2016. július 19., kedd

(miért éppen seattle?)


Seattle, életképek: egy mellékutca kis kávézójában ülök Capitol Hillen, sistereg a kávégép, mellettem kortárs brit irodalmat olvas egy egyetemista, az ablak előtt sorban húznak el a biciklisek, egy kutya vágyakozóan néz befelé a nyitott ajtón; egy craft beer pubban támasztom a pultot egy helyi sörrel (komfortzóna elhagyása, sokadik szint: egyedül emberek közé menni inni); a belvárosban a hatalmas Barnes and Noble könyvesbolt alagsorában vadászok könyvre; a Pike Place Market egyik kifőzdéjében New Englandi-i clam chowdert kóstolok egy pultnál, és itt hallom az első nagyon seattle-i mondatot az egyik pultostól, miszerint "Drew ma nem tudott jönni, mert próbál a zenekarával" – igaz, ezen kívül sok minden már nem árulkodik arról, hogy ez a város egy zenei irányzat bölcsője volt valaha.

A fonalat valahol ott ejtettem el a múltkor, hogy június közepén az E3 nevű videojátékos expón jártunk a NeocoreGames különítményével, utána pedig saját büdzséből hozzácsaptam egy hosszú hétvégét, és elutaztam Seattle-be.

De miért éppen Seattle, merülhet fel a kérdés… nem, valójában felesleges a feltételes mód, szinte minden alkalommal fel is merült, ha valakinek megemlítettem a tervet, legfeljebb kicsit más megfogalmazásban (minek mész oda, nincsen ott semmi).

A válasz egyébként annyi, hogy „azért, mert kilencvenes évek első fele”. Akkor voltunk középiskolások és talált minket telibe a Seattle-ből érkező grunge, ezzel párhuzamosan játszottuk a Shadowrun szerepjátékot („where man meets magic and machine”), amelynek hivatalos helyszíne a 2050-es évek fantasy-cyberpunk megavárosa, Seattle, ahol a céges piramisok között még mindig ott magasodik a Space Needle, és természetesen akkoriban fertőzött meg a Twin Peaks is, ami Seattle közelébe, Washington állam erdőségeibe vitt, hogy azóta is mindig beleborzongjak a szélben hajladozó fenyőágak  látványába. Szóval Seattle akkoriban magától értetődően került fel az úticélok listájára, ahova egyszer mindenképpen el kell menni, aztán eltelt húsz év, és rákaptam a Seattle-ben játszódó különböző sorozatokra, mint a The Killing (igen, tudom, hogy ezeket Vancouverben forgatják, de az már úgyis a szomszédban van), ahol a szakadó esőben  láncdohányos nyomozók néznek ki borúsan a Puget Sound vizére, és ismét feltámadt bennem a gondolat.

Szóval ha már úgy hozta a sors, hogy két órányi repülőútra voltam Seattle-től, akkor kihasználtam az alkalmat. Sirályvijjogást akartam, esőillatot, kávét, tengert, némi fenyőerdőt, ezeket pedig maradéktalanul meg is kaptam, és nagyjából ennyi, amire egy hosszú hétvége elegendő.

Általában a reptérről a központba vezető vonatút sohasem a város legszebb arcát mutatja, de Seattle esetében előbb jönnek az erdők meg a kertvárosok, a távolban gigászi, hósipkás hegycsúcs, és csak ezután következnek a raktártelepek, a teherpályaudvarok meg a kikötő gigászi rakodódarui. Amikor befutottam Capitol Hillre, már szitált a gyenge eső: dimbes-dombos utcák,  deszkafalú házak, minden kertvárosias, a háttérben a belváros toronyházai magasodtak nagy kupacban. Bárok, pubok, lemezboltok és kávézók. Az állomás kijáratánál négyfős társaság játszott szvinget, vidám emberek zenéltek vidáman az esőben, a szomszéd kis parkban népes csoport próbált valami koreográfiát dobszóra. Az airbnb-t, ahol a szobát béreltem, alig találtam meg sok házikó között, de végül sikerült, a tulaj jó fej volt, kutyával, ami mindig plusz pont.

A városnézés a tőlem megszokott módon zajlott, vagyis meglódultam előre, mondván, majd lesz valami, és lett is valami. A péntek és a szombat szürke volt, folyamatosan esőt ígért az ég, amit aztán be is tartott, de mindig csak húsz percig esett, utána hosszú órákig szünet, vízillat, ázott gyep, ázott lombok. A belváros nagyjából olyan, mint egy üzleti negyed bárhol, bár maradt némi futurizmus a hatvanas évekből, a monorail (helló, Shadowrun!). Természetesen megnéztem a Pike Place Marketet, ami hatalmas, több szintes piac, a domb tetejéről indul és onnan tart lefelé – egyértelműen turistamágnes, többek között az összehangolt koreográfia szerint halat hajigáló kofákkal és az óriás bronz malacpersellyel, de közben mégis van a nyüzsgésben valami szimpatikus. A legértelmezhetetlenebb turistalátványosságok közé bekerült nálam a Gum Wall, ami a piacról kifelé vezető egyik kis utcán található, ahol a falat elborítják a téglára tapasztott rágók, és turisták fotózkodnak a mindent beleng az átható mentol- és gyümölcsillatban.

Jártam a kikötőben, ahol valóban sirályok tollászkodtak a felhők alatt és Cthulhu-csápok sarjadtak az akvárium hirdetőoszlopán. Spontán ötlettől vezérelve felültem egy kompra, ami az öböl (a Sound) egyik szigetére vitt, Bainbridge-be, mert úgy tűnt, hogy a várost igazából csak a vízről lehet megnézni egyben, és ez igaznak is bizonyult. Közben nagy nehezen kisütött a nap, sokáig üldögéltem a sziget egyik elhagyott öblében, az őslakos seattle-i turistáktól távol, aztán visszamerészkedtem a nagyon képeslapra illően megkomponált kis településre, ahol lavórnyi kávékat ittam Dale Cooper módjára, és a sziget méretéhez képest döbbenetesen felszerelt könyvesboltban találtam egy olyan friss megjelenést, amire addig sikertelenül vadásztam.

 (A szombat másik spontán megnyilvánulása az volt, hogy Capitol Hillen futó gondolattól vezérelve besétáltam egy kerékpárkölcsönzőbe, és biciklit béreltem vasárnapra, hogy eljussak Twin Peaksbe, de ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.)

Szóval azt kell mondanom, Seattle remek úticél, sokkal kisvárosiasabb és zöldebb, mint gondoltam volna, habár azt azért látni rajta, hogy huszonöt évvel ezelőtt jóval nyomasztóbb hely lehetett, olyasmi, ami kitermel egy Alice in Chainst. (Miután kijutottam a környező erdőkbe és a tengeröblökhöz, már azt is érteni vélem, hogyan lehetne belőle a Shadowrun jövőjében egy indián vadon közepén terpeszkedő gigászi, mocskos cyberpunk metropolisz, de azért ehhez még így is eléggé meg kell erőltetni a fantáziámat.) Nem tudom, milyen lehet ott élni, de hosszú hétvégére ideális célpont. 



4 megjegyzés:

Spaceboy írta...

Mi volt a kiadvany, amit a konyvesboltban talaltal? Csak kivancsi vagyok.

Ja, es az egyik baratom Seattle-ben nott fel, es meselte hogy tinedzser koraban elment egy klubb mellett ahol ki volt irva hogy Tonight: The Melvins with Nirvana, meg az osidokben mielott a Nirvana befutott volna. A baratom NEM ment el a koncertre. Ezen mindig mosolyogtam, hogy jo sztori, olyan elszalasztott lehetoseg amit sohasem bocsajt meg maganak az ember.

brainoiz írta...

Könyv: City of Blades Robert J Bennett-től (ennek a remek könyvnek a folytatása: http://sfmag.hu/2015/08/19/city-of-stairs/)

Nirvana: ez tényleg jó, kicsit emlékeztet arra a sztorira, amikor a Nirvana még a Bleach idején előzenekarként fellépett a PeCsában, de a kutya nem ismerte őket, alig volt néző, de évekkel később persze mindenki azt állította, ő bizony ott volt :)

Spaceboy írta...

Ja, arra a Pecsas bulira en is emlekszem... Meg is lepodtem hogy milyen jo az elozenekar, mar akkor tudtam hogy vinni fogjak valamire! :)

kavics írta...

Irigykedem!