(jól jönne egy negyedik állás, ahol legalább havonta fizetnek)

Azt reméltem, hogy fél év szünet után a fordítás már nem váltja ki belőlem azt az ingerült ellenszenvet, mint amikor és amiért abbahagytam.

Tévedtem.

(all my stitches itch my prescription’s low )

A július úgy szétfolyt, mint a január. A fesztivál, amivel kezdődött, mintha ezer éve lett volna vagy soha. Néhány zene furcsán összeforrt azzal a pár nappal, ezeket sokat hallgatom mostanában. Ettől olyan, mintha valaki más kellemes emlékeit nézném, irigykedve.

Júliusban a nagy érzelmi hullámvasút kezelője sóhajtva levette zsíros baseballsapkáját, belökte a sebességkart a legmagasabb fokozatba, aztán elment fröccsözni hallótávolságon kívülre. És csak lobogott a hajam, úgy követték egymást a mélypontok és az emelkedők, az önutálatot az önbizalom, az üres lapokat a telefirkált oldalak. Reményt reménytelenség. Bizakodást csalódás. Anyagi bizonytalanságot anyagi bizonytalanság.

A július a keveset alvás hónapja. Mert nem kényelmes az új ágy, mert sokat éjszakáztam mindenfelé, tetőkön, kertekben és udvarokban, de utána gyalogoltam is, mert néha jó gyalogolni a nyárban, zenével a fülemben. A vidéki város kihalt kertvárosán különösen fájdalmas póz úgy végigmenni, ha a lejátszó véletlenül bedobja Gary Numant, don't let the dark into me, énekli szokásos kétségbeesett hangján, és vele együtt hümmögöm a mellékutcák sötétsége felé, mintegy figyelmeztetésképpen. Az éjszakai gyaloglások egyetlen hátulütője, hogy gondolkodni is túlságosan jól lehet közben, de hát valamit valamiért.

Mi volt még a július? Fogfájás, emlékek, búcsú. Egyre több betű ragad be a laptopomon.

Még van belőle három nap.

(vagy titkos bunker épült alatta)

Az Aréna pláza hatalmas. Csillogóra suvickolt folyosók, üvegportálok, világító márkajelek és tágas, több emelet magas termek. Egy galaktikus birodalom Földre zuhant reproduktorhajója hever bekapcsolt álcázópajzzsal a Keleti mellett, az anyagteremtő roppant masinák ráálltak a földlakók gondolataira, már nem kávét, guminőt és sört termelnek tonnaszámra a bányászbolygóknak, hanem drága, logós ruhát, táskát meg szendvicset.

Az esti mozi után végigvonultunk az emeleten, előttünk senki, hátunk mögött erőtlen lárma. Utolsó napok, hirdették hatalmas feliratok az egyik üzlet kirakatában.

Az Aréna pláza kihalt folyosói modern zombifilmet idéznek.

Az Aréna pláza emberektől nyüzsgő folyosói modern zombifilmet idéznek.

(a portrait of the artist as a mad mechanic that he is definitely not)

Majdnem két év telt el a történetroncsok között. Félbehagyott konstrukciók hevertek körülöttem, a borítás alól kilátszó mondatcsonkokkal és a semmiben kattogó bekezdésekkel.

Tavaly sikerült befejeznem egy specifikusan megrendelt darabot, de ott kaptam alapanyagokat, be lehetett építeni az ügynököket az alapzatba, a monarchia császárvárosába (a katonatisztek és egy rejtély közé). Ez azóta sem jelent meg, írásfronton pedig folytatódott a nihil. Közben egy másik, kötetlen antológia kapcsán (tégy amit akarsz), ahová kicsit mást szerettem volna írni, mint régebben tettem, döbbenetes türelemmel vártak rám a többiek.

A történetroncsok között rohangáltam egy egész évig, egyre kétségbeesettebben, de az egyikről hiányoztak a madárszárnyak, a másiknak dobogó szívet kellett volna hozni valahonnan, a harmadiknak megsérült a logikája, a negyedik meg csak nyekergő hangokat hallatott, amíg le nem takartam valamivel.

Az egyik furcsa darabhoz kényszeresen visszatértem (két fogadalom között, hogy most már tényleg felhagyok az írással [is]). Szétszedtem, összeraktam, átdrótoztam, nem működött, közben dolgok történtek velem, nem jók, bele is csorgott a szövegbe sok minden az elmúlt időszakból. De most megint nekiestem, mert tudtam, ha ezt most nem, akkor soha többé semmit, és a héten befejeztem, elküldtem és azóta csak csóválom a fejemet.

Most már csak abban bízom, hogy működik is, de többet nem mondhatok róla, mert eljön értem a fekete autó.

(„csapd fel a hozzád legközelebbi könyvet”-post)

– Amikor a szfinxek kapuján átmentem – felelte Atráskó –, minden félelem elmúlt belőlem. (Michael Ende: Végtelen történet)

Meseregény hősének lenni elég nagy megpróbáltatás, de azért vannak előnyei.

(ugly in the morning)

Az önutálat az ébredés és a fejfájás közötti fél percben érkezik, onnan már hamar eljutok odáig, hogy szigorúan be akarjak írni az ellenőrzőmbe. Tisztelt szülők, fiuk, noiz önmagának tett fogadalmát sokadszorra is megszegte, és már megint az életével traktálta szegény barátait a tegnapi este folyamán, mindezt önismétléssel és sokszor elmesélt részletekkel súlyosbítva persze; és akkor a mértéktelen dohányzásról nem is beszéltünk, amivel kapcsolatban szintén elveszett egy fogadalom valahol.
A hazaút amúgy igazi felfedezés volt, először át az éjszakai Margitszigeten. Jobbról a folyón a bizonytalan fények, mindenhol máshol a koromsötét, gubójába, mint törékeny létformák, mélyen bevackolták magukat a padokon kuporgó párok, hogy csak akkor lehessen őket észrevenni, amikor már el is robogtál mellettük.

(a társalgás kacskaringóiról, még egyszer)

Az okkult hímzőegyletben a társalgás bármikor szürreális fordulatokat vehet, sőt alapjáraton olyan, mintha M C Escher valamelyik fametszete lenne, már ha M C Escher valaha készített volna fametszeteket három-négy órás beszélgetésekről. Tegnap például az eszmecsere egy pontján egyszerűen nem tehettem mást, ki kellett mondanom, hogy egy ideális világban lenne igény a lajhárszexre, amit persze nem gondolok komolyan, de akkor és ott helye volt ennek a mondatnak. Korábban ugyanis L. minden átmenet nélkül felettébb szimpatikus vendégünkhöz fordult és megkérdezte, milyen szuperképességet választana magának, mire a kérdezett szemrebbenés nélkül azt felelte, a repülést vagy akkora agyat, amiben elfér az internet*. Remélem, nyilvánvaló a két pont közötti kapcsolódás.

*(nem egyszerű velünk)

(az idő majd megoldja és egyebek)

amikor rájössz, hogy bármennyire is rossz volt az elmúlt fél év, valójában lezser főpróba volt a következő előtt, mert eddig legalább a remény létezett, hogy majd alakulnak a dolgok valamerre előre

amikor reggelente felébredsz az új lakásban, és az első gondolatod, hogy vajon mennyit is kell kihúzni itt, mire visszakapod a régi életedet, a második gondolatod meg az, hogy ja persze, soha nem lesz olyan

változni kell, váltani kell, még többet, másként nem fog menni

(a volt volt volt)

A soproni erdő tövében, a Volt fesztivál kellős közepén sodródtam a tömeggel, kezemben alkohol, bennem még több alkohol, amikor egyszer csak beütött a felismerés, hogy hetek óta először már-már mérhető ideig nem foglalkoztam a nyűgjeimmel (az életemre vonatkozó aktuális hasonlat fel nem használt elemei: kopott autó, sivatag, betonutak a semmibe, és valami legyen az égbolttal is, valami nem túl jó). Már csak ezért a szokatlan felszabadultságért megérte volna leutazni arra a két napra fesztiválozni – még az sem baj, hogy már elmúlt az érzés –, de akadt más is bőven.

Csütörtökön akklimatizálódásnak sör és tömény, Roni Size Reprazent, ugrálás az élő dobbal és basszussal kipolírozott drum’n’bassre, hogy Cypress Hillre már csak messziről mutogassunk, mintha sok kiló aranyékszer lógna a nyakunkban. A Seňor Coconutot sajnos pont a lényeg előtt hagytuk ott (a beszámolók után már fájlalom nagyon), de csak a fejleszakítósan jó Barabás Lőrinc Eklektric miatt tettük, aztán meg nem mondom, mi történt hajnalig, hacsak a VIP részlegben AC/DC-re tomboló népeket nem számítom.

A két este közé beiktattunk sok kávét meg bodzaszörpöt, elmúló esőfelhőt meg soproni belvárost házigazdánkkal, Brighttal (a száguldó riporterrel, aki a legváratlanabb pillanatokban csapta fel a laptopot, hogy tudósítson a frontvonalról), és jöhetett is a pénteki ámokfutás. Némi Quimby meg távolból a Manu Chao, északi fény koktél többször (szódásszifonon átnyomott vodka minimális szörpbe fröcskölve, feles pohárban, addig kell lehajtani, amíg vadul habzik, a hatás garantált), meg Nouvelle Vague, ahol már támaszkodnom kellett a pulton és menthetetlenül szerelemre gyúltam Nadeah Miranda énekesnő iránt (a képért köszönet isoldénak). Ezután viszonylag könnyedén csaptam át a régi fesztiváltúlélésbe. Sodródás pulttól pultig, tíz perces (?) alvás egy lépcsőn, elveszett slusszkulcs sikeres keresése támolyogva, mindenféle lábak és asztalok alatt, újabb északi fény az ijedtségre, a holtponton átlendülve pedig két óra pörgés drum’n’bassre hajnali ötig. Utána pedig nem maradt más, csak bele kellett menni a világosba, a fesztiválról egyenesen a vasútra. Mire Budapestig értünk, már nem igazán tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az vajon a harmadnaposság és az alvásmegvonás összes tünete, vagy csak a 2008-as év második fele kezdődött el, finom utalással a következő hónapokra.