(sludge factory)

Amikor nagyon aktívan fordítok, az agyam olyan gyárra emlékeztet, ahol erre az időre minden alkalmazható szakembert átvezényeltek a mondatokat összeszerelő üzembe, miközben a kényszerszabadságolt munkások unalmukban a fénytelen csarnokokban téblábolnak, és tényleg nem tudom, mit művelnek felügyelet nélkül, mit piszkálgatnak a sötétben és honnan jön ez a fáradt szomorúság, ami hosszú évek óta minden ilyen alkalommal úrrá lesz rajtam.

(a kizökkent hetek nyomában)

Játékmegjelenés, angliai villámlátogatás, fordítás*, teljesen szétfolyik az időm, mintha Salvador Dalí festené a napjaim múlását. A helyzet komolyságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg ma fel nem fedeztem, hogy a lapozható asztali naptáramban régóta következetesen az egy héttel korábbi héthez írom az aktuális teendőket, ráadásul napokig az sem tűnt fel, hogy nem stimmel a hónap.

Ez megmagyarázza azt is, miért lepődtem meg olyan kellemesen a múltkor, amikor a naptár segítségével kiszámoltam, mennyi időm maradt az aktuális fordításra. Mindegy, vaklárma volt, végre kezdődhet a pánik és a rendes munka.

* nahát, megy ez a blogújraélesztés, pár szóban le is tudtam három tervezett bejegyzést, so much win**

** na jó, nem, a kulisszák mögött javában zajlik a félkész vázlatok elleni purgáló hadművelet, de a cél nem a törlés, hanem a befejezés (ehhez képzeljünk egy propagandaplakátot vörösben és feketében, amelyen egy markáns arcélű, bajuszos férfi blogot ír egy traktoron, miközben büszkén nézi a napfelkeltét egy stilizált gyártelep felett)

(noiz útmutatója a tökéletes hétkezdéshez)

Vasárnap éjfél után még hánykolódjál sokáig félálomban, riadj fel éjszaka sokszor, keljél hajnalban, aludj vissza öt percre, álmodj egy rettenetesen valósághű világvégét abban a kis időben, kászálódj ki az ágyból úgy, mint akit ledaráltak, igyál egy kávét, várj egy kicsit, hátha végre hat, igyál még egyet, nyugtázd, hogy nem fog működni, ülj le fordítani, csodálkozz rá, mennyire nem megy, gyűlöljed minden pillanatát, végül döbbenj rá, hogy még csak nyolc óra van.

A kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

(csak tessék, csak tessék! a post, ami 3 évig íródott!)

Az, hogy az „abba kellene hagyni a fordítást” témájú bejegyzés végül előbb szabadult ki a vázlatok közül, mint a „be kellene zárni ezt a blogot” munkacímen futó másik, tulajdonképpen egyszerre ironikus és jelzésértékű.

Pedig az ez a vázlat már 2011 óta ott állt félkészen, ugyanis akkoriban történt, hogy a blogger kikapcsolhatatlanul és önkényesen elkezdte kitenni az olvasottsági statisztikát a postok mellé. Ami biztosan senki másnak nem zavaró, de én 2003 óta komoly hangsúlyt fektettem arra, hogy véletlenül se tudjam, mit és mennyien néznek, mert egy bonyolult, cizellált lélek vagyok, és ha túl kevesen olvasnak, az a baj, ha túl sokan, az sem jó*, és mivel egyáltalán nem tudom definiálni, mennyi a sok vagy a kevés, mindenképpen csalódás lesz a vége.

Az is lett, de mire kitaláltam volna, mi legyen, egy időre összetört az életem, és inkább egy másik blogra pakolgattam az ön- és emberutálatot, de leginkább csak a vidám, fekete-fehér képeket esőben ázó téli erdőkről. Azóta úgy-ahogy visszaköltöztem ide is, de a dilemma örök, bár ha még várok egy kicsit, lassan újra menő rétegdolog lesz a blogolás, mint bakelitlemez vagy az írógép, meg egyébként is kell egy hely az „abba kellene hagyni az írást” munkacímű postnak.**

* jó, ez a félelmem azért utólag eléggé megmosolyogtató

** oh wait

(régen írtam ide, szóval jöhet a nyavalygás)

2008 óta mellékállásban fordítok, vagyis évente alig pár könyvet tudok elvállalni, de ami valaha jó ötletnek tűnt (kecske is, káposzta is, kreativitás kiélése meg némi mellékes, ha éppen kifizetik), így utólag visszanézve nem igazán vált be.

Számomra minden regény eleje fárasztó sártaposás, harc az új szerző stílusával, tempójával, az összes mondatával. Nagyjából onnantól válik sikerélménnyé, amikor beszippant a szöveg, elkap a gépszíj és hirtelen maguktól zuhognak a helyükre a mondatok, mint egy átszellemült Tetris-játszmában, ahol mindig a megfelelő forma érkezik a megfelelő tempóban.

(Persze ha túlságosan hosszú a könyv, akkor idővel elérkezünk a következő fázishoz, ahogyan tanult kollégám, A Nagy Levin fogalmazott, „17 ív szöveg felett egyszerűen nem létezik jó könyv, ha éppen te fordítod”, és ez teljesen igaz.)

A félig / másodállásban / reggelenként fordítással az a baj, hogy sohasem fog berántani a szöveg, legfeljebb akkor, ha szabadságot veszek ki a munkahelyemen és szabadidőmben dolgozok (ami óhatatlanul növeli a frusztrációt). A könyv nagyobb részét végigkíséri ugyanaz a szenvedés, ami egyébként az első pár ív után elmúlna, ráadásul kisebb adagokban sokkal tovább tart az egész, ami hatványozottan növeli annak az esélyét, hogy a végén még a kedvenc szerzőimre is neheztelni kezdjek, miért nem bírták lerendezni az utolsó harmadot mondjuk egy szalvétára lefirkantott, nem túl hosszú bekezdésben.

Persze végül ilyenkor is elkap a szöveg, áramlik a flow, életem filmváltozatában gyorsított felvételen hullanak a naptárról a lapok és egyre lendületesebb a zene, sőt még a végeredménnyel is elégedett vagyok, de addig minden reggel, izé, hajnal nagy része az öngyűlölet jegyében telik, miért csinálom ezt, miért nem bírok nemet mondani soha, mi van, ha nem is a másodállás a gond, hanem menthetetlenül kiégtem így 15 év után, szól a mantra, és mivel utálom magamat, a szokásosnál is jobban utálom a világot meg benne az embereket, következésképpen egyre elviselhetetlenebbé válok, ennyit meg nem ér meg az egész.

De leginkább az ijeszt meg, hogy ugyanezt már tavaly és tavalyelőtt is megírtam, csak vázlatban hagytam. Tényleg itt az ideje, hogy ezt a fordítósdit így, ebben a formában lassan félretegyem pihenni, amint letudtam az idei kötelezettségeimet. Némi kihagyás után visszatérek a témára, már ha lesz még jövőre magyar könyvkiadás meg kiadó, aki megkeres.

(fake rockstar alert)

- Fordítasz és játékokat írsz? Pedig komolyan azt hittem, valamilyen rockzenekarban játszol - mondta tegnap egy amerikai csaj abban a kocsmában, ahol Srakker és búvárzenekar kollégákkal iszogattunk éppen.

Tanulság: attól, hogy botfületek van és semmilyen hangszeren nem tudtok játszani, megfelelő külsőségekkel még mindig megvalósíthatóak a kamaszkori álmok.

Következő feladat: hasonló helyzetben azt füllenteni, hogy mindez valóban igaz.

(a háttérben lágy hárfazene szól)

Őszintén tehetségtelen romantikus poétaként kellene verselnem a tavasz istennőjének érkezéséről, kinek szeme legyen mondjuk felhőtlen kékség, léptei nyomán természetesen virágok fakadnak, és amikor kacagva végigsimítja megfáradt homlokomat napsugár-ujjaival...

...akkor kegyetlen karmokká változó körmei koponyát lékelve fúródnak az agyamba.

Itt a szép idő, itt a fejfájás.

(automatic medical system engaged)

Így szerda késő délutánra valószínűleg kiütköztek rajtam a lassan két hete tartó alvásdeficit tünetei, legalábbis kissé gyanús, hogy az elmúlt másfél órában – a reggel óta betolt három kávé és plusz egy energiaital ellenére – ez az első olyan mondat, amit képes voltam befejezni. Halott tekintettel meredek a monitorra, a fejemben pedig – az odabent kóválygó két magányos gondolat főszereplésével – le lehetne forgatni egy komplett westernfilmes pisztolypárbajt, a színen végiggördülő ördögszekerekkel együtt.

Ennek okai vannak, például
- a macska
- a másik macska
- egyre korábban világosodik, ezért macskaszempontból a reggel hat óra az már vétkesen későn van a felkelésre, amire fel is hívják a figyelmet, és ez most már őszig így marad
- az egyik munka, ami egyre keményebb, mert hamarosan megjelenik a következő játékunk
- a másik munka, amit közben el kellett kezdenem, hogy emberi időn belül készen legyek vele

Mindezt olyan kis nehezítésekkel dobom fel, hogy néha reggel hétkor már a sziget felé ballagok futni, illetve továbbra sem vagyok hajlandó tizenegy előtt lefeküdni, mert akkor csokornyakkendős kispolgárrá változom ki nézi meg helyettem azt az egy nyamvadt sorozatepizódot, amire egyáltalán időm van.

Maradjanak velünk, jövő hónapban már tagolatlan makogássá silányult állapotjelentéssel térünk vissza.

(ez a bérlet a mínusz kettes zónába szól)

Nyomasztó helyeken járok mostanában az álmaimban, sohasem látott amerikai iparnegyedek olvadnak össze sohasem létezett budapesti külvárosokkal, rozsdás felüljárókról nézek le a széles, macskaköves utcákra, a Monarchia néhai palotái előtt hajléktalanok ülnek, egy buszpályaudvaron nejlonszatyros emberek üvöltöznek egymással, a kikötő csatornái között havat sodor a szél, tompán hallatszik az éjszakai klubok dübörgése, alig pár sarokra vidéki szülővárosom alumíniumborítású áruházától, ahol viszont éppen tavasz van.

Az ébrenlét iparvágányain túl vagyunk, még az álomvilág főpályaudvara előtt két megállóval, nem embernek való vidék ez.

Nem rémálmok ezek, de ahhoz éppen eléggé kellemetlenek, hogy ne bánjam, ha a másikmacska felébreszt, pedig még sötét van, amikor precíz mozdulatokkal, perceken át dagaszt rajtam dorombolva, reggel pedig kétszeresen is értékelem a napfényes tavaszi reggelt, a konyhát, a félálomban matatást a kávé körül, pedig amúgy is jó.

(életem éppen, második rész: már csak videókazettán)

Csak egy átlagos atomerőmű valamelyik b-kategóriás katasztrófafilmben, ahol már megrántottak minden kart, elforgattak minden tárcsát, kimenekült az összes alkalmazott és lezuhantak a vastag fémajtók, csak a pulzáló, vörös fény tölti be a folyosókat és szenvtelen géphang darálja, mennyi idő múlva olvad le és repül a levegőbe az egész, szóval bizonyos napokon pontosan így érzem magamat. Hamarosan vagy kiderül, hogy az egész csak vaklárma, és végre elhallgat a szirénazaj és mindenki egymást ölelgeti a parkolóban, vagy éppen ellenkezőleg, a főnök sajnálatos módon odabent ragadt, hétéves unokaöccsének (és szeretnivaló kutyájának) kell a rádión érkező instrukciók alapján leállítania a protokollt, különben egy teljesen hétköznapi szituáció kellős közepén fog szétvetni a robbanás, magammal sodorva mit sem sejtő beszélgetőpartneremet.

(áraszt)

Tavaszodik, pattogva olvadnak ki a fagyott csomók a fejemben, kásás, hideg erekben szivárognak elő ötletek és mondatok. Lehet, hogy kevés ez, zavaros is, de legalább változás, csak a fejfájás, ami alattomosan ülepedik utána, az nem kellene.

(idétlen időkig)

Egészen megörültem, amikor az egyik mappámban rábukkantam egy félkész, morózus posztra, ami szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit gondolatban fogalmazgattam egy ideje. Az öröm egészen addig tartott, amíg észre nem vettem, hogy a vázlatot másfél évvel ezelőtt írtam.

(ma délelőtt)

Egy szomorú történet két hangszóróból előrecsegő mondatban, pontosan annyi idő alatt, amíg a metró, amivel utaztam, a peron egyik végéből a másikba ért.

1. Kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni!

2. Gázoltunk, a szerelvény nem közlekedik tovább.

*

(az életem éppen)

a különösen cifra káromkodás előtti lélegzetvételnyi szünet, a pultról levert pohár zuhanás közben, a felborzolódó szőr a macska hátán, a kutya agyaráról hátrahúzódó bőr, a panelház falába mélyedő fúró pillanatnyi csendje

egyszóval hiába van odakint február, ami amúgy utálatos hónap nekem, de idén valahogy olyan jámbor és szeretnivaló korcs, félig tavasz, félig tél, foltos hőmérsékleti térképpel és kajlán lógó esőkkel, nekem megint tavaly nyár van, úthengerként közeledő határidők súlya, egyszerre tízféle apróság egymás hegyén-hátán a cégnél, szokásos könyvkiadós agybajok máshol, firstworldproblems minden mennyiségben, mások gondjai, amiket úgy megoldanék, de nem lehet, egy teljesen megtébolyodott ország mindenhol, és ettől ismét kétszeres szorzó kerül mindenre, dupla emberutálat, világgyűlölet, midlife crisis, elfüstölt, de közben megvetett cigaretta, felhajtott kávé, még szerencse, hogy alkoholt legfeljebb szociális összejöveteleken szoktam inni

tehát megint csak a szokásos, mondhatni, mint az utóbbi két évben folyamatosan, és valójában ez a legijesztőbb, meg az a lappangó gondolat, hogy ha mindezt magam mögött hagynám egy hónapra, talán egy pálmafás szigeten kellene rájönnöm, hogy végig velem volt a baj, nem a világgal

(arról, hogy miért nem szeretek általában emberekkel beszélgetni)

Tízemeletes ház, ketten várunk a liftre, egy nyugdíjas néni meg én.

Néni: Hát idén már nem lesz tél!
Én: Még simán lehet.
Néni: (elmerül a gondolataiban)
Én: Tavaly márciusban is beütött a havazás.
Néni: (hirtelen felélénkülve): Szaúd-Arábiában most esett a hó!
Én: Ühüm?
Néni: Ez van, nem olyan már az időjárás, mint régen. Lassan elmozog a Föld, földrajzilag.
Én: (szűkölő hangot hallatok, közben megérkezik a földszintre a lift).
Néni: Viszlát!

Elmozog. A Föld. Földrajzilag.

(ilyenkor egy kicsit remélem, tényleg létezik karma)

…vagy legalábbis valahol számon tartják az olyasmit, ha árukiszállítás után tíz perccel gyorsan felhívom telefonon a tescós embert, hogy véletlenül nálam pakolta le valaki más helyett a gigapakk túró rudit.

(we walked in the cold air / freezing breath on a windowpane)

Egy karácsony előtti hosszú hétvége Bécsben elsőre enyhe kihívásnak hangzik, mert rögtön beugrik az egymásba érő adventi vásárok és a végtelenbe hömpölygő tömeg mentális képe. Viszont a városnak jól áll a tél, a korai szürkület meg az ünnepi kivilágítás, és szerencsére nem kell nagyon letérni a bevált útvonalakról, hogy a régi császárváros kihalt, macskaköves utcáira jussunk, ahol a Stephansdom úgy magasodik az elegáns házak fölé, mint egy gótikus irányjelző és rejtett udvarok bújtatnak ékszerüzleteket vagy bibliai témájú domborműveket. Így sikerült rábukkanni arra az öreg kávézóra is, ahol kicsit megkopott tükrök és bőrpamlagok között sistergette a gőzt az ismeretlen okból némafilmes színésznek öltözött, láncdohányos tulajdonos*. Vagy elég felülni az egyik villamosra a Ringen, és kényelmesen elhelyezkedve szemlélni, amint nagy váltásokkal cserélődik le az ablakon túl a város, mintha egy Michel Gondry-videóban gördítenék le a díszletesek a háttérvásznakat: kávéházak, szállodák, irodák, lakóházak, minden átmenet nélkül a Hundertwasserhaus, majd a végállomás, a Prater parkja szürkület előtt, ahova még éppen elhallatszik a a vidámparkból a zuhanó vidám emberek sikolya.

Az olyan rejtett zugok felfedezéséhez, mint egy belvárostól távolabb eső Frühstücksalon, már kellett két házigazdánk titkos tudása, de kár lett volna lemaradni egy olyan helyről, amire életemben először használnom kell a békebeli szót, másrészt a tízféle reggeli mellé járt egy bentlakó macska is (aki macskamódra persze pont nem volt jelen, csak meséltek róla).

És azért – mintegy keretes szerkezetbe zárva az egészet – ha már Bécsben vagyunk karácsony előtt, akkor bármekkora is a tömeg, meg kell nézni egy vásárt**, csak nem a Városháza előtti gigaváltozatot, ezért a belváros peremére merészkedtünk puncsot inni és sült kolbászt enni a fafüstben. Ugyanúgy nem lehetett kihagyni a schönbrunni kastély parkját sem, ahol két gyors kanyarral kikeveredik az ember a tömegből és eltűnik a csupasz sövénylabirintusban, ahol senki sem jár, mintha egy nyárra félretett, alvó mesében járnánk.

Mellesleg házigazdáinkkal közösen megnéztük a Hobbit második részét angolul (a német forgalmazók amúgy is kihagyták azt a pazar lehetőséget, hogy Zwergenbergnek nevezzék el az aktuális részt). Amikor az előadás előtt felfedeztük, hogy lesz szünet (miért? miért kell szünet egy két és fél órás filmbe?), azzal viccelődtünk, hogy az osztrák pedantériát ismerve biztosan pontban a felénél vágják majd el a szálat, de amikor az ork vezér szónoklata mondat közben megszakadt és felgyúltak a fények, már nem volt olyan őszinte a mosolyunk, de legalább hamar visszarántott a mozi.

Szóval a Bécs meg a karácsony elég jó kombináció.

Kiegészítés: Judék tökéletes időzítéssel alig pár nappal utánunk jártak Bécsben, és velünk ellentétben remek fotókat készítettek a fent emlegetett helyek egy részéről, érdemes megnézni.

* Bécsben még rá lehet gyújtani a legtöbb helyen, és döbbenetes felfedezésként ért, mennyire hamar hozzászoktam itthon a beltéri füstmentességhez, illetve milyen jó dolog is volt valaha egy kávé mellé rágyújtva nézni a hideg utcát bentről.

** Egészen addig nem volt semmi bajom a karácsonyi vásárokkal, amíg nem kellett naponta kétszer átverekednem magamat egyen a munkahelyemig meg vissza.

(happy hat friends)

Most, hogy itt a tél és beköszöntött az aranyos állatokat mintázó kötött sapkák divatja, talán semmi sem foglalja össze jobban a budapesti téli reggeleket, mint a pamacsfülű, mosolygós pandák, farkasok, macskák és medvék alól szomorúan maguk elé meredő emberek a tömegközlekedésen.

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.

(my pitch for a buddy-cop-cat show)

Mr. Grey is old, tough and he has never been much of a team player – then the Masters transferred Junior, the young busybody to the Flat, making them reluctant partners. But only after a week of constant bickering they realized they must reconcile their differences and team up against the common enemy, the one they called… the Vacuum Cleaner.