2016. szeptember 19., hétfő

(a nyár végéről, öltönyös kísértetekről és blogokról)


Várjuk az őszt, de csak nem akar megérkezni, a magam részéről úgy képzelem, hogy egy dohos pincében őrzik a nyár mogorva arcú verőlegényei, akik néha könyvet meg cigarettát csúsztatnak be neki az ajtórésen, és amikor nem figyelnek, az ősz a rácsos ablakon keresztül apró jeleket ad a külvilágnak, mint az esőkopogás péntek hajnalban az ablakon, vagy az egyre rohamosabb tempóban eltünedező világos percek. A munka utáni szigetkör végén most már rendszeresen rám esteledik, mintha szó szerint kifutnék a nappalból, egyenesen bele az estébe. Vagy Budapest szürkületszerű vetületébe, már ha abból a furcsa jelenetből indulok ki, aminek a múltkor voltam tanúja a futás végén, ott, ahol az Árpád-híd tövében egy régen bezárt klub árválkodik magányosan. (Maga a hely már akkor is furcsa volt, amikor működött, egy rácsos ajtón lehetett átmenni a híd alatt a sziget csücskébe, de pontosan nem tudom, hogyan és merre, mert sohasem jártam bent, de valószínűleg sokkal kevésbé izgalmas, mint képzelem, és nincs is kanyargós tükörlabirintusuk). Szóval éppen elkezdett ereszkedni a homály, amikor váratlanul felbukkant a parkolóból egy tucatnyi elegáns férfi és nő, akiknek az arcát nem lehetett látni a sűrűsödő sötétben, csak a fehér ingek és blúzok világítottak, és némán, céltudatosan bemasíroztak az évek óta először nyitva álló ajtón, én meg gondolkodhattam azon, vajon kiket is láttam. (Egyelőre nem tudtam eldönteni, lelkekkel kereskedő mágusok voltak-e, akik minden évszakban más halott szórakozóhelyen tartanak árverés a friss szállítmányra, vagy a szigeten élő szellemek gyűltek össze egy kis beszélgetésre.)

Arra mindenképpen jó volt, hogy eszembe jusson ez a blog itt, ahova valaha leírtam az ilyesmiket. Ez az év eddig arról szólt, hogy sok mindenről vagy egy hónapos csúszással meséltem, vagy soha (de legalább iderakhatok év végén egy maratoni „kimaradt jelenetek” dvd-extrát, ha addig kitart a lendület), és hagyok mindent nyomtalanul elsodródni. Túl sokszor érzem úgy mostanában, hogy csak úgy csorog el az életem a nagy semmibe [és elindul a szomorú zene meg a tempósan összevágott borongós művészvideó], szóval jöhet a szokásos ideiglenes blogfeltámasztás, ami érdekes módon mindig őszre esik, ha jobban belegondolok.

2 megjegyzés:

Just Us írta...

Ezek utan kivancsi lettem, hogy hogyan nezhet ki az idojaras-maffia itt Floridaban: gondolom a kubai nyar leszarmazottai, akik bezart etteremben, az asztalra felhajtott szekek kozott fogadjak az osz es a tel megtestesitoit. Mar regota gyanitjak, hogy a tel azert izzad annyira mert a begombolt ingje alatt mikrofon van ragasztva a mellkasara, ugyhogy fenyegetes helyett egy "barati" hatbaveregetes var rajuk, meg az a hosszu autout az aligatorokkal teli mocsarak fele...

Soha senki nem fogja megtudni, hogy valaha is itt jartak.

brainoiz írta...

Részemről megvettem a floridai verziót!