(winter nowhereland)

Péntek délután még annyira tél volt, hogy a külvárosokon túl a vonat legalább tizenöt percig száguldott a végtelen, fehér semmiben, mintha karbantartás miatt az összes megjeleníthető objektumot kikapcsolták volna a világban. Pedig csak egy töltésen haladt a szántóföldek között: lent, a földön vastagon állt a hó, az ég színtelen volt, és a köd miatt nem látszott a határvonal a kettő között. Még egy árva bokor sem törte meg a nagy semmit. Aztán újra felbukkantak a fák, városok jöttek, pályaudvarok, gyárak a derengésben, de a szürreálisan intenzív tél-élményt már nem tudták feledtetni.

A tél egyébként fontos eleme volt a tervnek, mert még tavaly december végén találtuk ki, amikor térdig gázoltunk a hóban a Margitszigeten és vacogva arról álmodoztunk, hogy ilyenkor egy fürdőhelyen kellene ülni a meleg vízzel teli medencében. A terv a hétvégén maradéktalanul teljesült, még a záradéka is, mert egy befagyott tó is került, nádassal, kacsákkal, partra húzott vitorlásokkal, ahová ki lehetett sétálni a melegből, csak úgy a kontraszt kedvéért.

Szombaton, éjfél után pedig történt valami a téllel (a rosszullétek mindig a hajnali órákban érkeznek, miért lenne egy évszak a kivétel), mert este még mart a szél, vasárnap reggelre viszont kisütött nap, a levegőnek már majdnem tavaszillata volt, és a vonatúton hazafelé alig lehetett látni hófoltokat.

(életkép naptárral és varázsitallal)

Úgy járunk körbe a laptoppal meg a netbookkal a lakásban, mint egy információvadász törzs harcosai, és ádáz hajsza folyik egy védtelen wifihálózat után. Ravasz préda, hol eltűnik, majd feltűnik, az utolsó pillanatban surran ki a kezükből, de végül beszorítottuk az ablakba és most mohón tömjük magunkba az internetet.

Métellyel a múltkor kitaláltuk, hogy ha a New York-i tűzoltók adhatnak ki képes naptárat a testület válogatott tagjairól nőknek, akkor valószínűleg tátongó piaci rést töltene be a darkfenteziírók hasonló vállalkozása. A tizenkét szerencsés szerző gótikusan keveset takaró, de méltóságteljes öltözetben pózolna katedrálisokban vagy sírkövek között, esetleg behavazott, sötét udvarokon meg ködös gyártelepeken. Gépeléstől izmos felkarok, setét álmoktól parázsló szemek! És egy ilyen naptárban természetesen mindenki Mr. November lenne.

Azt pedig már régen meg akartam osztani a világgal, hogy az Alaptábor nevű törzshelyünkön az egyik ágyas meggypálinkát pontosan olyan formájú, zömök palackban adják, mint a varázsitalokat az összes számítógépes játékban. A pirosas szín alapján healing potionre vagy berserkeritalra tippeltünk, ezért le kellett tesztelnem. Szerintem gyógyított.

(akciófilmváros)

A nyolcvanas évek ugyan mélyen lerakódott a tudatalattimban, mostanában mégis szivárognak elő képek, néha zenék is (igen, az a dobgéphangzás), vagy aktuálisan az akciófilmvárosok ideája. Mert a nyolcvanas évek akciófilmjei mintha teljesen egyforma amerikai metropoliszokban játszódnának, függetlenül attól, minek hívják éppen. Nincsenek élhető terek, csak párával megült hátsó utcák, sikátorok, sodródó szemét, graffiti, tűzlétra; sokkal hosszabb az éjszaka, mint a nappal, és legtöbbször a néptelen sugárutakon túl, a háttérben ragyognak a kivilágított felhőkarcolók. Vagy a neonfeliratok.

Ha a történet a jövőben játszódik, a város akkor sem sokat változik. Legfeljebb magasabbak lesznek a tornyok, több a fekete üveg és sokkal szebben izzanak a neonok.

[Akkoriban a neon volt a jövő, az világította be az esős cyberpunk metropoliszokat. Mégis jobban járt, mint a zöld betűk a monokróm képernyőkön, a dohányzó hősök vagy a foncsorozott napszemüveg, és nekem még mindig elsősorban a jövő fénye marad, és csak másodikként (sőt paradox módon) a múlt, a nyolcvanas évek szimbóluma.]

(15 feet of pure white snow)

Valódi tél lett megint erre a hétvégére, amikor színtelen az ég, magasan áll a hó és ettől hatalmas lesz a csend; ezt hiányolhatják azok, akik a „hol vannak már azok az igazi régi telek?” kérdéssel siratják ifjúságukat (és most valószínűleg vadul szidják az időjárást).

A valódi tél újabb felvonása tegnap délután érkezett, nagyjából abban a percben, amikor leszálltam a fővárosból érkező vonatról, a szakadó hó pedig nagyon gyorsan és alaposan a vidéki kúriát a dombon, amitől azonnal eszembe jutott Stephen King Ragyogás című regénye (jó, sövénylabirintus nincsen a kertben, de igényem lenne rá).

A Ragyogás az én esetemben egyébként is sok szállal kapcsolódik a télhez. Amikor angolul olvastam negyedikes gimnazistaként, akkor éppen hetente kétszer ingáztam Budapestre az egyetemi felkészítőre, és a fejemben azóta is remekül kiegészítik a regény képeit (behavazott szálloda a hegyen, magány, vadon, kihalt terek) a regény olvasásának a képei (hideg november, üres, kopott délutáni vonatok, a tóparti üdülőövezet lezárt házai és a szürke, hideg víz).

Hogy a tél-Ragyogás-gimnázium asszociációs láncot visszazárjam az elejére, a középiskolás éveimről meg nagyon sokszor jut eszembe a tél, mert akkor költöztünk a kertvárosba és azon a télen szakadt le az óriási havazás. Át is élhettem újra a régi szép időket, amikor ma reggel másfél óra alatt kiástam a házat a hóból, beöltözve, fújtatva, sajgó izmokkal és verejtékezve, bár a macsós imidzsen valószínűleg sokat rontott, hogy Sherlock Holmes hangoskönyvet hallgattam közben angolul.