(delta green)

Mi köze a repülő csészeljaknak H. P. Lovecraft borzongató kreatúráihoz? A CIA elődszervezetének egy szándékosan elfeledett amerikai halászfaluhoz? New York lelkének a világegyetem őrült isteneihez?

Konspiráció, horror, fekete öltöny, napszemüveg, paranoia: Delta Green.

A Delta Green egy játék, amit most újra kiadnak, és ebből az alkalomból előszedtem egy nyolc évvel ezelőtt írott ismertetőmet, átolvastam, nagyon sokszor fájdalmasan felszisszentem (üzenet az agynak: mindig gyanakodva állj ahhoz, amit nyolc évvel ezelőtt írtál), nagyjából átfogalmaztam, megvágtam, bővítettem. Mert ez egy nagyon jó kis játék. Annak, akit érdekel:

http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?cid=4900

(előjel?)

A múlt héten, valamelyik este – és utána még pár napig, amíg arrafelé jártam – felfigyeltem rá, hogy van egy lámpa az egyik közeli utcában, ami minden alkalommal hunyorogva kihunyt, abban a pillanatban, amikor elhaladtam alatta.

(átkokról, munkáról és egyéb fájdalmakról)

Három hét hallgatás, nem vagyok rá büszke, különösen annak az ígéretnek a fényében, amit magamnak tettem valamikor december utolsó napján, de nem éjfélkor, mert azok sohasem váltak be, mi lesz, ha pár órával átverem a sorsot? Szóval mégsem járja ez az egy év hallgatás, jövőre [idén] aztán rendszeresen kell írni, mondtam szigorúan bele a tükörbe, blogot, novellát, sikerkönyvet, amiből szigetet veszek vulkánnal. Rögtön írtam is egy kicsit, igaz, csak egy listát az írni/fordítanivalókról, amit kiragasztottam a gép oldalára. Azóta állandó bűntudatrohamaim forrása. Néhány nappal ezelőtt sikerült lehúznom róla az első nyamvadt tételt (és tudatosult bennem az is, hogy közben letudtam két olyan vállalást is, ami nem is szerepelt rajta, ennyit arról, milyen hatékonyan motiválom magamat).

Először is, a február és a március jelentős részét (mármint a szabadidőnek tartható részét) felfalta, amíg leadtam egy hosszú ideje húzódó fordítást. Kínosan lassan készült, pedig alapjáraton sem tartozok az egy hét alatt összehajított fordítások elkövetői közé. Igaz, ha azt veszem, hogy a (másik) munkahely mellett csináltam és jelentős százaléka az utolsó tíz napban készült el, akkor ezzel egy kicsit vigasztaltam magamat, ha másokat nem is. De máris itt a következő regény, természetesen szoros határidővel, mert tudok élni. Komoly átszervezésekre lesz szükség munkafronton, attól tartok, hat óra irodában üldögélés mellett rengeteg dologra nincsen erőm. Vagy ezt már mondtam volna párszor?

Van egy csomó beváltatlan ígéretem, ráadásul sokfelé, hónapok óta, megírnivalók, remek lehetőségek. Egyelőre mindegyik áldozatául esett 1) a fent említett két állandó pénzkereseti módszernek 2) annak a mélabús, önsajnálós kreatív blokknak, amivel tavaly május óta keserítem a hozzám közel állók életét, akik nyilvánvalóan szörnyen unják már az egészet és szeretnék, ha végre megráznám magamat és csinálnék valamit. Akárcsak én.

És akkor még nem is beszéltem az átokról.

Előző életemben talán komor tekintetű fogorvosvadász lehettem, aki a történelem valamelyik borongósabb évszázadában széles karimájú bőrkalapban és súlyos utazóköpenyben űzte a fogorvosokat titkos barlangrendszereikben és fekete tornyaikban – és most megfizetek ezért. Ez persze így még homályos kicsit, kell lennie valami kapcsolatnak a fordításokkal, ugyanis az átok csak akkor lép működésbe, amint az átlagosnál (jóval) húzósabb tempót diktálva végre leadok egy könyvet: amikor már egészen belejöttem a hajnali felkelésbe meg a munka utáni, éjszakába nyúló gépelésbe és azt hiszem, nem is lehet megcsinálni, de mégis sikerül. Most is (mint tavaly) elégedetten hátradőltem, nézegettem, melyik legyen a feltorlódott munkák közül az, amit előveszek a többiek kárára… sőt merészen szociális jellegű programokat szerveztem. És alig néhány nappal később már megint a fogorvosnál kötöttem ki, egészen váratlanul (mint tavaly, a hasonló hajtás után, mondom én, átok). Legalább nem új, hanem régi problémáról van szó, úgymond kiújulóról, ami viszont közben nagyon rossz, utána meg pár napban nagyon kellemetlen, és most nem igazán vagyok sem szociális, sem munkaképes. Tegnap tehát áthúztam a mentális listámon az aktuális tételeket és beírtam helyette, hogy „világgyűlölet, nyomorult közérzet, sorozatok bámulása”*. Ezzel legalább nem volt gond. A munka meg addig vár.

Közben olvasgatok mások utazásairól, és rájöttem, hogy a fentiek helyett olyanokról szeretnék írni, hogy mondjuk egy titokzatos, omladozó tengerparti mólón ültem a sós permetben vagy idegen városban csatangoltam, ahol pálmafák álltak a színesre festett paloták előtt, esetleg megtorpantam egy végtelen erdő szélén és beszívtam az avar meg a csend illatát.

Pedig pár nappal ezelőtt, amikor még nem fájt semmi, az élet szép volt meg ilyesmi és eredetileg nekiültem ennek a postnak, csak annyit akartam megemlíteni, hogy másfél héttel ezelőtt váratlanul felhívott Búvárzenekar, menjek el vele inni és én mentem. Búvárzenekar nem csak azért Rejtő-hős, mert üvegből issza az utcán a rumot és ad is belőle, hanem azért, mert belső iránytűje egészen rejtett helyekre vezet, például olyan presszót találtunk éjfél körül a Margit körúton, amit nem vettem észre soha, pedig elmentem előtte ezerszer. Egy kihaló faj utolsó példányára kell gondolni, nagyjából tíz négyzetméteren, pultra boruló, alvó törzsvendéggel, a mennyezetre erősített tévében lehalkított főzőműsorral, amiben olyan keleti ételeket készítenek, amelyekről a mellettünk unicumot iszogató nyugdíjasok talán nem is hallottak. A kutyát csak álcaként sétáltató, üveges tekintetű, részeg lány meg a kiégetett csipketerítők mind újabb kis adalékok az enteriőrhöz.

*(Útközben kiderült, hogy jegyfoglalási intermezzók miatt mégsem megyek 29-én Bécsbe Nine Inch Nailst nézni, mint eddig hittem, szóval biggyesztettem két piros, mentális felkiáltójelet is a sor végére.)

(kávézónekrológ)

Kiderült, hogy hamarosan annyi az ELTE angol szak épületének – amihez számos kellemes és néhány egészen kellemetlen emlék fűz –, eladták wellnessközpontnak vagy hasonlónak, újabb öreg épület húsát darálják be a masszába, amiből aztán úgy-ahogy újraformázzák a várost. A nosztalgia jegyében Tapsi, Adry és Nyelvészlány társaságában, mint egykori hallgatók, elmentünk egy búcsúkávéra. Természetesen már csak felpakolt székeket találtunk péntek délután, ezért be kellett érnünk a rövid szemlélődéssel.

Körülbelül hat éve jártam itt utoljára – leírni is ijesztő –, akkor minden sokkal nagyobbnak tűnt, mondtam, amikor kicsit megálltunk az eső utáni parkban, ahol valaha a pinceablakokból sündörögtek elő a macskák. Amúgy külsőre semmi sem változott, az út túloldalán a Városliget fái, a füstüveg ablakú könyvtár, ahol szinte sohasem találtam meg a keresett könyveket, a szürke téglákból rakott három emelet, minden ugyanaz. Mi csak a kávézótól akartunk búcsút venni, ahol jó egyetemistákhoz mérten időnk jelentős részét töltöttük; és először itt találkoztam a lavórnyi kiszerelésű, csokoládésziruppal megcifrázott kávékkal. Tegnap leginkább mégis az a téli reggel jutott eszembe, még az első évből, amikor a megállíthatatlanul szakadó hóesésben átküzdöttem magamat a város túlsó végéből egy nagyon korai órára, ami elmaradt, mert rajtam kívül még két ember tudott bejutni és a tanár nem volt közöttük; az egész épületben körülbelül lehettünk tízen, ebből egy a kávézó pincére volt, és mindannyian lent ültünk a frissen pörkölt kávé illatában, mint egy világvégefilmben az emberiség utolsó biztos menedékén: a sötétben hagyott folyosókon tapintható volt a csend és odalent, a nagy üvegablakokon túl, a belső udvaron óriási pelyhekben hullott a hó.

Utóirat: akkoriban valószínűleg még nem létezett két tömbnyire az angol szaktól a mostani felfedezésem, egy íjakat árusító üzlet, aminek különös bája, hogy a közvetlenül mellette nyíló lépcsőházban a névtábla szerint egy Dr. Tell Vilmos nevű ügyvéd dolgozik.