(köszönöm)

Remek érzés ez: Jud új festményét A Rádiumember magányossága című történetem ihlette, és nem is nagyon tudom, mi mást mondhatnék anélkül, hogy egymásba gabalyodnának a mondataim, mint egy iskolai díjátadó zavart alanyának.

Katt: megtekinthető itt

és [update]

itt.

A novella ugyan 2003 őszén jelent meg (Átjáró magazin 11. szám, természetesen egyike azoknak a relikviáknak, amiket a költözés óta nem találok), de ezek szerint még mindig szivárgó hordóként hever a fikciós térben. Ami a hasonlathoz fűződő asszociációk ellenére nagyon hízelgő dolog.

A Rádiumemberből egyébként évek óta létezik angol fordítás (sajnos sok-sok próbálkozás ellenére sem haraptak rá odaát, bár volt néhány majdnem), a címe No City for Caped Crusaders.

(reboot)

Tegnap este elmentem az okkult hímzőegyletbe és az jót tett. Ezek szerint ismét eljutottam abba a fázisba, amiről agnusnak tavaly azt mondtam, azért járok társaságba, hogy ne olyan legyek, mint a blogom.

(i got the)

a szavak mérgek és visszafelé hatnak az időben.
és kétségeket ébresztenek. keserű íz marad utánuk a gyomorban

( )

És akkor vannak azok a levelek, ahol minden mondat felér egy jól irányzott rúgással, egyenesen a gyomorba.

(sound of drums)

Minél feszültebb vagyok, annál inkább a bürokrácia amúgy szimplán csak idegesítő húzásain hergelem magamat. Ma például arra gondoltam, páncélozott traktorra kapok és azzal megyek be a kerületi okmányirodába megtudakolni, vajon be kell-e mennem egyáltalán a kerületi okmányirodába. Igaz, napok óta folyamatosan foglaltat jelez a telefonjuk, kivéve az ügyfélfogadás első félóráját (akkor csak nem veszik fel), biztosan nem ér majd váratlanul, amikor a traktorral áttörök a kávézgató nénik sorfalán, bedöntöm a falat és a drámai aláfestő zenével kísérve körbenézek a kongóan üres teremben, majd tekintetem megáll az egyetlen berendezési tárgyon, a félretett telefonon.

Nem tennék ilyet, mert nincsen traktorom, meg úgy kellett nekem, miért hagytam lebeszélni magamat a postai kézbesítésről. Ettől függetlenül a magyar bürokrácia és adórendszer megalkotását valaha kiszervezhették a pokolba, az biztos.

(egy innen eltűnt szöveg helyére)

Pedig postot törölni felesleges: már régen csapdába esett az rss-feedekben, kísértet-szavakká alakult a google cache-ben, visszhang lett belőle a világ pereméig húzódó erdőben.

(amikor minden passzol hozzá)

Könyvet fordítok és tetszik, mert jól megírták, ráadásul van benne eső, megfáradt nyomozó meg Edinburgh. A hangulatom néha, az időjárás mindig tökéletesen illik hozzá. Túl alacsonyan van az ég és mindenből kimossa a színeket a tél.

Edinburgh magva (vékony, magas házak egymás mellett; barna színek és sok-sok kémény a tetőkön; a vár, a völgy, a tenger) engem inkább egy 18. századi háttérbe ágyazott fantasy-városra emlékeztetett, de belátom, noirnak is kiváló. Turistaként úgyis csak a szépet láttam.

(44, de sokkal többnek tűnt)

Ilyennek képzelem a Fűrész-franchise életigenlő, valtdiznis verzióját: a fehér köpenyes alak kisméretű körfűrészt nyomott a lábamhoz, én mosolyogtam, és az eszköz sivítása sem nyomta el teljesen a joviális beszélgetést.

Pénteken tehát leszedték rólam a járógipszet. A gyógyulás még nem teljes, így valamennyi maradt az utóbbi hetekben kifejlesztett, karakteres járásomból, de remélhetőleg ez is múlik majd. És mit lehet tenni, nem hasonlítok többé egy igazi filmes legendához. („Pont úgy mész, mint a Terminátor az első film végén – mondta a múltkor Bright –, miután alaposan leamortizálták”.)

A 96%-on megállt állapotjelző csík azonban nem akadályozott meg abban, hogy elkezdjem bepótolni, amit hat hétig megtagadott tőlem a sors és bicegve mentem el inni a barátaimmal pénteken meg szombaton.