(fake rockstar alert)

- Fordítasz és játékokat írsz? Pedig komolyan azt hittem, valamilyen rockzenekarban játszol - mondta tegnap egy amerikai csaj abban a kocsmában, ahol Srakker és búvárzenekar kollégákkal iszogattunk éppen.

Tanulság: attól, hogy botfületek van és semmilyen hangszeren nem tudtok játszani, megfelelő külsőségekkel még mindig megvalósíthatóak a kamaszkori álmok.

Következő feladat: hasonló helyzetben azt füllenteni, hogy mindez valóban igaz.

(a háttérben lágy hárfazene szól)

Őszintén tehetségtelen romantikus poétaként kellene verselnem a tavasz istennőjének érkezéséről, kinek szeme legyen mondjuk felhőtlen kékség, léptei nyomán természetesen virágok fakadnak, és amikor kacagva végigsimítja megfáradt homlokomat napsugár-ujjaival...

...akkor kegyetlen karmokká változó körmei koponyát lékelve fúródnak az agyamba.

Itt a szép idő, itt a fejfájás.

(automatic medical system engaged)

Így szerda késő délutánra valószínűleg kiütköztek rajtam a lassan két hete tartó alvásdeficit tünetei, legalábbis kissé gyanús, hogy az elmúlt másfél órában – a reggel óta betolt három kávé és plusz egy energiaital ellenére – ez az első olyan mondat, amit képes voltam befejezni. Halott tekintettel meredek a monitorra, a fejemben pedig – az odabent kóválygó két magányos gondolat főszereplésével – le lehetne forgatni egy komplett westernfilmes pisztolypárbajt, a színen végiggördülő ördögszekerekkel együtt.

Ennek okai vannak, például
- a macska
- a másik macska
- egyre korábban világosodik, ezért macskaszempontból a reggel hat óra az már vétkesen későn van a felkelésre, amire fel is hívják a figyelmet, és ez most már őszig így marad
- az egyik munka, ami egyre keményebb, mert hamarosan megjelenik a következő játékunk
- a másik munka, amit közben el kellett kezdenem, hogy emberi időn belül készen legyek vele

Mindezt olyan kis nehezítésekkel dobom fel, hogy néha reggel hétkor már a sziget felé ballagok futni, illetve továbbra sem vagyok hajlandó tizenegy előtt lefeküdni, mert akkor csokornyakkendős kispolgárrá változom ki nézi meg helyettem azt az egy nyamvadt sorozatepizódot, amire egyáltalán időm van.

Maradjanak velünk, jövő hónapban már tagolatlan makogássá silányult állapotjelentéssel térünk vissza.

(ez a bérlet a mínusz kettes zónába szól)

Nyomasztó helyeken járok mostanában az álmaimban, sohasem látott amerikai iparnegyedek olvadnak össze sohasem létezett budapesti külvárosokkal, rozsdás felüljárókról nézek le a széles, macskaköves utcákra, a Monarchia néhai palotái előtt hajléktalanok ülnek, egy buszpályaudvaron nejlonszatyros emberek üvöltöznek egymással, a kikötő csatornái között havat sodor a szél, tompán hallatszik az éjszakai klubok dübörgése, alig pár sarokra vidéki szülővárosom alumíniumborítású áruházától, ahol viszont éppen tavasz van.

Az ébrenlét iparvágányain túl vagyunk, még az álomvilág főpályaudvara előtt két megállóval, nem embernek való vidék ez.

Nem rémálmok ezek, de ahhoz éppen eléggé kellemetlenek, hogy ne bánjam, ha a másikmacska felébreszt, pedig még sötét van, amikor precíz mozdulatokkal, perceken át dagaszt rajtam dorombolva, reggel pedig kétszeresen is értékelem a napfényes tavaszi reggelt, a konyhát, a félálomban matatást a kávé körül, pedig amúgy is jó.

(életem éppen, második rész: már csak videókazettán)

Csak egy átlagos atomerőmű valamelyik b-kategóriás katasztrófafilmben, ahol már megrántottak minden kart, elforgattak minden tárcsát, kimenekült az összes alkalmazott és lezuhantak a vastag fémajtók, csak a pulzáló, vörös fény tölti be a folyosókat és szenvtelen géphang darálja, mennyi idő múlva olvad le és repül a levegőbe az egész, szóval bizonyos napokon pontosan így érzem magamat. Hamarosan vagy kiderül, hogy az egész csak vaklárma, és végre elhallgat a szirénazaj és mindenki egymást ölelgeti a parkolóban, vagy éppen ellenkezőleg, a főnök sajnálatos módon odabent ragadt, hétéves unokaöccsének (és szeretnivaló kutyájának) kell a rádión érkező instrukciók alapján leállítania a protokollt, különben egy teljesen hétköznapi szituáció kellős közepén fog szétvetni a robbanás, magammal sodorva mit sem sejtő beszélgetőpartneremet.

(áraszt)

Tavaszodik, pattogva olvadnak ki a fagyott csomók a fejemben, kásás, hideg erekben szivárognak elő ötletek és mondatok. Lehet, hogy kevés ez, zavaros is, de legalább változás, csak a fejfájás, ami alattomosan ülepedik utána, az nem kellene.

(idétlen időkig)

Egészen megörültem, amikor az egyik mappámban rábukkantam egy félkész, morózus posztra, ami szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit gondolatban fogalmazgattam egy ideje. Az öröm egészen addig tartott, amíg észre nem vettem, hogy a vázlatot másfél évvel ezelőtt írtam.

(ma délelőtt)

Egy szomorú történet két hangszóróból előrecsegő mondatban, pontosan annyi idő alatt, amíg a metró, amivel utaztam, a peron egyik végéből a másikba ért.

1. Kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni!

2. Gázoltunk, a szerelvény nem közlekedik tovább.

*

(az életem éppen)

a különösen cifra káromkodás előtti lélegzetvételnyi szünet, a pultról levert pohár zuhanás közben, a felborzolódó szőr a macska hátán, a kutya agyaráról hátrahúzódó bőr, a panelház falába mélyedő fúró pillanatnyi csendje

egyszóval hiába van odakint február, ami amúgy utálatos hónap nekem, de idén valahogy olyan jámbor és szeretnivaló korcs, félig tavasz, félig tél, foltos hőmérsékleti térképpel és kajlán lógó esőkkel, nekem megint tavaly nyár van, úthengerként közeledő határidők súlya, egyszerre tízféle apróság egymás hegyén-hátán a cégnél, szokásos könyvkiadós agybajok máshol, firstworldproblems minden mennyiségben, mások gondjai, amiket úgy megoldanék, de nem lehet, egy teljesen megtébolyodott ország mindenhol, és ettől ismét kétszeres szorzó kerül mindenre, dupla emberutálat, világgyűlölet, midlife crisis, elfüstölt, de közben megvetett cigaretta, felhajtott kávé, még szerencse, hogy alkoholt legfeljebb szociális összejöveteleken szoktam inni

tehát megint csak a szokásos, mondhatni, mint az utóbbi két évben folyamatosan, és valójában ez a legijesztőbb, meg az a lappangó gondolat, hogy ha mindezt magam mögött hagynám egy hónapra, talán egy pálmafás szigeten kellene rájönnöm, hogy végig velem volt a baj, nem a világgal

(arról, hogy miért nem szeretek általában emberekkel beszélgetni)

Tízemeletes ház, ketten várunk a liftre, egy nyugdíjas néni meg én.

Néni: Hát idén már nem lesz tél!
Én: Még simán lehet.
Néni: (elmerül a gondolataiban)
Én: Tavaly márciusban is beütött a havazás.
Néni: (hirtelen felélénkülve): Szaúd-Arábiában most esett a hó!
Én: Ühüm?
Néni: Ez van, nem olyan már az időjárás, mint régen. Lassan elmozog a Föld, földrajzilag.
Én: (szűkölő hangot hallatok, közben megérkezik a földszintre a lift).
Néni: Viszlát!

Elmozog. A Föld. Földrajzilag.

(ilyenkor egy kicsit remélem, tényleg létezik karma)

…vagy legalábbis valahol számon tartják az olyasmit, ha árukiszállítás után tíz perccel gyorsan felhívom telefonon a tescós embert, hogy véletlenül nálam pakolta le valaki más helyett a gigapakk túró rudit.

(we walked in the cold air / freezing breath on a windowpane)

Egy karácsony előtti hosszú hétvége Bécsben elsőre enyhe kihívásnak hangzik, mert rögtön beugrik az egymásba érő adventi vásárok és a végtelenbe hömpölygő tömeg mentális képe. Viszont a városnak jól áll a tél, a korai szürkület meg az ünnepi kivilágítás, és szerencsére nem kell nagyon letérni a bevált útvonalakról, hogy a régi császárváros kihalt, macskaköves utcáira jussunk, ahol a Stephansdom úgy magasodik az elegáns házak fölé, mint egy gótikus irányjelző és rejtett udvarok bújtatnak ékszerüzleteket vagy bibliai témájú domborműveket. Így sikerült rábukkanni arra az öreg kávézóra is, ahol kicsit megkopott tükrök és bőrpamlagok között sistergette a gőzt az ismeretlen okból némafilmes színésznek öltözött, láncdohányos tulajdonos*. Vagy elég felülni az egyik villamosra a Ringen, és kényelmesen elhelyezkedve szemlélni, amint nagy váltásokkal cserélődik le az ablakon túl a város, mintha egy Michel Gondry-videóban gördítenék le a díszletesek a háttérvásznakat: kávéházak, szállodák, irodák, lakóházak, minden átmenet nélkül a Hundertwasserhaus, majd a végállomás, a Prater parkja szürkület előtt, ahova még éppen elhallatszik a a vidámparkból a zuhanó vidám emberek sikolya.

Az olyan rejtett zugok felfedezéséhez, mint egy belvárostól távolabb eső Frühstücksalon, már kellett két házigazdánk titkos tudása, de kár lett volna lemaradni egy olyan helyről, amire életemben először használnom kell a békebeli szót, másrészt a tízféle reggeli mellé járt egy bentlakó macska is (aki macskamódra persze pont nem volt jelen, csak meséltek róla).

És azért – mintegy keretes szerkezetbe zárva az egészet – ha már Bécsben vagyunk karácsony előtt, akkor bármekkora is a tömeg, meg kell nézni egy vásárt**, csak nem a Városháza előtti gigaváltozatot, ezért a belváros peremére merészkedtünk puncsot inni és sült kolbászt enni a fafüstben. Ugyanúgy nem lehetett kihagyni a schönbrunni kastély parkját sem, ahol két gyors kanyarral kikeveredik az ember a tömegből és eltűnik a csupasz sövénylabirintusban, ahol senki sem jár, mintha egy nyárra félretett, alvó mesében járnánk.

Mellesleg házigazdáinkkal közösen megnéztük a Hobbit második részét angolul (a német forgalmazók amúgy is kihagyták azt a pazar lehetőséget, hogy Zwergenbergnek nevezzék el az aktuális részt). Amikor az előadás előtt felfedeztük, hogy lesz szünet (miért? miért kell szünet egy két és fél órás filmbe?), azzal viccelődtünk, hogy az osztrák pedantériát ismerve biztosan pontban a felénél vágják majd el a szálat, de amikor az ork vezér szónoklata mondat közben megszakadt és felgyúltak a fények, már nem volt olyan őszinte a mosolyunk, de legalább hamar visszarántott a mozi.

Szóval a Bécs meg a karácsony elég jó kombináció.

Kiegészítés: Judék tökéletes időzítéssel alig pár nappal utánunk jártak Bécsben, és velünk ellentétben remek fotókat készítettek a fent emlegetett helyek egy részéről, érdemes megnézni.

* Bécsben még rá lehet gyújtani a legtöbb helyen, és döbbenetes felfedezésként ért, mennyire hamar hozzászoktam itthon a beltéri füstmentességhez, illetve milyen jó dolog is volt valaha egy kávé mellé rágyújtva nézni a hideg utcát bentről.

** Egészen addig nem volt semmi bajom a karácsonyi vásárokkal, amíg nem kellett naponta kétszer átverekednem magamat egyen a munkahelyemig meg vissza.

(happy hat friends)

Most, hogy itt a tél és beköszöntött az aranyos állatokat mintázó kötött sapkák divatja, talán semmi sem foglalja össze jobban a budapesti téli reggeleket, mint a pamacsfülű, mosolygós pandák, farkasok, macskák és medvék alól szomorúan maguk elé meredő emberek a tömegközlekedésen.

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.

(my pitch for a buddy-cop-cat show)

Mr. Grey is old, tough and he has never been much of a team player – then the Masters transferred Junior, the young busybody to the Flat, making them reluctant partners. But only after a week of constant bickering they realized they must reconcile their differences and team up against the common enemy, the one they called… the Vacuum Cleaner.

(csalhatatlan jelekből tudom, hogy hamarosan itt a november)

Egyrészt a macskát február óta először ismét a szennyestartóban találtam, ahol békésen szunyókált a törölközőkön, illetve amikor reggel elmentem futni, az egész szigetet tömör falként vette körül a puha, nyirkos köd. A lenti ösvényről éppen csak látni lehetett az Árpád-híd fémpilléreit, mintha egy csonka álombéli szörnyeteg ácsorgott volna a vízben nagyon szomorúan, mert a kitalálóját idő előtt felkeltette a vekker. Egy modern, kék busz éppen elindult a fenti megállóból a semmibe lógó hídpályán, és szinte láttam, hogy a kijelzőjén ebben a pillanatban vált át a felirat Silent Hillre.

(ősz: folytatás 199 leütésben)

A lombokon végül barnára alvadtak a vörös foltok. Hajnalban ritkás köd húzódott le a dombokról, és csípős ősz-szaga lett a világnak.
A látóhatáron túl iszonytató tetemeket égetnek városnyi máglyákon.

(képeslapősz)

A Balaton tükörsima, fakó és kék, a hófehér vitorlások mind mozdulatlanok, fentről, a tihanyi apátság mellől a látvány inkább tűnik diorámának, egészen olyan, mint a vitrin alatti makettvilág a szomszédos múzeumban.


Nagyon október van, a dombra vezető utca szinte teljesen kihalt, a vízparton lelakatolt éttermek, a hétvégi házak ereszeiben már meggyűlt az avar, a teraszokon kupacokban állnak a székek, és meleg van, a levelek is lázasak, látszik a színükön, ettől lesznek igazán szépek. Lézengő turisták, napozó fekete kismacskák. Béke, nyugalom.

(az eltűnt mondatok nyomában)

Miután órákon át kutattam a gépemen az elmúlt évek során felgyűlt szövegkezdemények, -végek, -közepek meg egyéb betűhalmazok között*, végül pontosan azt az egy elkezdett írást nem találtam meg, ami nagyon régóta nem hagyott nyugodni, és időnként – amikor természetesen teljesen mással kell foglalkoznom –, váratlanul beugrott, hogy igen, abban a pár teljesen spontánul született bekezdésben sikerült elkapni valamit. Régóta terveztem, hogy ha egyszer elérkezik az első olyan hétvégém, amikor végre nem kell fordítanom, sőt távoli határidők sem fenyegetnek, akkor bizony előveszem ezt a töredéket és ezzel fogom újra berúgni a kreatív gépet.

Szóval több mint egy év elteltével hihetetlen módon eljött az első ilyen hétvége, a fájl pedig sehol.** Minden más megvan, több tucat hasonló szöveg (természetesen sok példányban), ez az egy nincsen.

Határozottan jelzésértékű, csak nem igazán tudom, mit jelent.

Hogy ennyi kihagyás után tiszta lappal kellene kezdenem, mert régebben is mindig ott szúrtam el, hogy rég kiszikkadt ötletekbe próbáltam életet lehelni?

Hogy talán jobb is így, ugyanis az összes többi töredék, ami az emlékeimben csupa zseniálisanszuperjó használható szövegnek tűnt, valójában kiábrándítóan nem volt az?***

Hogy inkább nem kellene erőltetni ezt az egészet?

Persze amíg kényszeresen próbálok visszaemlékezni arra a pár kulcsmondatra (nem fog sikerülni), addig úgysem fogok belekezdeni másba, majd holnap visszatérünk a dologra.


* kényszeres szövegfelhalmozó vagyok

** archivált könyvtárakban meg a felhőbe feltöltött biztonsági másolatok között sincsen, és azt is sejtem, hol tűnhetett el

*** némelyiknél felmerül az a kérdés is, vajon mikor hitettem el magammal, hogy tudok írni angolul?

(titkos udvar, titkos ajtó)

Sokszor nagyon elegem van ebből a városból, de néha azért még ugyanúgy el tud varázsolni, mint régen. Most szombaton is pontosan ez történt, amikor egy kávézóval kombinált kis antikvárium hátsó ajtaján kiléptem egy igazi titkos belvárosi udvarra. Persze egy ilyen óriási udvar nem lehet titkos, tudom jól, de mit mondhatnék, én tényleg nem is sejtettem, hogy az ezerszer látott utcák mögött az omladozó hetedik kerület egyik minibirodalma lapul, zöld gyep, fák, a függőfolyosókon virágládák, az egyik tetőn homályosra koszolódott üvegépítmény szellőzőkkel, első pillantásra néhai műterem vagy laboratórium. A hátsó ajtó mellett kovácsoltvas székek, régi asztalok, meg egy felpattogzott faajtó, csak úgy nekitámasztva a falnak, ami évente egyszer, egyetlen nyári éjszakán mégis nyílik valahová, ahol kalandok vannak, erdők, hősök meg labirintusok, hiszen mi mást kereshetne egy régi, használhatatlan ajtó egy antikvárium udvarán?