé hat a második kávé, aztán a harmadik sem működik, nehezebben koncentrálok a lefordítandó mondatokra és egyre többször ütök mellé a billentyűzeten. Ráadásul folyamatosan fúrják a betont a lépcsőházban, kisgyerek bömböl az emeleten, a világból ebben a négy napban kiveszett minden, ami kicsit is a tavaszra emlékeztetett. Kegyetlen az ég, viharos szél hordja a hideg esőt, hiába van május, annak is közepe, amikor egy héttel ezelőtt még kézben szorongattuk napközben a kabátot. Közben pedig nem hagy békén egy történet formálódó csírája, amiben a fekete tündérek zeppelinje valóságzátonyra fut egy budapesti lakótelepen.

Úgy képzelem, hogy az egyik pillanatban még egy formálódó fantáziavilágban szállítják az első őszi viharokat, majd a következőben fülsértő recsegéssel-ropogással akadnak meg a magyar rögvalóság egyik kilógó betontömbjén. A jármű megfeneklik egy lakótelepi lépcsőház alagsorában. Odakint éppen napfényes májusi hajnal van és csend.

A bíbor és arany zeppelin teljesen kitölti a biciklitároló és a szemétledobó aknája közötti folyosót, azonban a nagy része így is a lett-volna-térben pihen, a tervrajzokról végül kitörölt helyeken. A hajó oldala több ponton felhasadozik, a kormányos fülkéjéből postaládák lesznek, a kapitány szalonjában száraz levelekké változnak a díszes párbajtőrök. A raktérből kiszabadult viharok pillanatok alatt szétfutnak az egész országban. A napfényes május váratlanul őszbe fordul.

A kapitány járt már fantáziát vesztett valóságokban, és tudja, hogy hamarosan tovább kell állniuk, különben mindannyian varjakká változnak. Így is kell nekik négy nap, mire a zeppelin üzemkész állapotba kerül. A hajó fikciómérnökei addig mindent megtesznek, hogy elkerüljék a feltűnést. Ebben az időszakban senkinek sem jut eszébe lemenni az alagsorba. Akik hallják a szerszámok zaját, azt hiszik, a szomszédnál kezdődött megint a felújítás, mindig egy emelettel távolabb.

A zeppelin üzemanyagtartályait a lakók álmaiból elszivattyúzott percekkel töltik fel. A vihargondozók az elszökött rakományt édesgetik vissza. A zivatarok először rájuk sem hederítenek – saját fogalmaik szerint remekül szórakoznak, fákat csavarnak ki, vezetékeket tépnek le, árvizeket okoznak, de nagyon lassan azért mégis sikerül a raktér felé csábítani őket.

Az induláshoz azonban még mindig hiányzik egy indítótörténet, ami visszalőné őket a valóságból a fiktív térbe, ahová tartoznak. A fikciómérnökök hosszasan vitáznak: mit tegyenek, ha itt nincsenek dokkok, ahol megfelelő történetet adnának alájuk a hivatásos mesélők.

És nem csak számukra fogós ez a probléma, én is elakadok ezen a ponton. Ebből így nem lesz sztori, és végül az egészet félreteszem aznapra.

Ma reggel kipihenten ébredek, másfél órával később, mint amit a belső vekkerem mostanában rám kényszerített.  A viharos időjárás közben barátságtalanná szelídült, majdnem elállt eső, lenyugodott a szél. Senki sem fúr a házban. Hétvégére jó időt mondanak.

Juhász Viktor, 2010. május 18.

Ha valakinek úgy tartaná kedve, a villámnovella a Creativ Commons licensszel vihető. (Nevezd meg - Ne add el - Ne változtasd)

(a foglalkozási ártalmakról ismét)

Tegnap valamit elkezdtem írni ide arról, hogy nem bírom kialudni magamat mostanában, a házban folyamatosan fúrnak és novemberi, gyilkos szél csapkodja a hideg esőt az ablaknak, erre villámnovella/flashfiction lett belőle, valóságzátonnyal meg vihargondozókkal.

(az archívum a tanúm, nem az első eset)

Egészen beborult az ég, mire kora este elindultam a cégtől, fokozatosan szürkülő felhők préselték a májusi fülledtséget az öreg utcákba. Két sarokra a céltól már csöpögött az eső, abban a pillanatban pedig, hogy megérkeztem a térkövekre kitelepített asztalokhoz és köszöntem a luciának, a tetők fölött átcikázott egy villám.

…ha már az előző alkalommal szóba került, milyen mellékhatásai lehetnek, amikor valaki huzamosabb ideig dolgozik nyers, tisztítatlan darkfentezivel.

(Később nem villámlott többet és nem esett az eső sem; még van remény, úgy tűnik.)

(a hagyományőrzés fontosságáról)

Kiváló hétvégét zártunk, hagyományosan, ezt ennyi május elsejei elvonulás után ki lehet jelenteni. Kényelmes szállás a falu szélén, ahol az erdő van (a falu állandóan más, de mindig van mellé erdő), béke volt, napsütés, maximális hangerőre tekert madarak, barátok, és persze a kemény munka, hiszen az a sok pálinka nem issza meg magát egyedül, ezért kora délutántól késő estig elszántan pusztítottuk a készletet. Közben szórakozásképpen fát vágtunk, krumplit pucoltunk, tüzet raktunk, főztünk vagy társasjátékokkal ütöttük el az időt. Másnap pedig várat néztünk, ami szintén majdnem mindig kötelező gyakorlat.

A helyi duglászfenyőkről amúgy rögtön az jutott eszembe, hogy jé, ezek a fák nőnek Twin Peaksben is; a szállás pedig, a meredek dombetetőn álló épületünk (az erkély fölé erősített mohos szarvasagancsokkal) adta magát, hogy cikázó villámot képzeljek mögötte az égre. Ezt teszi az emberrel, ha túl régóta tréningezik arra, hogy egy napon poshmoderndarkfantasysikeríró/fordító legyen. Tisztára olyan ez, mint veszélyes anyagokkal dolgozni, csak nekem az asszociációs központom mutálódott.