(velence október végén)

Október 31-én este Velence egyik mellékutcájában borozgattunk egy nagyjából három lépésnyi méretű helyen, ahova sorban tértek be a kísértetnek öltözött olasz kisgyerekek (az egyértelműség kedvéért: az olaszországi Velencéről van szó), hogy a nemzetközivé vált trick or treat jegyében cukorkákkal megrakodva távozzanak, én pedig azon tűnődtem, milyen sajátos is a Halloween ebben a vízben álló, ódon városban, mert nem sokkal korábban még olyan kihalt sikátorokban csavarogtunk, ahol éppen elfért egy ember, magányos lámpa lógott a magasban a házfalak között, az utca végében halkan loccsantak a hullámok, és a kihalt hídon nyugodtan ácsoroghatott volna egy színházi bársonyköpönyeget viselő vámpír.

Velence különleges helyet tölt be a szívemben (és nem csak azért, mert itt kaptam először napszúrást). Velence egy közhely, amit nagyon kedvelek, egy teljesen valószínűtlen város, ami szégyentelenül abból él, hogy emberek a világ minden sarkából odamennek megnézni, és mivel ez már nagyjából Napóleon idejében is így volt, számomra a magamutogatás ugyanúgy része a sármjának, mint a hínárszagú vízben gubbasztó paloták.

Viszont nagyon régen jártam Velencében, ráadásul mindig nyáron, ezért régóta szerettem volna visszamenni. Késő ősszel kellene menni, gondoltam, hátha akkor majd sűrű ködben állnak a hidak és nyirkosan csillognak az üres utcák, és olyan szállodában lesz szállásunk, ahol süppedős bársonyszőnyeg borítja a folyosókat, a szoba ablaka letakart gondolákra néz, éjszaka pedig minden padlóreccsenésre felriadok és elsőre azt hiszem, egy viktoriánus kísértettörténetbe kerültem.

Ebből aztán végül az lett, hogy késő ősszel mentünk, de Mestre szélére, a partra, ami villamossal alig tíz perc Velencéből a hídon át, köd és eső helyett kellemes, szürke ősz volt, gótikus szálloda helyett airbnb-n talált, barátságos lakásban laktunk, ahol szimpatikus vendéglátónkról kiderült, hogy történelmi és gasztronómiai témákban utazó írónő. Október utolsó napjaiban egyébként pontosan ugyanakkora tömeg hömpölygött végig a város főbb artériáin, mint nyáron, két sarokkal beljebb pedig pontosan ugyanolyan kihaltak voltak az utcák.

Korábban mindig csak Velence szépségesen korhadó magvát láttam, most viszont kimerészkedtünk a szélekre, ahol minden felismerhetően Velence, mégis teljesen más. Északon keresztül-kasul bejártuk Cannaregio nevű részt, ahol szélesebbek a csatornák és agyagszínűek a házak, jártunk a régi gettó sokemeletes, egymáshoz tapadó házai között, a Madonna dell'Orto templomban, ahol Tintoretto festményeit díszítik a falakat, és a város peremén egészen modern bérházak néznek a közeli temetőszigetre.

Másnap a kikerülhetetlen és zsúfolt Rialto-hídtól délre mentünk, az egyetemi negyedbe, ahol hatalmas macskák alszanak a kirakatokban és rengeteg a könyvesbolt, még kisebbek a hidak és még keskenyebbek az utcák, aztán itt is elfogyott mögöttünk a város. Alkonyatkor már egy gondolagarázs és -javító mellett zsúfolódtunk a törzsvendégekkel meg a turistákkal egy parányi bárban, ahol következetesen csak a nyolcvanas évek slágerei szóltak.

Jártunk múzeumokban és a Dózse-palotában, vaporetto orrából néztünk várost, esténként kihalt utcákon csavarogtunk cél nélkül és találgattuk, vajon laknak-e a sok fénytelen ablak mögött. Velence továbbra is remek hely, a bakancslistámról pedig továbbra sem került le a köd, a kihaltság meg a tél, állítólag decemberben vagy januárban kell menni.

(Aztán felültünk egy rendkívül kényelmes vonatra, és átmentünk Firenzébe, de az már egy másik post.)