(Songs to say goodbye)

Tizenhét éves koromban meg voltam győződve arról, hogy hétvégén csak a nagyon betegek és az ember szülei maradnak otthon, minden szórakozóhelytől távol, ezért valószínűleg akkori kockás inges énem perzselő megvetéssel sújtaná mostani önmagamat. Egy előnye azért van annak, ha szökőévenként megyek el otthonról emberek közé, például egész generációk nőnek fel két alkalom között és meg tudom nézni, éppen hol tartanak azok a helyek, amelyek mondjuk egy kicsit hasonlítanak azokhoz, ahová mi járogattunk inni meg bulizni fénykorunkban. Szerencsére még nincsenek óriási különbségek, na jó, vannak, csak ez a Kultiplexben annyira nem volt feltűnő, mert még ismertem a zenéket és kiderült, hogy az aktuális törzsközönség ugyanúgy üveg töményeket igyekszik becsempészni, majd éjfél magasságában parádésan elfekszik valahol. A nagy differencia az, hogy sokkal több csinos divatdark tizenhat éves lány ugrált részegen, mint mondjuk pár évvel ezelőtt és az is, hogy velük ellentétben én sohasem smároltam a legjobb barátaimmal; igaz, ez kevéssé lett volna esztétikus látvány, mint az ő esetükben.

Ami valószínűleg soha nem változik: rá kellett jönnöm, hogy azok a kezdő magyar zenekarok, amiket valaha „alternatívnak” hívtak, sajnálatos módon nem tűntek el – bár most biztosan más a címke rajtuk –, a rettenetesen művészkedő magyar szövegekkel, túljátszott színpadi mozgással, éneklés közben dohányzással és nyakba tekert költősállal együtt.

(Gólem!)

Fekete lőportorony és színesre suvickolt paloták. Egy szecessziós városháza termei és steampunk rézszerelvényei. Macskaköves, üres utcák hétfő reggel, mint zárványok a városban. A Károly-híd a szürkületben és a hideg szélben, a régi zsidó temető sziklatüskeként meredező sírkövei, az óratorony a csontvázzal és a Tyn-templom varázslótornyai. Turistáskodás, házi sör, becherovka és tangóharmonikás bácsi, hagyományos és kevéssé hagyományos ételek nagy mennyiségben. Izomláz a rengeteg gyaloglástól. Nagy korty abszint a Szent Vitus-katedrális vízköpői alatt.

Szóval Prága. Még olvasni sem tudtam, amikor az egyik polcunkon rábukkantam egy vaskos könyvre, aminek a borítója hosszú ideig tartott rémületben és mégis megbabonázva. Középkori metszeteket idéző stilizált városfalakat ábrázolt, lovagokat talán, királykisasszonyokat, egészen félelmetes csontvázakat és még ijesztőbb ördögöt, meg palackba zárt szellemet egy híd alatt. Ez volt az első találkozásom Prágával, igaz, mit sem sejtettem arról, hogy a könyvben éppen a város legendáit gyűjtötték össze. Aztán az akkori NDK felé tartva egyszer megálltunk Prágában, ahol megnéztük a városháza óratornyát, a falakba rejtett masinéria meg negyedóránként elmasíroztatta előttem a szenteket, és ezt egészen sokáig nem felejtettem el.

Ezután teltek-múltak az évek, Prága rendszeresen előkerült, mint tervezett úticél, de valami mindig közbejött – Prágát csak ősszel, mondtam mindig dacosan, ködöt nekem és esőt, hogy teljesen kiélvezhető legyen az odaképzelt sejtelmes és misztikus atmoszféra. És most végre, D-nek hála, eljutottam Prágába egy hosszabb hétvégére; és ezer köszönet a két helyi veteránnak, Brightnak és isoldénak az idegenvezetésért.

Prága egyébként összement, mert hatévesen sokkal nagyobb volt, meg másnak is képzeltem, amikor olvastam róla; kevéssé sejtelmes meg gót (biztosan a köd meg a hó hiánya miatt, amit ott azért nem bántam annyira) és sokkal-sokkal szebb.

Az út egyetlen – és egyébként elhanyagolható – szépséghibájáról nem Prága tehet, történetesen arról, hogy másfél hetes dögrovás végét jártam, valahol a letaglózó nátha utolsó fázisában, de a tömény alkohol azért ezen is átütött.

(még mindig január eleje)

Az irodaház mindkét kávéautomatáját elvitték.

Ismeretlen erők játszanak velünk rettenetes játékokat.

(szilveszter)

A szilveszter egyébként remekül sikerült, bár két patinás tradícióval is leszámoltam. Az egyiket nagyon szívesen tettem: végre nem dőltem ki fél kettő magasságában makonyarészegen, hanem első buszig tartottuk a frontot. A másik hagyományt pedig azért kellett megtörnöm, mert hiába ígérték a cenkek, továbbra sem találta fel egyetlen őrült tudós sem a Dipoláris Duplikátort, hogy a klónom meg én egyszerre lehessünk kábé hatvan kilométerre egymástól, ahol mindkét helyen a barátaim szilvesztereztek.

(sorozatstílusban)

Previously on "The Return to the Valley of the Blogs":

...korai sötétedés és üres asztalok, kongó szobák az irodaházban, mintegy ráhangolásképpen a két ünnep közötti furcsa fél-létezésre.

És milyen könnyű felvenni a szálat, mert most is pontosan ez van, nyúlós, tapadós első munkanap, mindenki beteg vagy hiányzással indítja az évet. Ám amíg a karácsony előtti szürkeséget oszlatta a tudat, hogy lesz még ünnepi hangulat, szilveszteri partizás, miegymás, most az sincsen, csak egy üresen tátongó új év, amitől nem is tudom, mit várok.

Két évvel ezelőtt ilyenkor már készülődtem Madridba; két éves lett a blognak ezen reinkarnációja. Néha ijesztő a lap oldalára nézni, a takarosan sorakozó hónapokra, de sokkal furcsább az, hogy néha úgy érzem - persze tévesen - , az igazán érdekes dolgok jóval régebben történtek, amiről archívum sincsen, mert vagy leszedtem mindent (ez volt a 2003-as londoni út) vagy még nem is volt mit törölni, hiszen 2002 őszén, Madridban nem írtam blogot, bár nem is értem, miért, másokat például már javában olvastam akkoriban.